Magyar Katolikus Lexikon > H > historizmus


historizmus: 1. a 19. sz. végétől jelentkező szellemtörténeti irányzat, mely az embert, gondolkodását, műveltségét alapvetően történelmi fejlődésében szemléli. Fő képviselői: →Dilthey, Rickert, →Croce, Ortega, Collingwood. - A ~ egyik kiindulópontja a termtud., amely az anyag időhöz kötöttségét mutatta ki, másik a Dilthey-féle szellemtud., amely a lélektan és az embertan ter-én mélyítette el az időbeliséget. A ~ metafizikailag relativizmust fejez ki: nincsenek örök, idő fölött álló eszmék, értékek, az emberrel együtt fejlődik, alakul szelleme is. A 19. sz. végére a ~ szemléletmódja az egész termtud-t áthatotta. Erre épül a Darwin-féle fejlődés-elmélet, majd a fejlődés gondolata behatolt a tud. minden ter-ére. Weber az egész addigi tört-et „előtörténetnek” nevezte, az egyre jobban kibontakozó technikai civilizáció jelenti az emberiség újkorát. Az időtényező a fil-t és a teol-t is új helyzet elé állította, megindult a történelem-filozófiák fejlődése, ill. új, üdvtörténeti gondolkodásmód jelentkezett. A ker. gondolkodók is arról beszélnek, hogy az „örök” igazságokat mindig tört. vetületükben kell szemlélni, maga a kinyilatkoztatás és az Egyh. értelmezése is fejlődik, alá van vetve a történelmiség törv-ének. -

2. a →felvilágosodással és a →pozitivizmussal szembenálló történetszemlélet, mely az eseményeket folyamatukban, összefüggéseikben és változásaikban vizsgálja. - Fő elveit a 18. sz: J. G. →Herder és az olasz Vico fogalmazták meg. Herder elvetette a fölvilágosodás egyetemes embereszményét, és azt tanította, hogy minden népnek saját géniusza van, az nyilatkozik meg műveltségében, erkölcseiben, államformájában. A civilizáció előrehaladásával a nemzetek elveszítették önálló jellegüket, ami a műveltség hanyatlásához, a kultúra elszegényedéséhez vezetett. A ~ virágkora a 19. sz., fő elveit a ném. Leopold von →Ranke fogalmazta meg, aki szerint a történetíró csak alapos levtári kutatás után, a források módszeres összegyűjtésével és kritikájával kezdheti meg a történések bemutatását. Ennek jegyében kezdődött meg főként a kk. tört. írott forrásait a nyilvánosság elé táró forráskiadványának közzététele. A minta az 1819: alapított Monumenta Germaniae Historica volt, mely az 500-1500 közötti éveket dolgozta föl. A forráskritika szolg-ára segédtud-okat alkottak (→oklevéltan, →írástörténet, →pecséttan, →címertan, fölirattan, származástan stb.), melyek főként a kk. okl-es forrásokra szakosodtak. A segédtud-ok fejlődésének intézményei az egy-ek, ahol az önálló tanszékek fölállításával megindult a történészképzés. Az okt. legfontosabb elemei a szemináriumi kútfőkritikai gyakorlatok voltak. Az egyetemi képzés fő célja a segédtud-ok segítségével történő forráskritika. A tört-írást segítette a történész szakfolyóiratok megindítása (1859: Historische Zeitschrift, 1867: →Századok), ill. a nemzeti történetírást irányító történelmi társulatok megalakulása (1867: →Magyar Történelmi Társulat). - Mo-on a ~nak, elsősorban módszertanilag, a dualizmus korában (pl. Marczali Henrik munkásságában) volt hatása. Később befolyásolta →Szekfű Gyula és Németh László gondolkodását. - 3. a művészetben korábbi tört. stílusok felelevenítése: neoromán, neogót, neobarokk. E.V.

Troeltsch, Ernst: Der Historismus und seine Probleme. Tübingen, 1922. - Meinecke, Friedrich: Die Entstehung des Historismus. München-Berlin, 1936. - Iggers, Georg G.: A ném. ~. Bp., 1988. - LThK V:393.