Magyar Katolikus Lexikon > I > Igazság


igazság (gör. alétheia, 'leplezetlenség', lat. veritas): a →lét minden →létezőt jellemző, transzcendentális tulajdonsága. - I. 1. A filozófiatörténetben. Az ~ kérdését a régi gör. bölcseletben elsősorban a gyakorlati gondolkodás határozta meg. Eszerint igaz az az ismeret és szó, ami megbízhatóan útbaigazít az élet dolgaiban, mert arról szól, ami ténylegesen van. Platón szerint minél inkább részesedik egy dolog a maga →ideájában, annál igazabb. Arisztotelésznél az →ítéletek aszerint igazak v. sem, hogy az állítmány kimondható-e az alanyról v. nem, ami viszont föltételezi az állítás és a valóság egyezését. - Canterbury Szt Anzelmnél az ~ minden vonatkozásban bizonyos normához való viszonyt fejez ki: a kijelentés igaz, ha az értelemben lévő ítéletet fejezi ki, vagyis ha helyes; a →gondolkodás igaz, ha olyannak fogja föl a dolgot, amilyen a valóságban; az →akarat igaz, ha azt akarja, amit célja szerint akarnia kell; a létező dolog igaz, ha megfelel az isteni értelemben levő ideájának. Az ~ tehát mindig bizonyos helyesség (rectitudo), megegyezés, melyet csakis az értelem ismerhet meg. Ebből következően ~ átfogó meghatározása: helyesség, melyet kizárólag az értelem foghat föl. Minden ~ abszolút oka és normája Isten. A teremtett dolgok ~a a legfőbb Igazságtól létesített ~, aki a gondolkodás ~ának is létesítője (veritas causata et causans); a gondolkodás ~a tehát csak létesített, de nem létesítő ~ (veritas causata, non causans). Az ~ megismerésében az →ész szerepét a hívő lélekkel elfogadott ~ mélyebb és kidolgozottabb megértésében jelöli meg: nem az ész állapítja meg a hit motívumait, hanem a →hit világosítja meg az →értelmet (Neque enim quero intelligere ut credam, sed credo ut intelligam, 'nem azért akarok megérteni, hogy higgyek, hanem hiszek, hogy meg tudjak érteni'). -  Aquinói Szt Tamás és a →skolasztika szerint a létnek az értelemhez való viszonya állapítja meg az ~ mibenlétét. Az ontológiai ~ a dolognak az értelemmel való megegyezése. Mivel a gondolkodás és lét rendje közt fennálló kapcsolatnál fogva minden, ami létező, megismerhető, az ~ is a léttel azonosítható, transzcendens fogalom. A dolgok (ontológiai) ~a két szempontból vizsgálható: amennyiben a dolgok Isten eszméjének mintájára vannak teremtve, létük ~a az isteni eszmével való megegyezés; mivel azonban az ember is képes az elvonás révén a dolgok eszméit magáévá tenni, s a dolog (arany, fa stb.) annyiban igaz, amennyiben ennek az eszmének megfelel (I, 16.; De verit. I, 1-3). - Descartes az ~ megismerésének lehetőségét az →intuícióra vezeti vissza, Kant a megismerő alanyra, de szerinte a dolog önmagában, a Ding an sich „ismeretlen x” marad. Hegelnél az ~ mindig az egész. Husserl a →pszichologizmus és a →historizmus relativizmusa ellen küzdve ismét a tárgyba helyezi az ~ot, bár később egyre inkább descartes-i és kanti hatásokat mutat - a →hermeneutikában az ~ és a módszer kölcsönösen föltételezik egymást. - 2. Az ~ →megismerése csak fokozatosan és részletekben valósulhat meg. A megismerő alany, a gondolkodó és cselekvő →ember adottságai ugyanis viszonylagosak; ugyanakkor az ~ nem statikus, változatlan, hanem dinamikus, különböző oldalakról megközelíthető valóság. A megközelítések mindig föltételezik az ~ független, abszolút voltát. Az adaequatio, a 'megfelelés' relációt fejez ki, ami könnyen relativizmushoz és szkepticizmushoz vezethet. E nehézségeket föloldja a meggondolás, hogy minden közlésben abból indulunk ki (még ha fönn is áll a tévedés lehetősége), hogy állításunk igaz, azaz megfelel a tényeknek. Ugyanezt föltételezzük a másik állításáról (tekintet nélkül a félrevezetés veszélyére). Aki ezt tagadja, nem állíthat és nem tagadhat semmit, s nem tarthat igényt arra, hogy komolyan vegyék. Kant álláspontjával kapcsolatban megjegyzendő, hogy az ~ transzcendentális, azaz függ a megismerő alanytól, de kell, hogy legyen alapja a megismerés tárgyában. Descartes és az intuíció híveiről nem szabad elhallgatni, hogy a belátás semmiféle érveléssel nem helyettesíthető. - 3. Etikai következmények. Minden ismeretelméleti relativizmus és szkepticizmus erkölcsi relativizmushoz és szkepticizmushoz vezet. Ha ugyanis az ~ nem ismerhető meg, a →jó és rossz közötti különbség sem ismerhető meg. A kat. tanítás viszont már elméleti síkon vallja az ~ megismerhetőségét. - 4. Teológiailag a kinyilatkoztatott ~ föltételezi az emberben az ~ megismerésének képességét. Ennek azonban csak akkor van értelme, ha az egész embert, s nemcsak egy elszakított képességét tekintjük alkalmasnak az ~ megismerésére. A kinyilatkoztatás ~ának kérdésében különbséget kell tenni a „bizonyíthatóság” és a „valóság” között. -

II. A Szentírásban. 1. Az ÓSz fordításakor újra meg újra nehézséget okoz, hogy a mi fogalmaink nem felelnek meg az egykori héb. gondolkodásmódnak. Különösen áll ez az ~ = emet esetében, melyet a LXX rendszerint az alétheiával ad vissza, s mely egész általánosan azt jelöli, amiben meg lehet bízni, ami érvényes, tehát amire az ember ráhagyatkozhat, amihez igazodhat, sőt kell is igazodnia.  Igaz, egyenes, megbízható: ez mondható dolgokról (Ter 24,48; Józs 2,12; 1Sám 12,23; . 1Kir 10,6; 2Krón 9,5), tényekről (különösen a jogi nyelvben; MTörv 13,15;17,4; 22,20; Zak 8,16 stb.) és személyekről (pl. Kiv 18,21; Józs 24,14). Személyekre vonatkozóan az emet adott esetben utalhat →hűségre és →őszinteségre is. Valamely dolog v. személy igaz voltát a tapasztalatból állítják v. tagadják a viselkedése alapján (vö. 1Kir 17,24; Zsolt 45,5). Az ember ~a tehát azonos az általa tanúsított hűséggel, megbízhatósággal, amire számítani lehet, amit el lehet várni (vö. 1Kir 2,4; Iz 10,20; Jer 23,28; Oz 4,2; Zak 7,9). Az ember beszéde sem csak azért igaz, mert megfelel a tényeknek, hanem mert az illető ember megbízható, hűséges, szavai hitelt érdemlők, így építeni lehet rájuk (vö. Ter 42,16; MTörv 22,20; Péld 8,7; Jer 23,28). Az ember igaz voltát nemegyszer a →szeretet igazolja (vö. Ter 24,49; 47,29; Péld 20,28; Oz 4,2). - 2. Az ~ Isten egyik tulajdonsága: Jahve igaz Isten, mert a többi istennel (= a bálványokkal) szemben Izr. meggyőződhetett hatalmáról (2Krón 15,3; Jer 10,10; Iz 41,21-29; . 1Kir 18,24.37-38); ~ának bizonysága hűsége a szövetséghez, melyet Izr-lel kötött (vö. Zsolt 57,11; 61,8; Mik 7,20). Épp az Ő magatartása tanúsítja, hogy az ~ valójában hűség (Ter 32,11; Kiv 34,6; Zsolt 25,10; 40,11; Mik 7,20), s hogy a szavak ~a a megbízhatóságban, a másik iránti hűségben van (Zsolt 19,10; 132,11;. 1Kir 17,24 stb.). - Az ÓSz számára az ~ azonos Isten →Törvényével, s ebből következően az ~ megismerésének forrásául is elsősorban a Törv. szolgált az ember számára (Zsolt 11,8; 119,160;. 25,5; 119,41-48; 2Sám 7,28). A korai zsidóság szóhasználatában Isten Törv-e ~, vagyis amit Isten mond, az mindig megbízható és hitelt érdemlő (vö. még Neh 9,13; 1QS 1,12), ezért az ~nak nem pusztán értelmi fölfogására törekszenek, hanem annak megtételére, amit Isten mond (Tób 4,6; 13,6; 1QS 1,5; VIII,2;. Jn 3,21; 1Jn 1,6). - Isten ~át természetesen csak a jámborok ismerhetik (1QH X,27; . X,20.29), akiket maga Isten vezet be az ~ba (1QH X,26; XII,11-13;. 1QS II,3): a bűnösök elől az ~ el van rejtve (vö. 1QH V,26; IX,24). - Innen érthető pl., hogy a kumráni közösség az ~ házának tekintette magát (1QS V,6; VIII,9; . 1QS 11,24.26; V,6), és minden belépőnek kötelességévé tette az ~ tanítását (1QS IX,17-20; . I; II; V,10; VI,15). Az ~ tettekre váltásán kívül azt is kiemelték, hogy a kumráni szekta tagjai mint az igazság fiai szembeállíthatók a hazugság fiaival, a gonosztevőkkel (vö. 1QpHab VII,10; 1QH IX,35; XIV,14). Ugyanakkor a kumráni jámbor azt is tudta, hogy az ~ot csak Isten kegyelmével válthatja tettekre (vö. 1QS 111,20-24; 1QH IV,3-33; 1QM XIII,10). - Az ítéletkor különleges módon is megnyilvánul Isten ~a, azaz hűsége és segítségre kész megbízhatósága (1QS X,17; . 1QS 1,19.30; XI,4), mert a jámboroknak megadja a →megigazulást (1QS XI,13), minden tettüket megtisztítja (1QS IV,20; . III,6). Isten ~a, mint az ÓSz-ben, ebben a későbbi fölfogásban is, a szeretetben nyilvánul meg (1QH VI,9; XI,29.34). Végül az egész világ dicsőíteni fogja Istent ~áért (1QH VI,12). - 3. Az ÚSz-ben az ~ot az alétheia szó jelöli. Jelentéstartalma az emethez képest gazdagabbá vált a 'valódi, leplezetlen valóság' jelentésével. Jelenti (az emethez hasonlóan ) valaki igaz, megbízható, őszinte voltát. Isten ~ával Pál szerint a zsidó ember a Törv-ben találkozik (vö. Róm 2,8.21), a pogány a valóság tényeiben (1,18), a keresztény az evang-ban (vö. Gal 2,5.14): Isten megtartja ígéreteit és segít (Róm 3,3-7; 15,8). Az így értelmezett alétheia ellentéte az adikia, a 'gonoszság' (Róm 1,18.29; 2,8; 1Kor 13,6). - Emellett az alétheia egy állítás igaz voltát is jelenti, s így a pszeudosz, a 'hamisság' ellentéte (pl. Mt 22,16; Lk 4,24,. Mk 5,33; Róm 9,1; Jak 3,14). Az evangéliumban maga az ~ ölt formát (vö. 2Kor 4,2; Gal 5,7; Ef 1,13; Kol 1,5; 2Tesz 2,10; Jak 1,18). - Idővel a szó jelentése 'igaz tanítás' értelmű lett (1Pt 1,22; 2Pt 1,12;. 1Tim 6,5). Az ~ ismeretére eljutni egyértelmű Jézus Krisztus megismerésével (2,4; 2Tim 2,25; 3,7; Zsid 10,26); akit a tévtanok vonzanak, az szembeszegül az ~gal, és eltévelyedik (1Tim 6,5; 2Tim 2,18; 3,8; Jak 5,19). A →pasztorális levelekben az Egyh. az ~ oszlopa és biztos alapja (1Tim 3,15). - János ap. írásaiban az alétheia semmiképp nem választható el Jézustól, aki az ~ot kinyilatkoztatta (Jn 1,14-17): nemcsak hirdette az ~ot (8,40; 16,7; . 18,23.37), hanem Ő maga az ~, s nélküle nem lehet eljutni az ~ra (vö. 14,5-6). Minthogy az Atya Jézusban nyilatkoztatta ki magát (1,18), a Jézus kinyilatkoztatta ~ magának Istennek az ~a (8,40; 18,37), melyet az ember kegyelemből a megtestesült Igében ajándékul kapott (vö. 1,9; 6,32; 15,1). Ezért az ~ hittel fogadása üdvösséget jelent, elutasítása viszont kárhozatot von maga után (3,21; 8,32; . 1Jn 1,6). - 3. Az ~ II. János Pál pápa enciklikáinak gyakori témája: az ~ keresésének igazi tárgya Krisztus misztériuma (RH 18). A megismert ~hoz való ragaszkodás súlyos kötelesség. Az ~ megvilágosítja az ember értelmét és formálja szabadságát (VS 1); az ~ nem a szabadság terméke (VS 36), de az ~ nélküli világban a szabadság elveszíti tartalmát (CA 46). Az ~tól független szabadság földúlja a társad-at, tagadja más élethez való jogát, teljes relativizmusba fullasztja a társad. életet (EV 20). Az ~ keresésének kötelessége megelőzi a saját erkölcsi út tiszteletben tartásának jogát (VS 34). Az ~ megismerésének joga követeli a missziót (RM 8). Az ~ és a szabadság elszakíthatatlan kapcsolata az isteni akarat és az isteni bölcsesség lényegi összetartozását fejezi ki (VS 99). - Az emberi észnek Istentől kapott természete az ~ megismerésének képessége, amiből e megismerés felelőssége is következik (vö. II. János Pál pápa: Fides et ratio enc.). R.Z.

Kecskés 1943:260. - LThK X:912. - BL:668. - Apel, Karl-Otto: Két erkölcsfil. tanulmány. Bp., 1992. - Weissmahr Béla: Ontológia. Bécs-Bp-München, 1992:41. - Athenaeum II/1993/1:221. (Jean Grondin: A hermeneutikai ~fogalom) - Communio 1994 (Karácsony):49. (Robert Spaemann: A relativizmus zsákutcája)

Igazság, Bp., 1889. jan. 15.: röpirat, a Magyar Néppárt kiáltványa. - Megj. egyetlen sz. Szerk. Barna Henrik. T.E.

Igazság, Pisa, Olaszo., 1956. dec.-?: a magyar fiatalok lapja. - Megj. havonta többször (egyetlen sz.?) - Szerk. és kiadó: Peér Ákos. Kiadó: Campo Profughi Ungheresi Calambrone Pisa. Ny: soksz. T.E.

Mildschütz 1977:45. (273.)