Magyar Katolikus Lexikon > I > Isten léte


Isten léte (lat. esse Dei): magát Istent tekintve az isteni lényegtől elválaszthatatlan, szükségszerű tény, részünkről Isten megismerésének abszolút kiindulópontja és elsődleges tárgya. - →Isten kinyilatkoztatott neve, az „Én vagyok, aki vagyok!” (Kiv 3,14) ~nek abszolút voltára mutat. Szt János a Fiúról is állítja ezt a létet, olyannyira, hogy „nélküle semmi sem lett, ami teremtetett” (1,3). ~nek egyedülálló sajátsága →Isten magátólvalósága. - ~nek ismerete nem velünkszületett, nem is közvetlen tapasztalat tárgya, hanem különféle utakon elérhető megismerés (→istenbizonyítás). Fölismeréséből a →kegyelem hatására születik a →hit, a →vallásosság és az →imádás. ~nek hite az üdvösség föltétele: „aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van...” (Zsid 11,6). - ~nek fil. fölismerése nem vezet szükségszerűen vallásossághoz. Ennek ókori példája Arisztotelész, akit a →változás okának a keresése vezetett el ~nek fölismerésére. Nem a világ létének okát kutatta, mert számára a →világ öröktől van, az →anyag és a →formák öröktől fennállnak. A világban tapasztalható folytonos változás, fejlődés, a formák kibontakozása azonban okot igényel, mert minden változás megindítója egy kívülről ható mozgató →ok. A mozgató okok sora pedig nem lehet végtelen, mert különben nem jutunk el ahhoz az első okhoz, melytől a mozgás kiindul. Létezik tehát egy ősmozgató, melyet más nem mozgat, mely változatlan, mozdulatlan. Ha ugyanis változó volna, változása okául egy másik szubsztanciát kellene fölvenni, ez esetben ez lenne a változások végső oka. Ez az első, mozdulatlan mozgató az Isten (Phys. VII.1). Arisztotelész fölismerte: Isten a világtól különböző, mert a mozgató ok lényegéből következik, hogy mint a változást előidéző elv különbözik a változótól; Isten egy, mert az örökös mozgás nem a mozgások egymásutánja, hanem folytonos; Istennek nincs teste, mert a világ örök mozgása öröktől létező mozgatót tételez föl, a test viszont véges, s a végesnek nincs végtelen ereje; Isten változatlan lévén minden anyag és képességiség nélküli tiszta aktus, tiszta szellemi lét. Lényege az értelem, mely a legtökéletesebb és legboldogítóbb működés, az értelmi szemlélődés (theória) folytonos tevékenységében van. Ennek méltó tárgya csak Isten önmaga lehet. Isten az önmagát gondoló gondolkodás (noészisz noészeósz), benne a gondolkodás alanya és tárgya tökéletesen azonos. Isten a világot úgy mozgatja, „mint az, akit szeretnek, azokat, akik őt szeretik”, azaz mozgat anélkül, hogy önmaga mozogna, változna. Tökéletességénél fogva önmaga iránt vágyat és szeretetet ébreszt a dolgokban. Minden dolog törekszik lényét kifejteni, önmagát megvalósítani. S a lények e tökéletesedési törekvésének, a világfejlődésnek végső mozgatója Isten. A létesítő és a cél-okság kapcsolatát Istennél Arisztotelész nem találta meg. Isten célja a világnak, de nem mint teremtője. A mozgás oksági viszonyából nem jutott el a lét oksági viszonyáig, a →teremtés fogalmáig. - ~nek megismerési foka a teremtmény →igazságától függ. Az ember kerülhet olyan körülmények közé, hogy egy ideig nem tud ~ről, de egy egész életen át nem maradhat teljes tudatlanságban. Az →ateizmus azon formái, amelyek kifejezetten tagadják ~t, elszakítanak Istentől. **

Kecskés 1943:131, 265.