Magyar Katolikus Lexikon > I > idealizmus


idealizmus (a gör. eidosz, idea, 'kép, eszme' szóból): a nyugati gondolkodás legjellemzőbb irányzata, amely a végső létalapot szelleminek tekinti. - A világ, a dolgok ennek a szellemi létalapnak megnyilvánulásai, kivetülései, tárgyiasulásai. Ez a gondolkodó őselv lehet a transzcendens Isten, az istenek, de az emberi alany is; előbbiek az objektív, utóbbiak a szubjektív idealizmus (szolipszizmus = csak én létezem) irányzatát alkotják, de lehet a világ az abszolút szellem fejlődési folyamata is (a hegeli abszolút idealizmus). Ezeknek az irányzatoknak ált. jellemzőjük, hogy az általánosat tekintik az egyediek forrásának, a maradandót, a változatlant előnyben részesítik a változóval szemben, az egységet a sokféleséggel szemben, s mivel az ált. fogalmi úton ragadható meg, az eszme, idea elsőségét vallják az érzékletessel szemben. Mivel a konceptualizmus és a nominalizmus nem tulajdonít valós tartalmat a fogalmaknak, túllép az ~ körén. A →materializmus mindenestől az ~ ellenlábasa: a konkrét, érzékelhető világot (az anyagot) tekinti az (emberi) tudat, s így az eszmék (= felépítmény) létalapjának. A ker. bölcs. uralkodó irányzata, a realizmus annyiban rokonítható az ~sal, hogy az egyedi dolgot (res) az ált. „lényeg” megnyilvánulásának tekinti, de több ponton áttöri a „tiszta ~” kereteit: a dolgok nemcsak gondolatok (ti. Isten gondolatai), hanem az isteni értékmegvalósítás (akarás) állomásai is, főleg: valós létük van, részesednek az isteni létteljességből. - Az ~ története Platónnal kezdődik, aki szerint a „valódi valóság”-ot az ideák alkotják. Ezek csillannak vissza a szellemi megismerésben, ezért ez tisztulás (katharzis), melynek révén eljutunk a szemléletig (theória), mely boldogsággal tölti el lelkünket. A lélek elsőségéből Platón nevelési elveket, sőt állambölcseletet vezetett le. Platón ontológiai ~a után a ker. →patrisztika teol. ~t állított föl. A K-i szentatyák és Szt Ágoston az újplatonikus és sztoikus tanítást egybekapcsolták a ker. istentapasztalattal. Itt már Isten az „ideák ideája”, örök gondolatai (rationes aeternae) az ideák, melyek az időbeli dolgok alapját képezik, s melyek azután az igazság fényében megragadhatók az ember számára. Aquinói Szt Tamás ezt a teol. ~t összekötötte az arisztotelészi, ún. mérsékelt realizmussal: az egyetemes a dolgok előtt (ante rem) Isten elgondolásaiban létezik, a dolgokban (in re) mint egyedi valóság, a dolgok után (post rem) pedig mint elvonatkoztatás útján nyert fogalmi egyetemesség, az emberi szellemben. Így az ideák szerepet kapnak a teremtés- és üdvterv egészében: Isten gondviselésének eszközei, melyek révén a kezdetektől végkifejlet felé irányítja a világ s benne az ember útját, sőt az ember végső célja éppen az igazság ismerete, a „boldogító istenlátás”.

- Az újkori metafizika úgy jelentkezik, mint a ker. gondolkodás szekularizálódása. A pszichológiai ~ különválasztja a tudaton belüli és kívüli világot, s az ideákat úgy tekinti, mint velünkszületett (Descartes) v. tapasztalat útján nyert (Locke, Hume empirizmusa) alanyi elképzeléseket. Csak most válik lehetővé, hogy a gondolkodók keressék a →bizonyosság kritériumait: vajon az eszme megfelel-e „külső” tárgyának (ismeretelméleti ~), v. mindenestől tagadni kell a „külvilágot” (Berkeley akozmizmusa). A tört. folyamán először jelenik meg az a gondolat, hogy amit a kerség az isteni üdvösségterv tört. megvalósulásának tekint, nem más, mint az emberi gondolkodás és önkibontakozás története, emberi eszmék története („storia delle idee unane”, G. B. Vico). - Kant transzcendentális v. kritikai ~a túllépi ugyan az alany tapasztalati tudatvilágát, de nem az adottságszerűen meglévő külvilág ideális rendje v. a tudatunkat meghaladó „túlvilág” (Isten gondolatai) irányában, hanem úgy, hogy föltárja a véges alany struktúráját, s rámutat az emberi megismerés és cselekvés tudat-előtti alanyi föltételeire. A megismerés nem ragadja meg a létezőt magát (→Ding an sich) úgy, ahogy azt lényege - valamely idea - megszabná, hanem csak azt fogja föl belőle, ami kategóriáinak öntőformáin keresztül megragadható. Az ideák, fogalmak Kant szerint nem ragadhatók meg tárgyszerűen, sem tapasztalati, sem elméleti ismeret révén, de irányító elvek az elméleti ész számára, az egyre előrehaladó értés szükséges föltételei. A gyakorlat, az erkölcsi cselekvés terén az ideák a gyakorlati ész posztulátumai, melyek értelmessé teszik a cselekvést. Ezek közé sorolja a szabadságot, a halhatatlanságot, Istennek (mint a „legfőbb jó” garanciájának) létét, a mennyországban elérhető boldogság eszméjét, sőt a tört-et úgy tekinti, mint végnélküli előrehaladást az „ideális” célok, s azok megélése felé. - A 19. sz. végén és a 20. sz. elején jelentkező új ~ megpróbálta túlhaladni a pozitivista, empirista, materialista áramlatokat, vagy Hegel, vagy Fichte, vagy Kant indításai alapján. A marburgi újkantiánus iskola a mat-ban és az egzakt tud-okban látta a „tiszta tudat” megnyilvánulását, érdeklődése középpontjába az „elméleti értelmet” állította. H. Cohen rámutatott Kant tanításában a szociális elemek jelentőségére, ennek alapján K. Vorländer egyfajta szintézist alakított ki a kanti etika és a marxizmus között. A badi, délnémet iskola a „gyakorlati ész” körére fordította a figyelmet. A tudat értékekkel találja szemben magát, ezeket nem „kitalálja”, de nem is tárgyi adottságok, egyszerűen csak „fennállnak”. Így elkülöníthetők az értékekkel foglalkozó kultúrtud-ok a termtud-októl. Cs.I.-R.Z.

Szelényi Ödön: Fichte vallásfilozófiai fejlődése. Pozsony, 1915. - Athenaeum 1913:47. (Fogarasi Béla: Schelling történetphilosophiája); 1932:1. (Pauler Ákos: Hegel) - Kecskés 1943:491. - LThK V:601. - Pro Philosophia 1997:21. (Bacsó Béla: Platonikus örökség Schellingnél és Heideggernél)