Magyar Katolikus Lexikon > T > temetés


temetés (gör. ekphora, lat. funus): a holttest elhelyezése a végső nyugvóhelyére, a katolikus Egyházban →szentelmény. Módja kultúrákra jellemző, ezért a történelem előtti időkben korszak-meghatározásra alkalmas. - 1. A vallástudomány bizonyossággal a Moustérien-korszak (Kr. e. 75-35.000) óta beszél ~ről. a) A kőkorszakban (Kr. e. 5000-2000) az ún. barlangi temetkezés során a →halottat zsugorított v. ülő helyzetben temették. A gúzsbakötés utalhat a halottól való félelemre, tehát védekezési forma lehetett, de a magzat alakra, s ezáltal az újraszületésre is utalhat; a keleteléssel a lélek sorsát vsz. a Nap járásával akarták összekötni. Előfordult a részleges ~ (Ofnet barlang, Bajoro.), melynek oka a kannibalizmus lehetett (Krapinai barlang, Horváto.). - b) Dombsírokat (→dolmenek) a rézkorban (Kr. e. 3000-2000) alakítottak ki, belsejük rendszerint több részre osztott családi sír, a holttesteket általában ülő helyzetben a falhoz támasztották. Ha megteltek, a korábbi tetemeket közelebb tolták egymáshoz, s homokkal takarták be. Ide tartoznak az ázsiai →kurgánok, ill. a cseh és morva sírmezők sík temetkezése égetetlen hullákkal. - c) A halottégetés a bronzkorban (Kr. e. 2000 u.) terjedt el, átmenetnek tekinthető az Ibériai-fszg-en talált el-argari lelet, ahol a zsugorított tetemeket agyagedényekbe tették (meg akarván óvni az elhunytat a föld közvetlen érintésétől). - A vaskorban (Kr. e. 1000 u.) nem voltak agyagedények, helyettük számos kis, sőt sokszor miniatűr edény és →amulett került felszínre. - A →hamvasztással jelentek meg az urnatemetők. Mo-on a 19. sz. végén találtak ilyeneket (Kelenföld, 1854, csepeli őstemető, 1876, Városliget, Külső Soroksári út, 1891. VIII., Óbuda, szeszgyár). Az urnák magassága 30-70 cm, a gyermekeké 13-22 cm, szélességük ennél néhány cm-rel kisebb. Az urnába rendszerint 2 kisebb bögrét tettek, melyekben hamut és ételmaradványokat találtak, néha az elhunyt tárgyait is az urnába tették. -

2. Az ókorban a Földközi-tenger vidékén a mindenkori vallási, gazd. és eü. megfontolás szerint a ~ az elégetés és az elföldelés között váltakozott. Az 1. sz: az égetés volt általános, majd Hadrianus cs. (kb. 130) óta egyre inkább az elföldelés került előtérbe; a holttestet →szarkofágba tették. Az egyszer lezárt sír a hozzátartozók számára is szt és sérthetetlen volt, amit a törv. is védett. Mivel a pogány felfogás szerint az ember túlvilági sorsa az egyéni ~től függött, még a legszegényebb ember is igyekezett az ingyenes állami tömegsír helyett egyéni ~ről gondoskodni, ezért belépett egy temetkezési egyletbe (collegium funeraticium), mely számára az elégetést v. az elföldelést, ill. halotti urnájának elhelyezését biztosította. A gazdagok emlékműveket építettek maguknak (mausoleum, memoria), a kevésbé tehetősek síremlék felállításával is megelégedtek. A ~ megtiltása a legnagyobb büntetés volt (vö. Szophoklész: Antigoné). -

a) Az ókori görögöknél amint valaki meghalt, a legközelebbi rokonok befogták a szemét, állát felkötötték és egy obulust tettek a szájába Charon számára (azért a szájába és nem a markába, mert a ruhán nem volt zseb, s az aprópénzt a szájban szokták hordani). Az asszonyok a holttestet megmosták, illatos kenőcsökkel bedörzsölték és fehér ruhába öltöztették. Másnap következett a kiterítés (protheszisz): a holtat virágokkal v. zellerrel megkoszorúzva a ház előcsarnokában ravatalra tették, lábbal a kijárat felé. A ravatal mellett edények voltak felállítva illatos kenőcsökkel; a ház kapujában edény állt tiszta vízzel, melyet máshonnan hoztak, hogy a házból kijövők meghinthessék magukat a tisztulás jeléül. A ravatalozás egy napig volt megengedve; ez idő alatt a holtat meglátogatták rokonai és barátai, kiket erre külön meg szoktak hívni, és még mások is. Miután az egész rokonság együtt volt, kezdetét vette a siratás (thrénoi), melynek túlzásait (arc összekarmolása, ruhák széttépése stb.) Szolón törv-ei megtiltották. Fogadott énekesek, ffiak és nők váltakozva énekelték a gyászdalt, melynek refrénjét a jelenlevők velük énekelték; ezalatt a rokonok kezükkel a holttestet érintették. - A →halál beállta után harmadnap reggel, napkelte előtt következett a ~. Az elhunyt rokonai (olykor halottvivők, v. különös kitüntetésképpen válogatott ifjak) vállukra emelték a hordágyat (kliné), melyen a halott ki volt terítve, és megindult a menet a ~ helyére. A halottas menetben a férfiak a halott előtt, a nők a halott mögött haladtak. Ha az elhunyt erőszakos halállal halt meg, a menet elején a vérbosszú jeléül dárdát vittek, melyet azután a sírra tűztek. A ~ módja elföldelés v. elégetés volt, de elégetés esetén is eltemették az összegyűjtött hamvakat, ami kétségtelen bizonyítéka az eltemetés régibb, eredetibb voltának. A fából, cserépből, kőből, ércből készült →koporsó csak később lett általános. - Maga a ~ egyszerűen folyt le; gyászbeszéd csak a csatában elesettek ünnepélyes ~énél volt megengedve. Miután az elhunyt legközelebbi rokona elfordított arccal meggyújtotta a máglyát, égése közben siratták a halottat; utána az elhunyt rokonai összeszedték a csontmaradványokat, és cserép- v. ércedénybe téve átadták az anyaföldnek (→osszuárium). - A ~ befejező része volt a →halotti tor a legközelebbi rokon házában, majd a halálozás által beszennyezett háznak és népének megtisztítása következett, az ehhez értő asszonyok által. A ~ után a 3. napon mutatták be a sírnál az első áldozatot, melyet a 9. napon a főáldozat követett. Ezzel a szert-ok véget értek. A →gyász külső jelei voltak a fekete ruha, a rövidre nyírott haj, az ékszereknek, fényűzési cikkeknek, valamint egyáltalában mindannak mellőzése, amit az emberek a jólét és boldogság jelének szoktak tekinteni. A sírok fenntartása és szeretettel való gondozása kegyelet-parancsolta kötelesség volt, melynek elhanyagolása a polg. életben is súlyos beszámítás alá esett. Innen a sírok virágokkal és szalagokkal való díszítésének jámbor szokása; innen az időnként a sírnál bemutatott áldozatok, kivált az elhunytnak születése és halálozása napján; valamint az ált. halotti ünnepen, melyet Athénban geneszia név alatt Boedromion (kb. szept.) 5-én szoktak megülni. -

b) A rómaiaknál a halott szemeit a hozzátartozói leszorították, és hangos siratásba kezdtek (conclamabatur). Ezután a tetemet a pollinctor (nem hozzátartozó) megmosta, bebalzsamozta, ha polgár volt, tógába öltöztette és az átriumban ravatalra (lectus funebris) helyezte. A gyász jeléül a vestibulumba vörösfenyő (picea) és cipruságakat (cupressus) raktak. A ravatalnál füstölő serpenyő (acerra, turibulum) állott. A ~ a 8. napon volt, régebben éjjel fáklyafény mellett, hogy a gyászmenet az istentiszt-et a tp-okban meg ne zavarja. A fáklyákat azután is használták, mikor nappal temettek. Ünnepélyes ~ben a magas állásúak és előkelő családok tagjai részesültek. A gyászbeszéd tartása visszanyúlik a közt. elejéig, s már a régiek megjegyezték, hogy a tört. meghamisítására használták fel. Végül a halottat elégették v. eltemették. Az elégetés az ustrinában (ustrinum) történt, hol a tetemet máglyára (rogus) tették, melyet virágokkal és koszorúkkal feldíszítettek, azután meggyújtották, miközben bort v. illatszereket (odores, liquores, unguenta) öntöttek rá. A hamvakat urnába gyűjtve egy sírkamrában helyezték örök nyugalomra. Eltemetés esetén a halott sírládába került, melyet sírkamrába zártak v. a földbe rejtettek. A ~t követő 9. napon voltak a novendialia, feriae novendiales, a halott sírján bemutatott áldozat (coena feralis); ugyanakkor ülték nagy vendégséggel a halotti tort (silicernium). -

c) A keresztények temetkezési módja az 1-2. sz: a zsidókétól és a pogányokétól semmiben sem különbözött, külön temetőik sem voltak. De a szokásos halotti kultuszon kívül (emléknapok megülése, sírok felvirágozása, kidíszítése és halotti tor megülése) egyesek szűkebb körben már halotti misét tartottak. A ~ ősi mozzanatai: a halott fölravatalozása otthon v. a tp-ban, olajjal megkenése, felöltöztetése, megkoszorúzása; halotti virrasztás; a halál fölötti győzelem jeleként gyertyás és tömjénes körmenet a tp-ba; búcsúcsók, szt lit., a holttest lepelbe göngyölése és elföldelése. 250 u. a keresztényüldözések a ~ módjában is változást hoztak (→temető, →katakomba, →mauzóleum, →halottakról való gondoskodás). A ker-ek nemcsak szegényeiket temették el, hanem rendszeresen kijártak pl. a tengerpartra, összeszedték a hajótöröttek kivetett tetemeit, és eltemették azokat is. -

3. A Szentírásban. a) Módja. A halott szeme lezárásának szokását nagyon korai forrásból ki lehet mutatni (Ter 46,4); a Misna szerint (Szabbat 23,5) ezt a szolg-ot szombaton nem volt szabad elvégezni, és aki túl korán zárta le valakinek a szemét, az „vért ontott”. Más teendőről nem tud a sírba helyezés előtt az ÓSz, nem tekintve Jákob és József egyiptomi szokás szerinti bebalzsamozását (Ter 50,2.26). Sem a kánaániak, sem Izr. fiai nem balzsamozták be a holttestet. Szinuhe tört-e szembeállítja az Egyiptomban szokásos bebalzsamozást (→mumifikálás) és az elhantolás „ázsiai” módját, amikor is egyszerűen állatbőrbe göngyölték a halottat; ennek az állatbőrnek lehetőleg annak kellett lennie, melyet a halott életében öltözékül viselt. 1Sám 28,14 ilyen szokásra utalhat (Sámuelt köntösbe burkolták, vö. 2,19; 15,27); a hősök „fegyvereikkel szálltak le az alvilágba, és fejük alá tették kardjukat, és csontjaik alá pajzsukat” (vö. Ez 32,27). - Az úsz-i időből több részletet ismerünk. Az ApCsel 9,37 és a Misna (1c) szerint a holttestet az asszonyok mosták meg, zsidó szokás szerint (vö. Jn 19,40) fűszerekkel gyolcsba göngyölték. Mt 27,59; Mk 15,46; Lk 23,53 szerint Jézus testét 'lepelbe' göngyölték (→Jézus sírbatétele), de Jn 19,40 szerint 'pólyába' (vö. 11,44) tekerték, a fejét pedig kendővel takarták be (20,7;. 11,44). Az előkészületek után a halottat a ház legszebb szobájában terítették ki (ApCsel 9,37), majd a rokonok és a barátok →siratóasszonyokkal és fuvolásokkal (Mt 9,23) elsiratták. -

b) Sírba tétel. A halottat rendszerint még halála napján eltemették (27,57; Jn 11,39; ApCsel 5,6;. MTörv 21,22), kb. 8 órával a halála után, ahogy az K-en még napjainkban is szokás. De Ter 50,3: Jákobot a bebalzsamozás miatt csak 40 nap múlva temették el. A halottat gyermekei (25,9; 35,29; Mt 8,21), rokonai (Bír 16,31), barátai (1Kir 13,29; Mt 14,12; Mk 6,29), szolgái (2Kir 23,30) és sokan mások kísérték (1Mak 2,70; Lk 7,12) a sírhoz, a 2Kir 13,21 alapján föltehetően koporsó nélkül. Josephus Flavius (Contra Apionem 2,26) szerint Mózesig visszanyúló szokás volt a gyászmenethez, amellyel valaki találkozott, egy darabon csatlakozni. A →sírt v. egy részét beszórták illatos füvekkel (vö. 2Krón 16,14); kir-ok v. előkelő személyek ~ekor tetemes mennyiségű illatszert is égettek (2Krón 16,14; 21,19; Jer 34,5). A halottat hátára fektetve helyezték sírba; feje alá olykor kőpárnát tettek; a bronzkorban néha oldalt fektették és egy kissé meghajlították a holttestet. A kőrézkorban (kalkolitikum) v. korábban a holttestet gyakran guggoló helyzetben tették sírba; a térde az állához ért és a sarkok olyan közel voltak a medencéhez, amennyire csak lehetett. Minthogy ez a testtartás megfelelt a magzaténak az anyaméhben, némelyek azt a gondolatot olvasták ki belőle, hogy a halál visszatérés a föld méhébe. Vsz. közös étkezés is szokásban volt a ~ alkalmával a sírnál, de a gyász elteltével mindenképpen (16,7; Tób 4,1f). A gyász 7 napig tartott (Ter 50,10; 1Sám 31,13; Jud 16,24; Sir 22,12). -

c) A sír felszerelése. A palesztinai ásatások során felszínre került leletek arról tanúskodnak, hogy a sírokban különféle tárgyakat is elhelyeztek. A bronzkorban merítőedénnyel ellátott nagy, teletöltött vizesedényeket tettek a halottak mellé; ezek hegyes alját a földbe süllyesztették. Ezenkívül tettek még a sírba étkezéshez való edényeket, fegyvereket, ékszereket. Némely esetben mintha az edényeket szándékosan összetörték volna. A Negeben feltárt sírokban emberi csontvázakon kívül ló és szamárcsontvázakat is találtak. Ezeket a →hikszoszokkal hozzák kapcsolatba. Azokban a sírkamrákban, melyek a vaskorból valók, tehát abból az időből, amikor Izr. fiai elkezdtek Palesztinában megtelepedni, nem voltak vizeskorsók és gabonatartályok, helyettük számos kis, sőt sokszor miniatűr edény és →amulett került felszínre. A legszembeötlőbbek ezekben a sírkamrákban a változatos formájú →mécsesek. A hellén korban különösen sok olajmécsest tettek a sírokba, parfümös üvegcsékkel és illatszerekkel; élelmiszert viszont egyáltalán nem lehet kimutatni. A gör-róm. korban szívesen tettek aranydiadémot a halott fejére v. egy aranypántot a homlokára, v. esetleg a szájába. Ezen felirat is lehetett (rendszerint: „Ne félj!”). -

d) A halottégetés mint elhamvasztás nem szemita szokás volt. 1Sám 31,12; Ám 6,10: arról a szokásról van szó, hogy a lágy részeket elégették, a csontokat olajba v. zsírba mártották, gyolcsba göngyölték, és urnába helyezték, hogy a csontok jobban megőrződjenek. Az effajta halottégetéstől meg kell különböztetni az elhamvasztást, mely (a földbe ~ mellett) a rómaiaknál volt szokásban, főleg az alacsonyabb néprétegek kényszerültek rá. A hamut columbariumban v. szegények esetében olla communisban helyezték el. A régi Kánaánból is kimutatható ez a szokás. Izr-ben az elhamvasztás soha nem volt szokásban, legföljebb csak büntetésként (Ter 38,24; Lev 20,14; 21,9; Józs 7,25); kivétel: 2Kir 23,16 (vö. 1Kir 13,31: hogy „az ő csontjai mellett nyugodjanak csontjaim”). Ám 2,1 Moábnak bűnül rója föl, hogy elégette Edom kir-ának csontjait, ezért a büntetés nem maradhat el. Abból, hogy a krónikás (1Krón 10,12) már nem említi Saul esetében a holttest elégetését, arra lehet következtetni, hogy közben szigorúbbá váltak Izr. fiainak nézetei. -

e) Jelentősége. Izr. fiai fontosnak tartották, hogy ha meghalnak, eltemessék őket; nagy szerencsétlenségnek számított temetetlenül maradni (Préd 6,3); a háborúnak ez volt az egyik legszörnyűbb következménye (Iz 34,2; Zsolt 79,2); Isten büntetésének tekintették (MTörv 28,26; 2Kir 9,10; Jer 7,33; 14,16; 16,4.6; 19,7; 22,19; 25,33; 34,20; 36,30; Ez 29,5); még az ellenségnek is rendeztek ~t (1Kir 2,31; 2Kir 9,34). A ~nek ez az értékelése - legalábbis ami az eredetét illeti -, annak a felfogásnak volt a következménye, hogy a halál utáni élet attól függ, hogy az ember holtteste miként őrződik meg. Ahogy az élelem is mutatja, amellyel a bronzkorban a halottat ellátták, s mely semmiképpen nem tekinthető áldozati ajándéknak, ezt a továbbélést meglehetősen anyagias módon képzelték el. Eltemetetlenül nem lehetett az elköltözöttnek része a nyugalomban, mely a halál utáni élet lényegét jelentette (vö. Iz 14,19). Hogy a ~ lett volna a →seolba belépés föltétele, Iz 14,9 alapján nem állítható; ezenkívül a sír és a seol fogalma eléggé közel állt egymáshoz (vö. pl. Ez 32,17). A halál utáni életnek ez az anyagias módon való értelmezése nyilvánul meg Izr. fiainak abban a kívánalmában is, hogy atyáik mellé temessék őket (Ter 47,30; 2Sám 19,38). Gedeon (Bír 8,32), Sámson (16,31), Azahel (2Sám 2,32), Achitófel (17,23) és Júdának csaknem minden kir-a és Izr. kir-ai közül is sok esetében szerepel kifejezetten családi sírbolt az ÓSz-ben. Isten büntetésének tekintették, ha valakit nem atyái mellé temettek el (1Kir 13,22); és viszont: jutalomnak számított, ha valaki ősei mellett nyugodhatott (pl. 2Kir 12,22). Ilyen kívánság csak akkor értelmes, ha az →élet a halál után valamiképpen a földi maradványokhoz kapcsolódik. Így kap értelmet a héb. kifejezés: 'az atyák mellett nyugodni' v. 'az atyákhoz megtérni'. Az ÓSz idején azonban ez még csak puszta fordulat (vö. 1Kir 2,10; 2Kir 8,24; 15,6; 16,20; 20,21 stb.), de azért a halál utáni élet fogalma már az ÓSz-ben is sokat veszített eredeti anyagias, konkrét mivoltából. A fogalomnak ezt a módosulását, finomodását az a változás is tanúsítja, mely a sírkamrákban a bronzkor végétől kimutatható. Az élelem helyébe szimbólumok kerültek, melyeknek olykor mágikus erőt is tulajdonítottak. Végül már csak a világosság (mécses!) volt az egyetlen olyan dolog, melyre a halottnak szüksége lehetett; de nem sokkal később már ez is csak annak a meggyőződésnek a jele, hogy a továbbélésnek nem földi feltételei vannak. -

f) Az ÚSz említi a holttest megmosását (ApCsel 9,37), illatszerek és halotti lepel használatát (Jn 19,40). Az arcot külön kendővel takarták be (Jn 11,44). Az emeleti szobában való felravatalozás hagyományos szokás maradt (ApCsel 9,32), s a sírbatételhez nagy kísérettel vonultak ki (Lk 7,12). A zsidóknál gondosan eltemették a holtakat, mert úgy gondolták, hogy a halál utáni élet zavartalansága a holttest nyugalmától függ. -

4. A keresztény szemléletet a →föltámadás hite határozza meg. Az Egyh., mely a ker. embert földi élete során Anyaként szentségileg ölében hordozta, elkíséri őt útjának végéhez, hogy „átadja őt az Atya kezébe”. Krisztusban az Atyának ajánlja kegyelme gyermekét, és reménnyel telve veti el a test magvát a földben, mely dicsőségben fog föltámadni (vö. 1Kor 15,42-44). E fölajánlást a legtökéletesebben az euch. áldozatban ünnepeljük; az azt megelőző v. követő áldások szentelmények. - A róm. lit. kezdetben átvette a világi társad. ~i szokásait, de megtisztította azt a pogány elemektől. Már Szt Jeromos megemlékezett arról, hogy a ~t zsoltárok és himnuszok éneklése közben végezték. Lényege a gyászmise volt. A ktorokban a ~ előtti éjszakán virrasztottak a halott mellett, s a 11. sz: már kialakult a halotti zsolozsma (agenda mortuorum). A mai ~i szert. is alkalmazkodik a körülményekhez. Ahol meg lehet tenni, ott a halottat a tp-ba viszik, ott van a →requiem, és utána kísérik a temetőbe. Másutt a temetőben ravatalozzák föl, és a gyászmisét külön végzik. A ~be beletartozik a sír megáldása és a könyörgés a halottakért. Régen a ~t nem sokkal a halál beállta után végezték, azért a ~i imák többnyire az ítéleten megjelenő halottra vonatkoztak. Csak a II. Vat. Zsin. (1962-65) rendelte el a →húsvéti misztériumba való bekapcsolódást. A ~ tehát tükrözi az emberi test megbecsülését és azt a hitet, hogy az egész ember hivatott az örök életre, nemcsak a lelke. Viszont azt is tudjuk, hogy a földi test elporlad, és az ember megdicsőült testtel támad föl. Ezért az Egyh. nem tiltja a halott boncolását, ha az kellő okból történik. Ide tartozik az a boncolás is, amelyet az orvostud. anatómiai célzattal végez. A halottégetést az Egyh. egy ideig fegyelmi okokból tiltotta, mert a szabadkőművesek éppen a föltámadás hitének kigúnyolására vezették be. -

5. A ~ szertartása. a) A ker. ~ nem szentséget szolgáltat ki az elhunytnak, sem szentelményben nem részesíti, mivel ő már kívül van a kegyelem szentségi rendjén. Mégis az Egyh. lit. cselekménye (vö. SC 81, 82). Az Egyh. szolgálata egyrészt az elhunyttal való hatékony közösséget akarja kifejezni, másrészt részesíteni akarja a ~re összegyűlt közösséget e szert-ban, és hirdetni akarja neki az örök életet. - A ~i szert-ok a különböző régiók körülményeinek és hagyományainak megfelelően, beleértve a liturgikus színt is (vö. SC 81), a ker. halál húsvéti jellegét fejezik ki. A róm. lit. ~i rendje (Ordo exsequiarium) a 3 helyszínnek (családi ház, tp., temető) megfelelően a ~i szert. 3 formáját adja. Tekintetbe veszi, milyen jelentőséget tulajdonít a családnak a helyi szokás, az adott kultúra és a népi jámborság. A ~nek minden lit. hagyományban 4 fő állomása van: a közösség köszöntése, igeliturgia, eucharisztikus áldozat (amikor a szert. a tp-ban történik, a ker. halál húsvéti valóságának központja az Euch.); búcsúvétel: az Egyh. „Istennek ajánlja” az elhunytat. Ez „a keresztény közösség végső búcsúvétele egy tagjától, mielőtt annak testét a sírhoz viszi”. A bizánci hagyomány ezt az elhunytnak adott búcsúcsókkal juttatja kifejezésre. - b) A szert. menete: 1. állomás: a halottas háznál v. a ravatalozóban a pap (v. diákonus) a kántorral és a ministránsokkal a koporsóhoz vonul. Köszöntés, kezdőének, igeliturgia (evang. szakasz kötelező, ad libitum lehet előtte olvasmány v. szentlecke is a rákövetkező válaszos énekkel), ima v. homília, végső ajánlás és búcsúvétel, szenteltvízhintés (esetleg tömjénezés is, amelynél nem szükséges körüljárni), búcsúvételi ének, egyetemes könyörgések, Miatyánk, ének (itt következhet világi búcsúztató, ha van), gyászmenet a sírhoz, útközben ima és és ének. - 2. állomás: a sírnál. A sírhely megáldása, szenteltvízhintés (tömjénezés), ének (itt is következhet világi búcsúztató, ha van), sírbahelyezés Hiszekegy (párversek), befejezés, ének. - Urnás ~ esetén a holttest beszentelése a szert. első állomásának rendje szerint történik, majd elszállítják a holttestet hamvasztásra. A hamvak visszaérkezésekor az urna elhelyezésénél a 2. állomás rítusa az irányadó. Ha a hamvasztás előtt nem volt beszentelés, akkor a hamvasztás után történő ~nél az egész szert-ra sor kerül. -

6. Az ősmagyar ~ jellemzői sírleletek és néhány rövid följegyzés alapján: A kéz a kerség megerősödéséig mindig kétoldalt egyenesre nyújtóztatva fekszik a test mellett, majd a mellen keresztbe téve; a prot. kor azonban ismét fölújította az előbbi módot. Hason fekvő halottat is többször találtak a sírban, de hogy ennek mi volt az oka, arról semmi följegyzésünk sincs. A palócoknál szokásos mellre tett lópatkót v. más vasdarabot régészeink és etnológusaink a lóval való ~ csökevényének tartják. A koporsókban használati és dísztárgyak találhatók (pénz, amulett, evő-, ivóedény). A halott feje négyszögű deszkadarabon, később párnán nyugszik, arca K-nek van fordítva. -

7. Népi ájtatosság. Szokásvilága a 20. sz. közepéig nagyon gazdag volt. a) Idős halottat „halóruhájába, „halálravalójába” öltöztették; asszonyt rendszerint menyasszonyi ruhájába, amit erre a végső felöltözésre egész életében „tartogat”. Férfit is jegyruhájába. Régi szokás szerint a halálravaló színe fehér. A „nyujtópad” (nyútópad, nyútóztató) gyakrabban székekre, hordókra tett szekéroldal, bakokra tett pár szál deszka, v. erre alkalmas pad. A koporsót régebben a molnár, a falubeli barkácsoló faragta. De készült nádból is. A hódmezővásárhelyi koporsónak nincs feneke, csak nehány keresztfája; erre nádból vetnek aljat. Másutt szalma v. forgács a „hidegágy” alja. A ravatal leterítésére kegyelettel őrzött díszes lepedőket használnak. Palóc asszony koporsója alá csipkés „sátorlepedőjét”, gyereké alá gyolcslepedőt, keresztanyai korozsmát tesznek. A koporsó színe nem és kor szerint kék, piros, zöld, fekete. A holtnak útravalóul sokféle holmit adnak (koporsójába); még pipát, dohányt, gyereknek játékszert is. - Néphit szerint a halál lakodalom, a ~ szimbolikája versben, énekben, tárgyi szükségletekben e szerint alakul: a kereszt jegygyűrű, a harangszó lakodalmas muzsika, a sír a menyasszonyi ágy stb.; szerepe van a rozmaringnak, vőfélybokrétáknak, koszorúvágó kardnak, citromnak, almának, gyertyának, s egyéb lakodalmi kelléknek is. - Néhol két rúdon, „vivőfán” viszik a testet, máshol a „szentmihálylova” nevű fából való, kétkézfogantyús, négylábú, négyszögű farámán. A „gyászkocsi” (halálkocsi) rendszerint az elhunyt családjának kocsija, szekere; utolsó útjára a maga, a család állatai viszik. Helyenkint alkalmilag készült „halottas lobogókat” is visznek, ami részben a korábbi lobogós, „kopjás ~” maradványa. A temetői „kopjafa” a lobogós kopja tartására való szépen faragott fa, később egyszerűen „fűtűlvaló fa”, kopja nélkül. Itt-ott „lábtúlvaló fát” is állítanak, v. legalább leszúrják a „vivőfákat”. A gyász színe a hagyomány szerint: fehér, de a népköltészet sok más színt is emleget; a kk-ban a ravatalra való „bakacsin” is fehér volt. -

b) A gömöri barkóknál és a palócoknál a 19-20. sz. fordulóján (is): az utolsó szükség a neve. A halottnézés Dobsinán csak az asszonyok dolga volt. A halottat a tisztaszobában, a →mestergerenda alatt terítették ki a koporsóban; a fejnél 2 gyertyát állítottak. A látogató asszonyok, siránkozás közben, emlegették a halott érdemeit, amiért a háziaktól ajándékokat kaptak. Voltak →siratóasszonyok, akik foglalkozásszerűen vettek részt e szert-on. A ~en gyakran az egész falu részt vett; a ffiak a pap előtt mentek kapával, a nők a koporsót követték. Ha fiatalt (még nem házasodottat) temettek, az ellenkező neműek vitték a temetőbe. A koporsó sírba eresztése után mindenki egy-egy rögöt dobott a koporsóra, a ffiak a sírt behantolták és a végén keresztet állítottak. - A gyászháznál halotti tort ültek, az asztalnál egy helyet az elhunytnak üresen hagytak. A tor után csak a családhoz tartozók maradtak a →vigasztalásra. Ha a férj halt meg, a feleség feküdt 6 hétig az elhunyt ágyában, és fordítva. Nyitra vm-ben csak a legközelebbi rokont vendégelték meg kenyérrel és pálinkával, akik maradtak a halott melletti →virrasztásra, mely alatt gyászénekeket is énekeltek. -

c) A csíki →székelyeknél a ~ a „harmadik tisztesség”. A halottat a gyertyaszentelői viaszgyertyával „megkerítik”, ami abból áll, hogy a gyertyát végigviszik a halott teste körül, s közben ezeket mondják: „Akik benn vannak, menjenek ki, akik kint vannak, jöjjenek be!” Utána a kezébe teszik, v. kis ideig mellette tartják a szentelt gyertyát. Gyimesbükkön kereszt alakú viaszgyertyára fémpénzt nyomnak, azt teszik a halott kezébe, majd a gyertyát az ajtó félfájára nyomják s ott hagyják elégni. - A gyertyával végzett szertartások után megállítják az órát (a halott életórája lejárt), s halálát bemondják a méheknek a méhkasba, az állatoknak az istállóba és a fáknak a kertbe. A halálesetről értesítik a három tőszomszédot (éjjel is). A családból v. a szomszédságból a legfiatalabb férfi értesíti a rokonságot (Csíkborzsova). A Mária Társulat-i tag elhunytáról egy társulati tag értesíti a „koszorút”, s ilyenkor imádkozót hívnak össze. A társulat általában különös gondját viseli az elhunytnak. A gyimesi társulatok (akárcsak a kolozsvári hóstáti „kalandosok”) minden halotthoz elmennek imádkozni. A halálesetet bejelentik a pléb-n, s naponta 3x harangoznak a halottnak: a gyermekeknek a kisharanggal, a férfiaknak először a nagyharanggal, utána a kisharanggal, majd megint a nagyharanggal; a nőknek először a kisharanggal, utána a nagyharanggal „szaggatnak”, majd „összehúzzák” a harangokat. Egyes helyeken a férfi halottnak (egy szünettel) kettőt, a nőknek (két szünettel) hármat „szaggatnak”. - A fiatal halott koporsóját a keresztszülők vásárolják. Az öregek koporsójának a színe fekete, a „félkorúaké” diószín, a fiataloké ezüst és aranyozott (Csíkjenőfalva). Más helyütt a fiatalok koporsója barna, a gyermekeké általában fehér. Kászonban régen a halottakat „madaras” lepedőre tették; madarakat varrtak a koporsóból kicsüngő széles kendő két végére is. Útravalóul a társulati tagnak olvasót, imakönyvet, virágot, három sing kendervásznat tettek a koporsójába, ifjaknak virágot és zsebkendőt a kezébe (Csíkbánkfalva). A kisgyermek kezeit a keresztanyja összefogja és rózsafüzért tesz bele. A koporsóba tett tárgyak egy része keresztény, más részük (a vászon, a zsebkendő) ősvallási eredetű. - Régebben koporsó nélkül is, majd csak koporsóval tették a halottat a fehér lepedővel letakart ravatalra, melyet úgy állítottak fel, hogy a halott arccal az ajtó felé legyen (Csíkszenttamás). A rokonság, a szomszédság, a falu közössége hosszas végtisztességben részesíti az eltávozottat, „éneklőbe” mentek. A virrasztást Csíkban „őrködés”-nek mondják. A társulati tagok a virrasztóban a keresztutat, a rózsafüzér „egy koszorúját”, a zsolozsmát imádkozzák és közben énekelnek. Néhol a ~ előtti este tartják az „imádkozót”. Csíkgöröcsfalván ilyenkor tartják a „végvacsorát”, melyet másutt „utolsó vacsorának” is mondtak. A virasztói vendégség asztalánál az eltávozottnak helyet hagynak. A szegényeket is megvendégelik „imádságos kenyérrel” (pálinka, kenyér). - A ~ rendszerint harmadnap reggel v. délután volt. A ~i menetben megnyilvánult a nemzedékek és a nagycsalád közösségi rendje, amennyiben a férfi halottat a férfiak, a gyermeket a gyermekek és rendszerint a keresztfiak és komák viszik (Csíkszenttamás). Egyes helyeken a koporsó vitele a szomszédok feladata (Csíkszentdomokos). A ~i menetben a férfiak a koporsó előtt, a hozzátartozók és a nők a koporsó után haladnak. A szegény sorsú halottat legtöbbször a „szentmihálylován” az elhunyt négy jó barátja viszi. A halottal néhol a tp-ba is betérnek. - Kisgyermek koporsóját a keresztapja (Csíkjenőfalva), a legényt rendesen a „szentmihálylován” hat férfi viszi (Gyimesbükk). Fiatal legénynek v. lánynak lakodalmas ~t rendeznek, mely után régen táncot is tartottak. - A halott elföldelése előtt „végtisztességképpen” göröngyöt dobnak a sírba. - Csíkban a legtöbb helyt a ~ után halotti tort tartanak G.F.-**-R.É.

Hillebrand-Bella Lajos: Az őskor embere és kultúrája. Bp., 1921:224. - A ~. (Az egyh. imádságainak fordítása és a szert-ok magyarázata) Szerk. Szunyogh X. Ferenc. Bp., 1926. (Liturgikus élet. A kath. egyh. szertartásai 4.) - MN IV:254. - Radó I:501. - Bálint I:269. - ~i szertartáskv. 1-2. köt. Uo., 1978. - Onasch 1981:49. - König 1985:23. - Pecz II/2:938. - Vanyó 1988:35. - BL:1780. - CCEO 1990:875-879. - KEK 1680-1690. - Székely 1995:58. - Várnagy 1995:183. - Kereszty 1998:97.