Magyar Katolikus Lexikon > I > Isten Országa


Isten országa, Isten uralma (gör. baszileia tou Theou, lat. regnum Dei): szentírási fogalom Isten uralmának jelölésére. Az ~ képletes kifejezés, nem területileg meghatározott országot jelöl. Beteljesedett állapota a →mennyország, de már jelen van a tört-ben és állandóan gyarapodik az Istenhez tartozó emberek lelkében is. - 1. A Szentírásban a héb. malkut és a gör. baszileia a kir. hatalmát és méltóságát, főleg a tényleges uralkodást jelenti, s csak másodsorban utal a kir. uralma alatt álló területre, az országra, a birod-ra (vö. pl. Eszt 1,14.20; 2,3; Jer 10,7; Dán 1,20; 9,1; Mt 4,8; 5,20; 12,25; 19,23; Mk 6,23; 10,14.23). Az országba bejutni (Mt 5,20; 7,21; 18,3; 19,23 stb.), életre bemenni (18,8; 19,17) kifejezések részesedést jelentenek azokban a javakban, melyekkel az Isten az üdvtörténet új korszakában (→eón) meg akarja ajándékozni az embert. - A régi keleti vallásokban a teremtő Isten rendszerint a teremtett világ →királya, aki a többi isteneknek is fölötte áll. Egyiptomban valamennyi teol. isk. egyetértett abban, hogy a kirság a teremtéssel kezdődött. Azok, akik Ptah istent teremtő istenként tisztelték, a kir. címet is megadták neki, de a többség Rének tulajdonította a teremtést, és ezért benne látta Egyiptom első kir-át. A babilóniai teremtés-eposzban az istenek Marduknak ítélték oda a kir. méltóságot (mely méltóság addig az ég istenét, Anut illette meg), aki késznek mutatkozott a →káoszból létrehozni a kozmoszt (→világ). A legrégibb sumér királylisták szerint a kirság a tört. kezdetén, majd a vízözön után újra az égből szállt alá a földre. Az ugariti szövegekben a legfőbb Istennek, Elnek királyi címe (mlk) volt. A tengeren aratott győzelem után Baal szerezte meg magának a kir. méltóságot; az ugariti liturgiában így köszöntötték: „Királyunk, Bíránk, aki mindenki fölött áll”. A sumér és akkád szövegek említenek egy Malkum v. Malik nevű Istent (vö. →Milkom és →Moloch). A király-isten elképzelés fontosságát Fönícia és Kánaán vallási életében az a sok személynév mutatja, mely az istenség nevéből ill. jelzőjéből (mlk) alakult: Malkiel: Ter 46,17; Elimelek: Rut 1,2; Abimelek: pl. Ter 20,2 stb.; melyekhez még a →Melkizedek is csatlakozik. - Az ÓSz-ben az ~ kifejezést csak a Bölcs 10,10 tartalmazza; vele egyenértékű kifejezések: az Úr (= Jahve) királysága (1Krón 28,5; 2Krón 13,8); országa (1Krón 17,14; Zsolt 145,11; Bölcs 6,4;. 1Krón 29,23; 2Krón 9,8). Azok a helyek sem nagyon gyakoriak, ahol Isten kir-ként szerepel, uralkodik: Kiv 15,18; Szám 23,21; MTörv 33,5; 1Sám 8,7; 12,12; Zsolt; Iz 6,5; Jer 8,19, valamint a próf-k a fogság idejéből és a fogság utáni időből. Ebből arra lehet következtetni, hogy Jahve kirságának gondolata eredetileg nem játszott jelentős szerepet Izr. vallási gondolkodásában, s lehetséges, hogy idegen hatásra honosodott csak meg. Jóllehet Jahvét már a fogság előtt is biztosan kir-ként tisztelték, a kir. cím gyakoribb használata Jahvéval kapcsolatban csak a fogság utáni időből mutatható ki. A fogság előtt élt próf-k tartózkodása alighanem a Moloch-kultusszal függ össze ebben a vonatkozásban. - A Jahvéra vonatkoztatott kir. cím nem puszta díszítő jelző (epitheton ornans), mely nagyságára és kultuszának formájára utal (Szám 23,21; Iz 6,5; Zsolt 24,7-10), hanem a Jahve és népe közti viszonyt is jelzi: Jahve Izr. kir-a. Ez egyfelől azt jelenti, hogy uralkodik Izr-en és Izr. egészen dicsősége (→Isten dicsősége) szolgálatában áll, másfelől viszont az „árnyékában” élhet Izr., Ő jelenti a népnek az élet leheletét (vö. Siral 4,20), s Ő megvédi népét a bajtól (Jer 8,19). Magától értetődőnek tartották azt is, hogy kir. hatalmának gyakorlásaként Jahve a próf-k által szólt népéhez (Jer 46,18; 48,12; 51,57). Ha Isten a mindenség királya, akkor mellette semiféle földi kirságnak nincs létjogosultsága, ezért ellenzi Sámuel próf. a kirság fölállítását (vö. Kiv 15,18; 19,6; 1Sám 8,7; 12,12). Izr-ben a kir. nem is lett Isten emberi megtestesítője, mint Egyiptomban v. Babilonban, hanem maga is alá volt vetve uralmának (1Sám 12,13). A deuteronomikus szerző vsz. azért látott a tört. kirságban Isten uralmával való szembehelyezkedést, mert nem tartotta meg a törv-t és nem ügyelt a próf-k szavára. A Krón szerzője ugyanakkor harmonikusan beleépítette világképébe a kirságot: a Dávid házából való kir. Jahve helytartójaként ül a trónon (1Krón 17,11; 28,5; 29,23; 2Krón 9,8; 13,8). Nemcsak a nép, hanem az egyes emberek is kir-uknak nevezték Jahvét (Zsolt 5,3; 44,5; 84,4). - Amikor Deutero-Izajás Jahvét Jákob és Izr. kir-ának nevezi (Iz 41,21; 44,6), ezt nem csak azért teszi, mert Izr-t Jahve teremtette (43,15); nála a cím kifejezetten szoteriológiai jelentést kap: Jahve Izr. kir-a, uralkodik népe fölött, ami azt jelenti, hogy szabadulást, békét és jólétet ad neki (52,7). Itt a kir. rokon értelmű a megváltóval (44,6; . Ez 20,33.37), és az üdvösség az új eón, melyre a pogányok is meghívást kaptak (Iz 52,10; →király; →eszkatológia). A gondolat, hogy a szétszóródott nép kir-ként föllépő Istenének vezetésével megmenekül, sőt megújul és dicsőségre emelkedik, ismételten visszatér (33,22; Mik 2,13; 4,4; Szof 3,15; Abd 21). Az apokaliptikusok a jelen és a tkp. apokaliptikus ~ között nem ismerték el a folytonosságot, ~ megalapítását Istennek a tört-be való beleavatkozásaként képzelték el, mely egyértelmű a világmindenség (kozmosz) alapjaiban való megrendülésével (Iz 24,18-23; Zak 14,6-21). Az utóbbi egyszersmind az eszkat. ~ egyetemességét is hangsúlyozza (vö. Zsolt 111,16; 22,27-32). - A trónra lépésre írt zsoltárokban (47; 93; 96-99) az ~nak értelme attól függ, hogy tört., kultikus, eszkat. v. teol. szempontból közelítjük-e meg. A tört. magyarázat szerint Jahve azért lett kir., mert konkrétan belenyúlt a tört-be, pl. amikor Izr. uralma alá vetette a népeket (47,4.9). A széles körben elterjedt kultikus értelmezés szerint ezek a zsoltárok arra szolgáltak, hogy a trónralépés évenként visszatérő ünnepén újra meg újra megünnepeljék velük a lit-ban Jahve kirságának megújítását, mely a káosz fölötti győzelmére vezethető vissza. Az eszkat. értelmezés ezeket a zsoltárokat Deutero-Izajással hozza kapcsolatba. Jahve már kir., mert Izr-t elvezette az Ígéret földjére (47,4), sőt, mert Ő alkotta a mindenséget (93,1; 96,10); másfelől viszont uralma csak a világmindenséget megrendítő →ítéletkor fog kiteljesedni, amikor is megsemmisíti a bálványokat és elpusztítja a bűnösöket (96; 97; 99), és minden nép elismeri Jahvét (47). Ez a nap nemcsak Sion és Júda leányai (97,8) számára jelenti a legnagyobb örömet, hanem az ég és a föld is ujjongani fog az örömtől (96,11; 97,1; 98,7), mert az eszkat. ~nak megvalósulása csak az egész világmindenség boldogságaként képzelhető el. A teol. magyarázat szerint a szóban forgó zsoltárok Jahve tényleges és egyetemes uralmát ünneplik, mely a világ megteremtését, fenntartását és kormányzását jelenti, és az ~nak egy olyan értelmezését tételezi föl, amellyel gyakrabban csak a fogság utáni időben találkozunk (1Krón 29,11; Zsolt 103,19; 145,11-13; Jer 10,6-13; Mal 1,14), amikor az Akhaimenidák címével szemben Jahvét szívesen nevezték nagy kir-nak (Zsolt 48,3; 95,3; Mal 1,14). Nemegyszer az a hit is kifejeződik, hogy Isten uralma örökké tart (Kiv 15,18; Dán 3,33; 4,31 stb.). - A zsidó apokrif irod-ban az ~ kevés teret kapott, s ha előfordul, akkor is csak eszkat. értelemben, ahogy Iz 24,18-23 és Zak 14,6-21 is említi. Az ~ az üdvösségnek az a végérvényes rendje, melybe a tört. torkollik. Isten kir-ként fog megjelenni, és mindenki imádni fogja. A Messiás eljövetele szorosan összefügg az ~ megalapításával. - A rabbinista irod-ban a Kr. u. 1. sz-tól kezdve sok helyen szerepel a mennyek országa kifejezés. Minthogy a →menny Isten nevét helyettesítette, melyet nem akartak kimondani, a kifejezés egyenértékűnek minősül az ~val. A mennyek országa (különösen 'a mennyek országának igáját vállalni' kifejezésben, amellyel oly szívesen éltek) Isten hatalmát jelenti, ahogy azt a Tóra Izr. elé tárta. Aki Istennek ezt a hatalmát elismeri és aláveti neki magát, ahogy a nép a Sinai hegynél tette a szövetség megkötésekor, az magára veszi ezt az igát; aki valamelyik parancsot elutasítja, az eldobja magától az igát. Ezért azt is lehet mondani, hogy Ábrahám előtt Isten csak az égnek volt kir-a, Ábrahám óta azonban, azáltal, hogy ő hitt benne, a földnek is kir-a lett. Ezen a kifejezetten etikai és individualista jelentésen kívül a kifejezésnek még egy társad-eszkat. értelme is van: Isten nem engedheti meg vég nélkül, hogy az ember az ő jogait önkényesen figyelmen kívül hagyja; egyszer mindenkinek el kell ismernie Őt kir-nak. Ezért sok imában és áldásban az a kérés fejeződik ki, hogy a bálványimádás szűnjön meg, és az egész földön valósuljon meg az ~. Az olyan nemzeti színezetű kifejezésekhez hasonlóan, mint amilyen az üdvösség, a Messiás napjai stb., a mennyek országa is erkölcsi-vallási jelleget öltött a rabbinista irod-ban. - Az ÚSz-ben a szinoptikusoknál közp. helyet foglal el az ~ Jézus igehirdetésében. Tanításának közp. tartalma az ~nak elérkezése mint a világot meghatározó egyetlen valóság. Mk 14x, Lk 39x használja az ~ kifejezést. Míg az ÚSz-ben és az ÓSz gör. részeiben az egyes számú uranosz (= ég, menny) használatos Isten nevének helyettesítésére (Dán 4,23; 1Mak 3,18.50.60; 4,10.24; 2Mak 15,34; Mk 11,30; Lk 15,18.21), Mt-nál a többes számú alak áll. Ebben aligha lehet mást látni, mint egy héb. v. arám kifejezés mását, úgyhogy a mennyek országa kifejezést vsz. magától Jézustól származónak tekinthetjük, annál inkább, mivel Mk 11,30; 14,62; Lk 10,20; 15,7.18 is hasonló szavakat ad ajkára Isten nevének körülírására. De az a tény, hogy Mt a mennyek országa kifejezésen kívül az ~ kifejezéssel is élt (az olyan helyekkel egyetemben, mint az 5,34; 23,22 és 6,9), arra vall, hogy Mt semmiképpen nem követte a rabbikat, akikre az Isten nevének használata terén kicsinyes aggályoskodás volt jellemző. A mennyek országa kifejezéssel az apokaliptika példája szerint vsz. azt akarta kiemelni, hogy az ~ nem evilági, hanem a mennyből száll alá, tehát transzcendens, mennyei. Ezt a föltevést támogatja az a kapcsolat is, mely Mt-nál az ~ és az Emberfia közt fölfedezhető (13,24-30.37.41.43; 16,27), aki Dán szerint a felhőn érkező eszkat. országot testesíti meg (vö. 7,18.22.27). Mt 13,43 és 26,29 ugyanilyen értelemben szerepelteti az Atya országát (vö. 6,10 és Lk 11,2; 12,31), Mt 8,12; 13,19.38; 25,34; Jak 2,5 stb. pedig egyszerűen csak az országot. Végül Mt 13,41; 16,28; 20,21; Lk 1,33; 22,29 stb. az Emberfia ill. Jézus országáról beszél. - Az ~ elérkeztéről szóló üzenet, melyet Mt 3,2; 4,17; Mk 1,15 és Lk 10,9.11 Keresztelő János és Jézus ajkára ad, azt tanúsítja, hogy az igehirdetésben az evang-ok szerint Ker. János is, Jézus is a maguk korában közismert fogalmakhoz és elképzelésekhez kapcsolták tanításukat. Mint az ÓSz sok helyén és a zsidó irod-ban, ugyanúgy a szinoptikusoknál is eszkat. és transzcendens fogalom az ~, v. egyenértékű az örök élet (Mt 25,34.46; Mk 9,43-47; 10,17.24) fogalmával. Az ~t az evangélisták a lakoma hagyományos képében (Iz 25,6; . Lk 14,15; Jel 19,9) írják le (Mt 8,11; Lk 13,28; 22,16 30); a Mk 14,25 és Mt 26,29 használta új szó az ~nak a minden földitől teljesen eltérő, egészen más, transzcendens jellegére utal (vö. Mk 12,24). Ahogy a méltatlan vendég kidobása mutatja (Mt 22,13; . 8,12 stb.), a lakoma (22,1-14; Lk 14,16-24), melyre azután, hogy a zsidók elutasítják, a pogányok is meghívást kapnak, szintén az eszkat. ~t jelképezi. Az ~ Jézus tanítása szerint nem a zsidók nemzeti előjoga; ha az ország fiainak nevezi is őket (Mt 8,12), ezt csak azért teszi, mert elsőként kaptak meghívást az ~ba, s nem azért, mert már biztosak lehetnek abban, hogy valóban fiai az ~nak. Ellenkezőleg, Jézus figyelmezteti őket, hogy hitetlenségük miatt kívül rekedtek az ~n (8,12). Jézus puszta elismerése - még ha valaki jövendöl v. csodát tesz is a nevében - egymagában szintén nem biztosítja az ~ba való eljutást; Isten akaratát kell teljesíteni (7,21-23). A vámosok és az utcanők, akik hallgattak Ker. János szavára, megelőzik a látszatra szt farizeusokat (23,13.15.27.29), akik azon túlmenően, hogy maguk nem jutnak el ~ba, még mások útját is elzárják (23,13; Lk 11,52). Az ~ba eljutás föltétele, hogy az ember megtérjen (Mk 1,15), határozottan, elszántan szakítson (Lk 9,62) földies gondolkodásmódjával, evilági érdekeivel (Mt 22,1-14), és úgy fogadja az ~ közeledtéről szóló hírt, mint egy gyermek (Mk 10,15). Kell, hogy az embernek első gondja legyen az ~, érte minden lehetségest meg kell tennie (Mt 13,44), még a házasságról is le kell tudnia mondani (19,12). Mindezt könnyebb a szegényeknek és az üldözötteknek megtenniük (ezért boldogok: Lk 6,22, . Jak 2,5), mint a gazdagoknak (Mk 10,23). A megtérésnek a parancsok teljesítésében (Mt 19,17) és az irgalmasságból fakadó tettekben (25,31-46) kell megnyilvánulnia. De bármit tesz is az ember, az ~ Isten ajándéka, Ő a kezdeményező, Ő ad indíttatást (22,1-14; . Lk 12,32; 22,29). - Az ~ a legtöbb helyen a remény tárgyaként szerepel, más helyek szerint azonban már elérkezett. Jézus azzal kezdi nyilvános működését (Iz idevágó részleteire utalva: 46,13; 51,5; 55,6; 56,1), hogy hirdeti: közel van az ~ (Mk 1,15; . Lk 10,9.11). Az ördögűzésekre annak bizonyságaként hivatkozik, hogy az ~ már elérkezett (Mt 12,28). Az üdvösség tört-ét 2 részre osztja: az 1. rész (a törv. és a próf-k) Ker. János föllépéséig tart; a 2. rész (az ~nak hirdetése) vele kezdődik, s az ~ „erőszakot szenved” (Lk 16,16; . Mt 11,12). Arra a kérdésre, mikor kezdődik az ~, a farizeusok kétféle választ kapnak tőle. Egyfelől nem lehet tudni az időpontot (itt kétségtelenül az eszkat. ~nak elérkeztére céloz), másfelől: már ott van közöttük (Lk 17,20). - Ezt a látszólagos ellentmondást az oldja föl, hogy maga Jézus az ~; az Ő működésében és személyében válik jelenvalóvá (Mt 12,28; Lk 17,20). Ezért tárgyilag nézve nincs különbség, hogy az ember az ~ért (Lk 18,29) v. Jézus kedvéért (Mt 19,20; Mk 10,29) mond-e le földi javairól; ezért Mt 16,28 az ~nak a maga teljes hatalmában való megnyilvánulását úgy állíthatja elénk, mint az Emberfiának országában való eljövetelét, és Jézus is ezért ígérhet eszkat. boldogságot országában (Lk 22,30). De ez az azonosság most még el van rejtve a szemünk elől, ezért az ~nak misztériumát jelenti, melyet csak a hívők foghatnak föl (Mk 4,11). - Az ~nak tehát 2 szakasza van: egy jelenlegi a rejtettségben és az alázatban, és egy eljövendő, mely dicsőséges lesz. Az ~nak ez a kettős jellege példabeszéd tárgya: Jézus szavaiban érkezik el az emberhez, ellentmondást vált ki és mégis terjed (Mt 13,3-8.18-23). A konkolyról szóló példabeszéd tárgya: a Sátán akadályozza az ~nak megvalósulását, de az ítéletkor Jézus kiszabadítja országát a szorongattatásból és megmutatja dicsőségét (13,24-30; 37-43; . 47-50). A mustármagról szóló példabeszéd azt mutatja meg, hogy a szerény kezdet nem zárja ki Krisztus eljövetelekor (→parúzia) a dicsőséges kibontakozást (13,31). Ez teljes egészében Isten műve (vö. Dán 2,34.44), ahogy a búzaszem elhalása, kikelése, szárba szökkenése és kalászérlelése is az (Mk 4,26-29). Az ősegyh. vágyva vágyott az ~nak erre a dicsőséges elérkeztére, és naponta imádkozott érte (Mt 6,10). Amikor hiába várták, megértették, hogy az Egyh. gyors terjedése volt az ~ első megnyilvánulása. Míg Mk 9,1 (Mt 16,28) már az első nemzedéknek kilátásba helyezte az ~ hatalommal elérkezését, addig Lk 9,27 nem tartalmazza a 'hatalommal' kitételt; ez azzal függ össze, hogy Lukács evangélista a Jeruzsálem pusztulása és az idők vége közé beiktatta a pogányok idejét (→Lukács evangéliuma). Az első nemzedék tanúja volt ugyan az ~ megalakulásának, de nem érhette meg eszkat. kiteljesedését, dicsőségét. - Pál ap. az ApCsel 14,22; 19,8; 20,25; 28,23.31 szerint az ~t választotta igehirdetése tárgyául, s ezt levelei is tanúsítják. 1Tesz 2,12; 2Tesz 1,5: az ~ a boldogság, az isteni dicsőség, melyre Isten meghívta a hívőket és melyért szenvedniük kell (vö. 2Tim 4,18). Az ~nak boldogsága minden romlást kizár (1Kor 15,50), de aki átadja magát a bűnöknek, tökéletlenségeknek, az nem jut el az ~ba (6,9; Gal 5,21; Ef 5,5). - Az eszkat. ~ egyszersmind Krisztus országa is (5,5; . 2Pt 1,11), mely az Ő eljövetelekor fog megnyilvánulni (2Tim 4,1). Ettől némileg eltérően: a messiási kirság arra hivatott, hogy az ~t előkészítse, utána megszűnik (1Kor 15,24-28). Kol 4,11: Szt Pál a maga és munkatársai működése céljául az ~t jelöli meg (a Vg tévesen: in regno dei). Az Egyh-ban és az Egyh. által a hívő már itt a földön részese az ~nak (1,13). Ez az ~ban való részesedés csak Krisztus eljövetelekor válik nyilvánvalóvá (3,1-4), és nem az étkezéssel kapcsolatos különféle szabályok megtartásában (Róm 14,17; . Kol 2,16) v. az ékesszólásban (1Kor 4,20) áll, hanem igazság, béke és öröm. - Jn-ban az ~ kifejezés csak 2x fordul elő, szigorúan eszkat. értelemben: az ember nem mehet be az ~ba, ha nem születik újjá vízből és Szentlélekből (Jn 3,3.5). A 18,33-37 Jézus kirságáról beszél, mely eredete szerint transzcendens, lényege szerint pedig az örök igazság kinyilatkoztatása az igazság fiainak. Tehát az ~ szinoptikus fogalma itt intellektuális értelemben jelenik meg, mint az élet esetében is. - Jézus igehirdetése is ~nak közeledéséről beszél (Mk 1,15), amely legyőzi a Sátán uralmát és föltartóztathatatlanul halad előre dicsősége megnyilvánulásáig. A választóvonal Ker. János és Jézus igehirdetése között éppen az ~ gondolat. Jézus személyével, csodáival, tanításával az ~ már elérkezett, ezért bűnbánatot kell tartani és hittel fogadni az ő tanítását. Közeledése titokzatos, de a hívők fölismerik (Mk 4,11; Lk 10,23). A titok összefügg Jézus messiási titkával. Ő az Írások által hirdetett, a Lélekkel fölkent Messiás (Lk 4,18), de küldetése még burkolt, dicsősége csak később nyilvánul meg. Az ő igehirdetésében itt van az eredetiség, az újdonság és a feszültség, de az orsz. erő szerint még nem nyilatkozott meg. Jézus elutasított minden pol. reményt és nemz. partikularizmust (Mt 8,11), sőt az apokaliptikus előreszámítást is elvetette (Lk 17,20), és János ítélet-fenyegetésével szemben üdvösséget ígért. Ő tehát mindent összefoglal, amit a zsidóság az eljövendő végső korszaktól várt, de szellemi síkon és egyetemes kiteljesedésben. - 2. Teológiailag a Jézus által hirdetett ~ lényegében eszkat.: jelen van és ugyanakkor eljön, mint a jövő adománya, be kell fogadni és imádkozni kell érte. Tehát itt van kegyelmi tartalmával, de végső alakját a túlvilágon éri el. A kijelentések nagy része a teljessé vált orsz-ra vonatkozik, ahová majd be kell menni (Mt 5,20; 7,21; 21,31) és amit örökölni lehet (Mt 25,34), s az lesz az örök élet lakomája (Mk 14,25). A végső kialakulást Krisztus második eljövetele hozza, s akkor megy végbe a jók és a rosszak szétválasztása (Mt 13,30; 25,31-46). Némi nehézséget okoznak azok a szövegek, amelyek a közeli eljövetelt hirdetik (Mk 9,1; 13,30; Mt 10,23; 23,33), de az is igaz, hogy Jézus elutasít minden közeli meghatározást. Az időpontot csak az Atya ismeri (Mk 13,32). Ezeknek a magyarázatához számításba kell venni a próf. beszéd sajátságait és az erkölcsi fölhívást, amely állandó készenlétet sürget. Továbbá azt, hogy ~ már jelen van, nemcsak Jézus működésében, hanem a tanítványokéban is (Mk 6,7-13), és Jézus halála után is megmarad, mint új szöv. A Szentlélek eljövetele is a maradandóságot biztosítja. Jelenlétének módját nehéz meghatározni, hiszen termfölötti hatásai vannak. Mindenesetre az orsz. itt a földön még nem „dicsőségben” mutatkozik meg, de nem is egészen rejtett módon. Még nem jelent meg „erőben”, de azért nem is gyönge. Nincs intézményekbe szorítva, de nem is csupán valami lelki adottság bennünk (mint ahogy a Lk 17,21-et gyakran félreértik). Közöttünk van, s erejét, áldását meg lehet tapasztalni. A növekedéséről szóló példabeszédek jelzik, hogy van érzékelhető elindulása, bár a súlypont a végső kifejletben van (magvető, növekvő vetés, búza és konkoly, kovász). A növekedést Isten adja, s az minden nehézség ellenére bekövetkezik. Az ellentét a szerény kezdet és a dicsőséges befejezés között föltűnő. A kezdet Jézus igehirdetése és működése, s ő a biztosítéka a teljesedésnek is. - Az Egyh. nem azonos az ~val, de annak eszköze. Az Egyh-hoz való tartozás az előföltétele a teljes orsz-ba való belépésnek. Az Egyh. a meghívottak gyülekezete, de nekik erkölcsileg azonosulniuk kell vele (Mk 7,22), és a szenvedésben is igazolni kell hűségüket (Mk 13,13.20-23). Az Euch. is az Egyh-nak az örök orsz-ra irányulását jelzi: kifejezésre jut benne Jézus dicsőséges eljövetelének várása (Mk 14,24; Lk 22.18). - Az ~ Isten tette marad, és fölhívás lesz az emberek számára. Ő úgy adja, mint termfölötti ajándékot, amit az emberek elfogadnak és örökölnek (Mk 10,15). A megtérés és a hit az előfeltétel a befogadáshoz, s kegyelmi tartalmát jobban kell értékelni, mint bármilyen földi jót (Mk 13,44). Isten akaratát meg kell tenni, ha kell, lemondással és az élet odaadásával (Mk 8,34-38), vagyis a várakozást ki kell tölteni erkölcsi tartalommal. - Az apostoli egyház is beszél ~ról, de a hangsúly a fölfeszített és megdicsőült Messiásra tolódott. A föltámadt Krisztusban az ~ már elérte végső alakját, s valójában már az ő uralmáról kell beszélni. Jézus szóhasználatában Isten uralma és az ő uralma ugyanaz, de az ap. prédikációban a kettő elkülönült. Jézus azzal szerzett jogot az uralomra, hogy a kereszten győzött a gonoszság minden hatalma fölött (Kol 1,15; Ef 1,2-9; Fil 2,10). Föltámadása igazolta a halál fölötti győzelmét is. Az idők végén majd átadja az uralmat az Atyának, miután mindent visszavezetett hozzá. A hívők a keresztség által magukra öltik Jézus halálát és föltámadását, s ezzel részesednek uralmában is (Ef 2,5). - A fogalmi ingadozás érezhető később is ~ és Krisztus országa között, továbbá annak az égi, kozmikus és egyh. megnyilvánulása között. Ez is annak a következménye, hogy a kegyelmi orsz. kialakulóban van, s az egész teremtést átfogja. Így nehéz róla körülhatárolt fogalmat alkotni. Különös nehézséget jelent a magyarázók számára a Jel 20,1-6: említett „Krisztus ezeréves uralma”, amit a kiliaszták (→kiliazmus) különféleképpen kiszíneztek. Vsz., hogy Krisztus kegyelmi uralmáról van szó, amit az Egyh-on keresztül valósít meg a tört. folyamán. - Annyi tehát világos, hogy az ~ a földi térhez viszonyítva transzcendens, de hatását tekintve immanens. Az Egyh. tört-ében az első időszak kétségtelenül a parúzia közeli várása volt: Krisztus eljövetelével kialakul a végleges, megdicsőült ország, ahol Tertullianus szerint a földi szolgaságot fölváltja a dicsőséges uralom (De oratione 5). Ez a gondolat áthatja Szt Ágostont is, de párhuzamosan megvan a tudat, hogy az ~ itt van az emberek között. Ennek teol. értékelését főleg az alexandriaiak adták meg (Kelemen, Órigenész). Minduntalan visszatér az a gondolat, hogy a földi életet az ~nak módjára kell berendezni. A ker. császárság megalakulása után a vágy még erősebb lett; később a ném-róm. császárságtól is sokan ezt várták. Az eu. kirságokra különben is nagy hatással volt az ósz-i teokratikus kirság eszméje. Ezért beszéltek Isten akaratából uralkodó kir-okról. Joachim da Fiore még a Szentlélek külön kiáradását várta ennek megvalósítására. Egyes szekták is hasonló céllal léptek föl, és ilyen eszméi voltak Savonarolának Firenzében. Mások, mint Campanella és Morus Szt Tamás irod-ilag terjesztették az „utópia”-eszmét. Luther az ~ hordozójának valójában a predesztináltak láthatatlan közösségét tekintette, és Krisztus közeli eljövetelének gondolata is erősen foglalkoztatta. Utána a 17-18. sz: a rajongók szektái vetették föl még erősebben a gondolatot. - A →fölvilágosodás és a →racionalizmus elutasította a kinyilatkoztatott vallás termfölötti elemeit, és az ~ gondolatát is igyekezett „modernizálni”: meg kell valósítani az igazi emberi értékeket, a természetes erkölcsöt, a szellemi elmélyülést és a személy kibontakozását. Kant ezért beszélt „a tiszta ész határain belüli vallásról”. A ném. idealista fil. képviselői (Lessing, Fichte, Hegel, Schleiermacher) több-kevesebb eltéréssel ebben a gondolatkörben mozognak. Ellenhatásként jelentkezett a →pietizmus, amely több formában ugyan, de mindig a lélek mélyén kereste az ~t. A szekták pedig visszatértek az eszkat. ~ várásához. - A mai teol. bibliai alapon igyekszik kidolgozni az ~ értelmezését, és alapvetőnek látja az ~ és az Egyh. kapcsolatát. Az Egyh. az ~nak valóságos jele: jelképezi és közli kegyelmeit, egyúttal hirdeti a krisztusi tanítást, a hitet és az erkölcsi követelményeket. Alapvető igazság, hogy az ~ Krisztus követésében valósul meg. G.F.

LThK VIII:1109. - HtG II:414. - RM 12-15. - BL:734. - Schütz 1993:170. - KEK 543-46, 763-64, 2816-21.

Isten Országa, Krisztus Királysága, Kaposvár, 1936. márc. 1.-1938. aug.: evangéliumi lap. Élő víz, mennyei kenyér, lelki eledel minden keresztény embernek. - Megj. rendszertelenül. Fel. szerk. és kiadó: Újvárosi Ida. 1938. VIII: Szentjobi (Újvárosi) Ida. - Ny: Új Somogy. 1937. I: Sebők György, 1937. III: Benyák János (Nagyatád), 1937. V: Szalay Ferenc. 88