Magyar Katolikus Lexikon > E > emanatizmus


emanatizmus: bölcseleti elgondolás, mely szerint az alacsonyabb rendű, tökéletlenebb létezők →emanációval keletkeznek egy magasabbrendű, tökéletesebb princípiumból, mely ettől semmiféle változást sem szenved. - Mint kozmogóniai tévtanítás a világ keletkezését az abszolút, isteni Egységből való kiáradással magyarázza, ezzel tagadva a →teremtést, mellyel Isten a semmiből hozza létre a mindenséget. - Az ~ abban különbözik a →fejlődéselmélettől, hogy ott az anyag az egyetlen örök princípium, mely örök fejlődésben van, azaz részeiben állandóan a lét magasabb fokára tör, és magasabb tevékenységet ölt magára. Az ~hoz ált. hozzátartozik a →remanáció tana is. - Az ~ nyomai megtalálhatók az indiai →upanisádokban, s egyes →sztoikusoknál is. Egész terjedelmében tanítják a →gnosztikusok vezéralakjai, →Bazilidesz (aki szerint a „nem született atyából” 365 →eón árad ki, az utolsó a látható világ, Jahvéval az élén, őellene jött a földre Krisztus, akinek ismerete üdvözíti az embert) és →Valentinosz (aki páros emanációkat tételezett föl: a mélységből és a gondolatból árad az értelem és az igazság, majd az Ige és az élet, az ember és a gyülekezet, s így folytatódik a teljességig). Az általuk befolyásolt →újplatonizmus is ebbe az irányba mutat. A kk-ban a tanítást az arab és zsidó bölcselet vetette föl újra, s velük Scotus Eriugena; az újkorban →Servet Mihály, Giordano →Bruno és →Leibniz vett át belőle elemeket. - Az Egyh. a teremtés →dogmájában kimondja, hogy minden anyagi és szellemi valóság a világban Isten teremtő akarata által jött létre. Az ~ ellenkezik Isten abszolút változatlanságával és szellemi oszthatatlanságával. G.F.

LThK III:842.