emancipáció (a lat. emancipo, 'elbocsát', 'önállósít' szóból): 1. az ókori rómaiaknál a császárság végéig a fiú föloldása az apai hatalom alól háromszoros eladás-visszaadás formájában. Ha az apa önállósítani akarta fiát, háromszor egymás után eladta (mancipatio) egyik bizalmi emberének, aki mindegyik eladás után visszaadta (remancipatio), s végül az apa elismerte a fiú önállóságát: Hunc sui iuris esse patior meaque manu mitto ('Megengedem, hogy önálló legyen és elbocsátom'). - 2. a katolikusok egyenjogúsítási törekvése Angliában. Mintegy 300 é. sok vt-ja és hosszas parlamenti küzdelem után 1829. IV. 13: szentesítette a kir. az ~t (Emancipation bill), mely a kat-oknak →vallásszabadságot, pol. jogokat, szabad pályaválasztást biztosított, s kat-ellenes kitételeket nem tartalmazó hűségesküt írt elő. A kat-ok ezzel csak nagyobb szabadságot kaptak, egyenjogúságot még nem. - 3. modern mozgalom, egyesek v. csoportok jogi →egyenlőségért, önállóságért folytatott harca. A kifejezés a római jogból került át fr. és ang. szóhasználatba, ahol az elnyomás alóli fölszabadítást, a jogtalanság megszüntetését, majd az ezért folytatott küzdelmet jelentette. Ilyen értelemben beszéltek a →francia felvilágosodás idején a 3. rend, a polgárság ~járól, ti. a feudalizmus igája alóli fölszabadulásáról; a 19. sz: a zsidóság, majd az újonnan megerősödött népek, nemzetiségek jogi ~járól, végül a nők ~jáért folytatott küzdelemről. - A 19. sz. 2. negyedében Bruno Bauernek és Karl Marxnak a zsidóság ~járól folytatott vitájában Bauer szerint nemcsak az egyes áll-oknak és a ker-eknek kell egyenlősíteni a zsidókat, hanem maguknak a zsidóknak is önmagukat, valamiféle „vallási ~” keretében (→zsidó vallás). Marx alapvető politikai és emberi ~t hirdetett, tehát az ember ember fölötti uralmának teljes megszüntetését. Az ~ e formája nemcsak egyes csop-ok elismertetését, hanem minden ember egyenlőségét jelenti, sőt az ~ itt már nem „cél”, hanem eszköz, előfeltétel a „teljes ember” megvalósításához. Más kérdés, hogy ez a teljes ember nem a társad-gazd. keretek megváltoztatásával születik meg, ahogy azt Marx gondolta, ezt a létező szocializmus évtizedei eléggé bizonyították. - Marx sok tekintetben Hegel tételeiből  táplálkozott, s ennek az örökségnek egy másik vonását emelte központba Jürgen Habermas: önmagunkat is egyenlősíteni kell, az igazi feladat tehát önmagunk megtalálása az önreflexió révén. A habermasi kritikai teória kialakulásában szerepet játszott Fichte meglátása is, mely szerint a szabadság a tárgyaktól való függetlenség. Habermas törekvése az volt, hogy az önreflexió ~ja által megszabaduljunk eszmeileg „terhelt”, eltárgyiasított látásmódunktól. Módszere sok tekintetben emlékeztet a →pszichoanalízis eljárására. Habermas szerint az ~ra, a minden kényszerítő tényezőtől való függetlenségre, az értelem által átvilágított →szabadságra való törekvés az emberi létezés egyik legalapvetőbb →érdeke, ilyen értelemben ~ és jó azonos fogalmak. Elméletének éppen ez a gyöngéje, mert  azzal, hogy szabadon teszek valamit, még nem biztos, hogy a jót teszem. Ha a szabadság önmagában véve szentesítené a cselekedetet, a szabad ösztönkiélésnek, s az →anarchiának is utat engednénk. - 4. A ker. tanítás szerint a szabadság csak eszköz a tárgyi értékek megvalósítására. Az emberiség az →áteredő bűn örökségét hordozza, értelme nem látja mindig világosan, mi a jó, sőt hajlamosak vagyunk a rosszra. Az ~s törekvéseknek együtt kell haladniuk azzal a belső megújulással, amely az aszkézist, a bölcs nevelést, a tényleges jó gyakorlására való fölszabadulást is megköveteli. Végül azt is ki kell mondani, hogy az ~ önmagában az embert nem teszi boldogabbá (ezt pl. a női ~ jól mutatja), sőt a szeretetből vállalt →engedelmesség nagyobb békével és kiteljesedéssel jár a személy számára, mint önmaga öncélú keresése. Cs.I.-L.V.

Pecz I/2:632.