Magyar Katolikus Lexikon > T > történelem


történelem (lat. historia): 1. több tudomány összefoglaló neve, melyeknek tárgya a múlt jelentős személyei, eseményei, eszmeáramlatai (→egyháztörténelem, →metatörténelem művészet~, zene~ stb.). – 2. az emberi életkörülmények változásainak egymásutánja, amennyiben e változásokban lényeges része van a szabad emberi döntéseknek, s amennyiben szemtanúk értelmezése által számunkra rekonstruálható. Az események egymásutánjának oksági jellege teszi a változásokat történetivé, a szabad döntések pedig a természeti folyamatoktól különböztetik meg a ~et. Az ember mint a változásokat  befolyásoló szabad személy különbözteti meg a ~et a természet változásainak egymásutánjától. A tanúságokból való rekonstruálhatóság a ~ előtti időktől (előtörténet) különbözteti meg a ~et. – a) A ~nek ez a szóhasználata csak a 18. sz. végén alakult ki. A gör-lat. historia eredetileg olyan híradás, amely nem logikai levezetés, hanem  saját v. tanúk tapasztalatának eredménye. E híradás tartalmát tényigazságnak is lehet nevezni, melynek lényeges vonása az esetlegesség (→kontingencia). Ennek ellentéte az észigazság, mely logikai levezetés szükségszerű következménye, s ezért örökkévaló. – b) A fogalom tartalma. Eredetileg a ~ről elsősorban teol. értelemben beszéltek: az ember útját mondták el az ártatlanság állapotából a bűnbeesésen át nemzedékek hosszú során a vég felé, mely az utolsó napon a megváltásra és az üdvösségre vezet. Ez a teol. modell hatott a fil-ra, főként Isten üdvözítő tervének (vö. Ef 3,9) a fogalmát fogadta be a fil., mert ez arra vezetett, hogy meg lehetett különböztetni a ~ objektív célra irányultságát (→teleológia) a benne részvevők szubjektív szándékaitól (→üdvtörténet): miként Isten az ember oktalanságát és rosszaságát is eszközül tudja használni üdvözítő tervének megvalósításához (vö. ApCsel 13,17), úgy a ~ is eléri a célját, az értelmes szabadságot az emberek önzése és szenvedélyessége ellenére. S mivel az üdvösség isteni terve csak az idők végén lesz nyilvánvalóvá, ezért azok föllépése, akik ismerik és hirdetik a közösségnek Isten szándékait, a közelgő vég jeleivé válnak (vö. Ef 3,9). Ezért a ~ célrairányultságát átlátó ~filozófusok föllépése annak bizonyítéka, hogy a ~ utolsó szakaszába érkezett. Ezen utolsó szakaszban →Hegel szerint a Szellem tökéletesen öntudatra ébred (→dialektika, →idealizmus); ill. Karl →Marx szerint a ~et átformáló gyakorlat bevezeti a mindent átfogó utolsó ütközetet (→dialektikus és történelmi materializmus). Ebben az értelemben a ~ mindazon események célrairányuló összefüggése, melyek csak a közeli vég bekövetkeztekor válnak teljesen érthetővé és elmondhatóvá. –

3) Fil-ilag. Mind a teológusok, mind a fil-ok számára fölmerült a kérdés: ki a ~ igazi alanya, akinek tevékenysége biztosítja egyrészt a ~ célba jutását, másrészt az események folyamatában részvevő emberek szabadságát elbukott állapotukban is. – Válaszul már Szt Ágoston segítségül hívta Plotinosz nousz ‘értelem’ és pronoia ‘előrelátás’ fogalmait: az Ős-Egyből kiáradó Szellem magában foglalja a látszólag egymással szembenálló gondolkodást és az elgondolt dolgokat, s ezáltal minden eseménynek forrásává válik, melyeket a maga előrelátásában tökéletesen átfog. A tervező Logosz, aki ebből az előrelátásból származik és az események egész sorozatát meghatározza, a Szellemnek a belőle létrejövő lélekkel való találkozásából villan föl. – Ez a plotinoszi gondolat tette lehetővé a teol-ok számára, hogy az isteni vezérlést annak a Léleknek a tevékenységeként gondolják el, aki mint a harmadik isteni személy az Atyától, mint az Ős-Egytől és az általa kimondott Logoszból származik. Szoros kapcsolat mutatható ki a Szentléleknek az Atyától és a Fiútól származása és a ~i korszakok egymásutánjának elképzelése között, főként →Joachim da Fiorénál. Eszerint a ~ alanya a Szentlélek, s az isteni gondviselés úgy vezérli a ~et, hogy az emberi szabadság akkor is, ha szembeszegülni látszik az isteni  tervvel, megvalósítja az isteni szándékot. – A materialista szemlélet alapján Marx éles kritikával fordult e ~-felfogás ellen, és a Szellem dialektikáját csak társadalmi-gazdasági dialektikaként fogadta el. Szerinte a ~ alanya a dolgozó ember, aki szükségleteit csak a termékeivel tudja kielégíteni. E termékek piaci áruként jelennek meg, s magát a termelőt arra kényszerítik, hogy társad. kapcsolatokban létezzék, melyek fejlődését a termelőerők és a termelőeszközök dialektikája határozza meg. Ezáltal maga az emberi munkaerő is áruvá lesz, mellyel a munkaerő-piacon kereskednek mindaddig, amíg végül a termelőeszközök magántulajdonát megszüntetik, a dolgozó ember elidegenedését legyőzik, és az osztály nélküli társadalomban az ember megtalálja a maga boldogságát. A ~nek az ártatlanságból a bűnbeesésen át az üdvösségig vezető útjának megfelelője Marxnál is feltűnik: az őskommunizmusból az osztálytársadalmon át az osztály nélküli társadalom teljes szabadságába vezet. – Mivel azonban az egyes ~i korszakok a ~ egészében nyerik el igazolásukat, mind az idealista, mind a materialista ~felfogás nagy legitimációs kísérletnek tűnik, mely valójában a helyes ~szemlélet akadálya. –

4. Vallástörténetileg. A ~ és a történetiség a könyv nélküli vallásokban (mint az eredetről szóló híradás) szájhagyományként él. Ez a ~i hagyomány (mítikus tört-ek, elb-ek, mondák, énekek) igazolja a mindenkori jelen eseményeit, rítusokat, kultuszhelyeket stb. A „miért" és „hova" kérdésekre a vallási válasz a rég megtörtént dolgokban található. – A →könyvvallásokban a hagyomány szent iratokban van rögzítve. Ezek az írások az áthagyományozás ~i folyamatában jöttek létre. A keleti/távol-keleti vallásokban a ~i érdeklődés háttérben van a kozmikus szemlélettel szemben: az emberiség ~e időtlen és egyetemes törv-ek alatt áll. Az ég e törv-ivel való összhang a taoizmusban (→kínai bölcselet) meghatározó az egyes ~i korszakok szempontjából. A →hinduizmusban és a →brahmanizmusban a ~et a ciklikusan ismétlődő nagy világkorszakok határozzák meg. A →buddhizmusban a ~nek nincs jelentősége. –

5. A Szentírásban. A próf-k és tört. kvek írói szerint Jahve nem annyira a természetben (Zsolt 104; Iz 51,9; Jób 38 stb.), hanem a ~ben nyilatkozik meg: beszél és cselekszik, kinyilatkoztatást ad és megvalósítja az üdvösséget. Ebből következően a ~ jelnek számít, a →történetírás tanúságtevésnek, ami azonban semmiképpen nem zárja ki a valódi tört. érdeklődést. Az ÓSz ~ eseményeit nem szabad úgy tekinteni, mint amelyek csak alkalmul szolgáltak a vallásosság előmozdítására és elmélyítésére. A kultusz, a teol. és a tört. Izr. fiainak gondolkodásában alapvető egységet alkotott, ha ennek klasszikus bizonyítéka, az ún. „kis tört. Credo” (MTörv 26,5–9) jelenlegi formájában nem is tekinthető ősrégi kultikus formulának, mivel a Jozija által szorgalmazott megújulás idejéből való. A vallási fejlődés során a jahvizmus csaknem teljesen megszabadult a kánaáni természeti vallás mítoszaitól, amikor ezeket (tört-ileg) nem tudta átértékelni, v. egyszerűen csak elbeszélő formaként ill. költői képként alkalmazni; ennek megfelelően Jahvénak azok a „démoni” vonásai, melyek a Jahvistánál még kimutathatók, a Jahvéról mint személyes, szabad, saját akaratát megvalósító Istenről alkotott fogalomnak vannak alárendelve, akinek terveit és végzéseit természetesen nem ismerheti az ember, s aki végtelen haragra gerjedhet (2Sám 24). Ez a személyes istenfogalom és a ~ szemléletmód a természet értékelésében is érvényre jutott; nemcsak annyiban, hogy a teremtés jelenti a ~ kezdetét és keretül is ez szolgál hozzá, hanem mindenekelőtt azáltal, hogy maga a teremtés is ~i jellegű, kivált a Jahvista felfogásában, hiszen szerinte a teremtésnek ahhoz, hogy tökéletessé váljon, állandóan szüksége van Jahve újabbnál újabb teremtő tetteire és megfordítva: a ~ is folyamatos teremtő tevékenység (creatio continua). De Jahve nemcsak teremtője és fenntartója a világnak, hanem egyszersmind a ~ bírája is. A világot teremtő és fenntartó, valamint a ~et megítélő Isten azonossága az izr. ~-szemlélet alapvető eleme. E ~-szemlélet egyenes következménye az ún. →apokaliptika, ha ennek a bölcsességi irod-ban gyökerező, gnosztikus elemeket tartalmazó gondolatvilága (→eón) merőben más is, mint Izr. régi tört-íróié és próf-ié. – Az a gondolat, hogy a ~ az üdvösség, az ítélet és a kinyilatkoztatás tört-e, Izr. fiainak jellegzetes sajátja, jóllehet nem hagyható figyelmen kívül, hogy egyes motívumok, mint pl. az, hogy „a baj az istenség haragjának a következménye” (II. Mursili pestis idején mondott imái), hogy „az uralkodót az istenség vezérli” (III. Hattusili ún. önéletírása), vagy hogy „a teremtés a történelem kezdete” (Enúma elis), a K-i szemléletmód közös elemei. – Mindezek mérlegelésekor, a felületes paradoxonok és a gör. és héb. gondolkodásmód sematikus szembeállításának (természet~, ciklikus–lineáris, statikus–dinamikus stb.) elkerülésére figyelembe kell vennünk, hogy sem a ‘történelem’ v. a ‘történetiség’, sem a ‘természet’ fogalmára nincs a héb-ben pontos kifejezés. – 6. →Izrael ~e. **–R.É.

LThK IV:553. – BL:1844.