Magyar Katolikus Lexikon > S > szenvedés


szenvedés (lat. passio): huzamosan viselt lelki vagy testi →fájdalom, a →rossz megtapasztalása; filozófiailag a 10. arisztotelészi →kategória, erkölcsileg az aktivitás (actio) fogalompárja. A lelki ~ körébe tartozik minden lemondás, áldozat, erőfeszítés, amit a lélek javaiért vállal az ember; a →magány, a →kísértésekkel vívott küzdelem (→lelkiismeretfurdalás, →sötétség, →lelki szárazság, →lélek sötét éjszakája). - I. A Szentírásban. Az ÓSz-ben már a Ter első lapjain jelentkezik a ~ mint a →bűnbeesés büntetése: mint →betegség és →halál. A ~ a →bűn előtti állapotban ismeretlen volt (Ter 1) és az eszkaton idején sem lesz többé (Iz 65,17; 66,22; Jel 21,4). A ~ tehát nem elkerülhetetlen sorsa az embernek, hanem az eredeti rend megbontásának következménye. A ~ és bűn közötti kapcsolatból következően az ÓSz-ben Izr. fiai minden ~t, az igazak ~ét is, az atyák v. ősök bűne (→megfizetés), ill. a saját személyes bűnök büntetéseként igyekeztek felfogni. Látták ugyan, hogy ez az értelmezés tökéletlen és egyoldalú (Jób, Jer, Ez), de mert az ÓSz-nek, mielőtt a Bölcs 4 megfogalmazódott, még nem voltak az eszkatológiát illetően kellően tisztult fogalmai, megnyugtató megoldást nem találtak rá. - Izr-nek tehát századokig kellett a ~ kérdésével küszködnie. A kérdés elől nem tért ki, de megtapasztalta, hogy az emberi értelem a ~re nem talál megfelelő magyarázatot és megoldást. Hitének erejéből Izr. fejet hajtott Isten felfoghatatlan bölcsessége és hatalma előtt (Jób kv-e). A próf-k, akik a →kiengesztelődéssel kapcsolatos tanításban kiemelték az erkölcsi szempontokat, betekintést nyújtottak a hívő Izr-nek Istennek a tört-ben végbevitt művébe, és hozzásegítették Izr. fiait ahhoz, hogy az őket ért katasztrófákat Isten óvó, megtisztító és megújító ítéleteként értelmezzék (Iz 30; Oz 2). A ~t Istentől kiszabott vezeklésnek fogták föl, egész Izr. vesztének elkerülésére. Ez a gondolat már a deuteronomikus szerző tört-szemléletét meghatározta (a Bír teljesen ezt az álláspontot képviseli; vö. Iz 40,2). Ez a felfogás rokon egyfelől a jogi szemléletmóddal (→elégtétel, vö. 2Sám 21), másfelől a nevelési elvekkel (a fájdalom elengedhetetlen a nevelésben: Péld; Elihu-beszédek). De különösen kidomborodik az Iz 53-ban: →Isten szolgája ártatlanul elviselt ~e úgy jelenik meg, mint Isten kiengesztelésének egyetlen útja a világ bűnéért. A későbbi zsidó teol-ban ezt a tanítást, mely szerint a ~ engesztelés és vezeklés, sokszor átgondolták, elmélyítették és a zsidóság szétszóródására vonatkoztatták. - Az ÚSz-ben: a) →Jézus szenvedése a megváltó győzelem része, a megváltás ára. Az evang. szerint Jézus egyik fő feladata éppen az Isten üdvözítő akarata által megkívánt ~ és kereszthalál, mely benne volt a →messiási jövendölésekben (→Isten szolgája_. Mt 8,16 és Iz 53,4; Mk 15,28; Lk 22,37 és Iz 53,12; Mt 20,28; Mk 9,12; 14,24 és Iz 53,12). Erre utal közvetlenül: a Mt 16,21; 17,22; 20,18; rejtetten: a 9,15; 12,38; 16,18; 20,22; Lk 12,50; Messiás voltát kinyilatkoztató szavakkal: a Mt 12,15; Mk 9,30; Lk 9,21. - A ~ teol-ját elsősorban Szt Pál és 1Pt szerzője bontakoztatta ki. Pál Jézus ~éről szóló tanítását összekapcsolta a kereszt teol-jával: a →kereszt és a kereszt botránya nála a ker. igehirdetés központjában áll (Mt 13,19 országa Pál számára a kereszt lett: 1Kor 1,18). A kereszt teol-ja az alapja Pálnál a ker. istentiszteletnek (Fil 2,6-11; 1Tim 3,16;. 1Pt 1,18-21; 2,21-24; 3,18-22), a szentségek tanának, nevezetesen az Euch-ról (1Kor 10,16; 11,24-26) és a keresztségről (Róm 6; Ef 5,25-26; Kol 2,12) szóló tanításnak. Pál Jézus ~ében és halálában a szeretet jelét látja (Róm 5,8; 2Kor 5,14; Gal 1,4; 2,20; Ef 5,2.25). Halálával Krisztus kiérdemelte számunkra az üdvösség javait és lerakta az Egyh. alapjait. Így a keresztről szóló tanítás, bár a szenvedő Messiás megalázását is szemünk elé tárja (1Kor 1,25; 2Kor 13,4;. Zsid 2,9; 1Pt 2,23), elsősorban mégis a feltámadást és az életet hirdeti. - b) A ker-ek ~e kiegészíti Krisztus testének, az Egyháznak javára azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik (Kol 1,24). Szt Pál ap. szerint a ker. élete két pólus között feszül: Krisztussal meghalni és élni. A ~ nem az ap-ok v. egyes személyek előjoga, hanem hozzátartozik a ker. léthez (II. János Pál p. szerint, nemcsak a ker-ek, hanem minden jóakaratú ember ~e Jézus szenvedésének kiegészítése vö. SD 24). A ~ különleges kegyelem, mely a hit kegyelmét is felülmúlja (Fil 1,29,. 2Tim 3,12; ApCsel 14,22). Ezért merte Pál a ker. közösségeket előre figyelmeztetni a megpróbáltatásokra (1Tesz 3,3), s ezért tartotta olyan dolognak a ~t, amit az ember nem csupán elvisel (pl. 2,4), hanem ami erőfeszítést kíván, küzdelmet Krisztusért (vö. Fil 1,29 és 1,30). Amit a ker-eknek itt a földön szenvedniük kell, az semmi a rájuk váró dicsőséghez mérten (Róm 8,18; Fil 3,10-11;. 1Pt 4,13). Krisztus maga is a ~ révén ment be a dicsőségbe (2Kor 1,5; Fil 3,10;. Zsid 12,2-10; 1Pt 4,1; 5,1). - II. A vallástörténetben folyamatosan jelen van a kérdés: Isten engedi meg a ~t, a rosszat? Si Deus - unde malum? ('Ha van Isten, honnan a rossz?'). Ha Isten meg akarja akadályozni a rosszat, de nem tudja, akkor jó, de nem mindenható; ha viszont meg tudná akadályozni a rosszat, de nem akarja, akkor mindenható, de nem jó. - A fil. és a vallástörténet a kérdésre két megoldást adott: 1. A dualista elképzelés szerint a világ alapja a →jó és a →rossz harca. Ebben a küzdelemben az embernek a jó elv oldalára kell állnia. Minden jó az Istentől, minden rossz és baj az ellen-istentől származik. E →dualizmus élt a →pársziknál, a →manicheizmusban, a zsidó és ker. apokaliptikában. - 2. A monista elképzelés szerint csak a jó van, a rossz nincs. Minden létező jó, a rossz a lét hiánya v. megsemmisítése. A rossznak nincs önálló léte, csak a lét tagadása. A rossz így v. úgy a jót szolgálja. A jó lét-jellegét a tagadás tagadásával bizonyítja. E felfogás a ker. tanítás alapja, megtalálható a →platonizmusban, a zsidó és ker. teremtéshitben. Szt Ireneusz és Ágoston a teodiceai problémát a platóni fil. segítségével próbálta megoldani: a rossz önmagában nem létezik, csak mint a jó hiánya. Mivel Isten a létezőket jónak teremtette, ő nem oka a rossznak. Az erkölcsi rossz az ember cselekedete, tehát bűn. A fizikai rosszat megengedi Isten, mint a jóra nevelés és a lelkek megtisztítása eszközét. A metafizikai rossznak, az ördögnek is Isten terveit kell szolgálnia. - A rossz magában hordozza büntetését: Isten „haragja” nem a rendkívüli égi büntetésekben mutatkozik meg, hanem abban, hogy a bűnösöket „átadja” a maguk választotta úton bűneik következményeinek. A bűn felforgatja az értelem rendjét, ezért következménye az értelmetlen ~, a →kárhozat elővételezése. Aquinói Szt Tamás szerint „mivel a bűn rendetlen cselekedet, aki vétkezik, valamilyen rend ellen vétkezik; következésképpen a rend rá fog nehezedni, és ezt nevezzük büntetésnek” (STh I-II, 87,1). - Ugyanakkor az ártatlan-igaz ember ~e az Istenbe vetett bizalom és szeretet próbája. E próbatétben jelen van maga az Isten, aki együttszenved az igaz emberrel, amennyiben Jézus szenvedéstörténetében Isten szenvedése nyilvánult meg: az Atya ott van a Fiával a szeretetben egészen Lelkének kiüresítéséig a keresztfán, hogy minden embert örök közösségébe vonjon. Krisztus Istennek irgalmasszívű, együttszenvedő és „sokakért meghaló” szolgája. Szenvedése szolidáris, megváltó, isteni szenvedés. - A reformáció Istennek ilyen igazolását az emberi fórum előtt elutasította, mert számára fontosabb volt az ember igazolása Isten fóruma előtt. A teodicea kérdésére a reformátorok válasza a →megigazulás tana volt: amikor Isten a jogtalan bűnöst kegyelemből megigazulttá teszi, teremtő, igazzá és jóvá tevő igazságosságként mutatkozik előtte. A megigazulás isteni válasz a bűnre, és a megszentelés isteni válasz a betegségre; ezért a feltámadás isteni válasz a halálra. - Az óprotestáns ortodoxia és a →felvilágosodás tanai szerint Isten megengedi a rosszat anélkül, hogy helyeselné, úgy irányítja a rosszat, hogy a hívő javát kell szolgálnia. Isten korlátot szab a rossznak, és a világ végén a dicsőség birodalmában teljesen legyőzi. Leibniz ebből alkotta optimista elképzelését a világról, „mely minden lehetséges világ közül a legjobb”. Tanította, hogy Isten az erkölcsi rosszat az ember szabad akaratára tekintettel engedi meg és a fizikai rosszat büntetésként használja fel az ember nevelésére és javítására. Ezt az isteni gondviselésbe vetett jámbor bizalmat és a felvilágosodás idejének optimista világnézetét semmisítette meg az 1755-ös lisszaboni földrengés: egy éjszaka több mint tízezren haltak meg. Mi értelme lehet ennek a természeti katasztrófának? Jóságos Isten az, aki megenged ilyesmit? A lisszaboni földrengésben összetört a 18. sz. bizalma a világ jóságos kormányzójában és a világharmóniában. Az „Isten halott” kijelentés az eu. protestantizmus és egy hosszútávú teol. összeomlás jelképe lett. Ez ismétlődött meg a 20. sz: sokkal nagyobb méretekben: az auschwitzi holocaust és a hiroshimai atomhalál beszédes jelképe a humanista összeomlásnak és az eu. nihilizmusnak. Hogyan lehet Auschwitz és Hiroshima után bizalommal beszélni Istenről, önbizalommal az emberről? Az Auschwitz utáni teol. zsidó-ker. vitájában a legfontosabb tétel lett: Auschwitz és Hiroshima elmondhatatlan ~e Isten ~e is volt. II. János Pál p. e kérdésről konkrétan állást foglalt: Emlékezünk: reflexió a soahról (1998. III. 16); Beszéd szentföldi útján a Jad Vashemben (2000. III. 23). R.É.-**

Keppler, Paul Wilhelm: A ~ problémája. Ford. Schindler Gizella. Bp., 1922. - II. János Pál pápa: Salvifici doloris enc. Ford. Mártonffy Marcell OSB. Bp., 1984. - BL:1699. - Schütz 1993:353.