🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > Sz > szabadság
következő 🡲

szabadság (lat. libertas, a liber, 'szabad' szóból): I. Szóhasználat. A hagyományos megfogalmazásban személynek illetéktelen megkötöttségtől, azaz belső kényszertől és külső erőszaktól való mentessége. Hordozó alanya közvetlenül az →akarat, tágabb értelemben a →személy. A ~ az →erkölcsiség alapföltétele, bármilyen csonkítása (belső →kényszer v. külső →erőszak) csökkenti a →beszámíthatóságot. Szorosabb értelemben a pszichológiai ~ azt jelenti, hogy bár az ember bizonyos fizikai kötöttségek és morális kötelezettségek között él, képes önállóan elhatározni és végrehajtani egy →emberi cselekedetet. Ugyanakkor a ~ nem jelent mindenfajta megkötöttségtől való mentességet: abszolút ~a csak Istennek van; a teremtett létből fakadó korlátok nem csorbítják az ember ~át. - A modern ~-eszmék lényegében a kinyilatkoztatást értelmező egyh. emberfogalom következményeként jelentek meg, s beépültek az →emberi méltóság és a →természetjog fogalmába: polgári ~ (az állam ne korlátozza polgárai szabad cselekvését, birtoklási jogát, stb.); önrendelkezési ~ (az államok maguk választhatják meg államformájukat, vezetőiket); gazdasági ~ (szabad verseny a gazdaság alapja); lelkiismereti ~ (senkit sem szabad kényszeríteni lelkiismerete elleni cselekvésre); vallásszabadság (minden vallást megillet tanítása szabad terjesztésének joga). -

II. A Szentírásban. 1. Az ÓSz-ben a ~ a szabad ember állapota a rabszolgával szemben; az ember személyes ~a miatt erkölcsileg felelős a tetteiért. A bibliai hagyomány egyszerre állítja Isten abszolút szuverenitását és az ember ~át. Az emberről feltételezi, hogy képes a szabad elhatározásra, ezért kell vállalnia felelősséget cselekedeteiért: „Ne mondd: bűnöm Istentől származik, mert nem művel ő olyat, amit gyűlöl… Ha úgy akarod, megtarthatod a parancsokat, hatalmadban áll, hogy hűséges maradj.” (Sir 15,11.15) A héberben nincs is olyan szó, mely az ember ~át jelölné a mi felfogásunk szerint, viszont gyakran szerepel az a gondolat, hogy Jahve kiszabadította Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból (Kiv 22,20; MTörv 26,6), minden függőségből kimentette: egyedül tőle, Istentől függ, tehát csak neki szabad szolgálnia (Kiv 20,1-3). Az ÓSz alaptapasztalata volt a szolgaságból való kiszabadulás. A LXX a különféle héb. szavakat a lütrouszthai, 'kiváltás' gör. szóval fordította. A próf-knál egyre inkább megjelent a végső szabadításra várakozás gondolata (Iz 45,17). Ez magában foglalta az igaz →maradék megtisztulását, Isten felé fordulását, mely meghívást kapott, hogy részesedjék Isten szentségében (Iz 1,27; 44,22; 59,20). - 2. Az ÚSz folytatja a ~/megszabadítás-értelmezést, kijelentvén, hogy az ember a bűn által a bűn rabszolgája lett. Ebből az állapotból Isten a →megváltással, Fia, Jézus Krisztus →keresztáldozatával szabadította ki teremtményét (Róm 6-7). Szt János és Szt Pál írásaiban a gör. fil-ból átvett ~ (eleutheria) kifejezés összekapcsolódik a megszabadítás-hagyománnyal: „A ~ra Krisztus szabadított fel minket” (Gal 5,1). - Az evang-okból egyértelműen kiolvasható, hogy Jézus szabad a) a korabeli hatalmakkal szemben: elismerte illetékességüket, de nem hagyta befolyásolni magát általuk (Lk 13,32; Jn 19,11); b) az emberekkel szemben nem kért tanácsot senkitől (Mk 12,14), de ~a nem közömbösségből fakadt, hiszen megcsodálta a szegény özvegy Isten iránti bőkezűségét (Mk 12,44) v. a pogány százados hitét (Mk 8,10); c) az eseményekkel szemben: naponta ráhagyatkozott az Atya gondviselésére ugyanakkor szabadon rendelkezett önmagával: „Önmagamtól semmit sem teszek, hanem azt mondom, amire Atyám tanított” (Jn 8,28); „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom életemet, hogy aztán vissza is vegyem. Senki sem veszi el tőlem: önként adom oda” (Jn 10,18). - Jézus szabadít. Első nyilvános tanításakor Izaiás próf-t idézi: „Az Úr Lelke rajtam, ő kent föl, hogy szabadulást hirdessek a raboknak” (Iz 61,1; Lk 4,18). Megszabadít a bűntől: „Tudjátok meg, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnök megbocsátására” (Mt 9,16). Követői elé komoly követelményeket állít, de senkit sem kényszerít követésre (Lk 6,27-38). Jézus mindig az Atyáról tanít, őt nyilatkoztatja ki szavaival és cselekedeteivel. Aki ezt az igazságot befogadja, az válik szabaddá: „Ha kitartotok tanításom mellett, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32). - Az apostoli iratok összegző mondatát: „Testvérek, a meghívástok szabadságra szól” (Gal 5,13) leginkább Szt Pál ap. dolgozta ki. Ez a Krisztus által megszerzett ~ több, mint a világ és a társad. ~a: a világban az emberi méltóság alapja a polgári ~, a ker. ~ra szabad és rabszolga egyaránt szert tehet (1Kor 7,21). A ker. ~ alapja az, hogy Krisztus mint második Ádám az engedetlenséget engedelmességgel kiigazította, a halált pedig feltámadásával legyőzte. Ezt a ~ot a →keresztségben kapja meg az ember: az újjászületésében szabaddá válik, véget ér szolgasága (Róm 6,6), mert többé nem szolgája a bűnnek (Kol 1,13); a →halál legyőzése után pedig már nem rabszolgája a halálfélelemnek (Zsid 2,14). A már soha többé nem csorbítható ~ot a teremtmény a feltámadáskor nyeri el (1Kor 15,26), de a hitben már átmentünk a halálból az életre, mely a szabadság ~e (1Jn 3,14). - Krisztus a →Törvény uralmából is kiszabadította az embert (Róm 7,1-6): üdvösségünket már nem a Törvény külső tetteitől reméljük (Gal 4,3), hanem a ker. magatartás alapja a szívünkbe áradt Lélek iránti tanulékonyság (Róm 5,5; 2Kor 3,3): „ahol az Úr Lelke, ott a ~” (2Kor 3,17). A Lélek indítására önként tartjuk meg a Törvényt, melynek tökéletes teljesítése a →szeretet (Róm 13,8). - Az ap. iratok azt is átadják, hogyan kell a ker-nek gyakorolnia a ~ot: bátran, hiszen nem a szolgaság lelkét kapta, hanem a fogadott fiúságét (Róm 8,14-17); nem szabad visszaélni vele a test javára (Gal 5,13; 1Pt 2,16; 2Pt 2,19); felelősséggel: „Minden szabad nekem, de nem minden hasznos” (1Kor 10,23). A lelkiismeret megkívánhatja a lemondást is a testvérünk javára (1Kor 8-10), ami nem a ~ korlátozása, hanem magasabb szintű gyakorlása: a bűn, a Törvény és a halál szolgaságából Krisztus által kiváltott ker-nek Istent (Róm 6) és a másik embert kell szolgálnia (Gal 5,13). Pál is testvérei szolgájává tette magát, de nem veszítette el ~át, hanem Krisztusnak, az önmagát Szolgává tevő Fiúnak vált követőjévé (1Kor 11,1). -

III. Teológiai értelmezése. 1. Az egyházatyák. Az →istenképiségből kiindulva Szt Ireneusz írja, hogy az ember eszes voltából és akaratának választási képességéből következően szabad. A teol-ban ettől kezdve a liber, 'szabad', a rationabilis, 'eszes' és a potestas electionis, 'választási, döntési képesség' kifejezések egymástól elválaszthatatlan szakkifejezések lettek. Eszerint Isten azért teremtette szabadnak az embert, hogy meghagyja neki a felelősséget: az embernek kell választania, hogy Isten szerint v. Isten akarata ellen akar boldog lenni. - A ker. szerzők a →görög filozófia felismeréseit is fölhasználták a ~ fogalmának megvilágításához: a →megismerés képességével nem rendelkező létezőket a természet egyetlen cselekvési módra determinálja, bár az állatoknál is van bizonyos meghatározatlanság (pl. hogyan reagálnak az ingerekre). Ez a meghatározatlanság az embernél megnövekszik, hiszen →értelemmel bír. Először a spontán akarat mozdul meg benne, mely a →boldogságra irányul cselekvésével, majd az →értelem döntést hoz, hogy milyen eszközökkel törekedjen a célra, s végül az →akarat kiválasztja az eszközök egyikét. A ker. gondolkodók (Szt Ágoston) e sémát alkalmazták a Biblia adataira, s épp ez az oka annak, hogy sokáig nem a libertas, a ~ elvont fogalmát, hanem a liberum arbitrium, 'szabad választás' kifejezést használták. Ezzel lehetett igazolni az akarat és az akarat aktusának elválaszthatatlanságát, ami abszolút értelemben Istenre igaz, mivel azonban az ember Isten képmása, részesedik belőle. A ker. fil. ezért azonosította a liberum arbitriumot (szabad választást) a voluntasszal (akarattal), s az akarat által végrehajtott választási aktussal. Csak így lesz az ember causa sui, 'valóságos oka saját tetteinek', s ezért lehet ezeket beszámítani neki. A ~ gyökerét tehát az akaratba helyezték, hiszen az embert lehet valamire kényszeríteni, de semmi nem kényszerítheti arra, hogy akarja is azt. Csak ezen az alapon lehetett a választási aktust összekapcsolni az azt végrehajtó eszes lény oksági hatásával. Ágoston azonban arra figyelmeztet a Róm 7,18 alapján („kész volnék akarni a jót, de hogy meg is tegyem, nem vagyok képes”), hogy akarni valamit nem egyenlő azzal, hogy képes is az ember rá, ezért dolgozta ki a →kegyelem szerepét a ker. cselekvésben. A kegyelem módosítja a szabad döntés mozgásterét, megerősíteni és gyógyítani tudja, de nem úgy, hogy a szabad döntés mellett van a kegyelem ereje, hanem maga a liberum arbitrium válik a kegyelem révén hatóerővé, mely által megvalósul az ember ~a. - 2. A ferences iskola. Az akarat szerepének elsődlegességét a ~gal kapcsolatban főként a ferences teol. képviselte. →Duns Scotus szerint az értelem soha és semmilyen értelemben nem lehet a szabad aktus teljes oka, mert amíg az ész mérlegelése nem hozott döntést, addig az akarat meghatározhatatlan abban az értelemben, hogy inkább ezt, v. inkább azt akarja. Ez a libertas indifferentiae, 'a közömbösség ~a': az akarat a közömbösség állapotában van, hiszen a két v. több lehetséges cselekvést egymástól elválasztó dolog adja meg a ~ jegyét. A későbbiekben főként Ockham hatására a →nominalisták képviselték az erre alapozó ~-fogalmat: a ~ akaratunk ama képessége, hogy egyedül önmagából kiindulva tud választani az ellentétes lehetőségek között (igen v. nem döntés, a törvény megtartása v. megszegése). Eszerint a ~ az akarat radikális meghatározatlansága, azaz közömbössége. - 3. Aquinói Szt Tamás az értelem és az akarat elsőbbségének vitájában is egyensúlyra törekedett: mindkettőnek fontos szerepe van a szabad aktusban. A választás lényegében az akarat aktusa, de az akarat nem dönt az értelem ítélete nélkül (STh I. 75-83). A ~ az értelemből és az akaratból eredő képesség, s ezek azért egyesülnek, hogy létrehozzák a választási aktust. Így a szabad döntés (liberum arbitrium) ugyanolyan elveszíthetetlen képesség, mint maga az akarat. A bűnbeesés után ugyanaz marad, mint előtte volt: a ~tól semmi nem fosztja meg az embert, nélküle lehetetlenné válna bármilyen erkölcsi értékelés, s nem lenne emberi felelősség. Szt Tamás a ~ feltételeit 3 nézőpontból vizsgálja: az aktussal kapcsolatban az akarat képes cselekedni v. nem cselekedni; a tárggyal kapcsolatban az akarat akarhatja a tárgyat és ellenkezőjét; a céllal kapcsolatban az akarat akarhatja a jót v. a rosszat. Amikor az emberi természeten az istenképiséget és a fogadott fiúságot érti: az ember természete szerint, spontán irányul az igazra és a jóra, s ha a bűn következtében elhomályosult értelem és a rosszra hajló akarat a keresztségben kapott kegyelem által meggyógyul, akkor az ember természetfeletti ösztönzést is kap arra, hogy végleges boldogságát, az üdvösséget megtalálja és el is érje. Isten ~a teljes, mert semmi nem korlátozza; ebből részesedik az ember, aki ha megismeri a kinyilatkoztatott Igazságot és Krisztus tökéletes törvényét és igent mond rá, a hitben növekedve egyre teljesebben megéli Isten fiainak dicsőséges ~át (Róm 8,21). -

4. A mai erkölcsteológiában a ~ képesség a →jó megtételére. A →jó és rossz közötti felelősségteljes választásnál többféle ~ is állítható: a) a külső kényszertől mentesség soha nem teljes (főként a diktatúrában), de hiánya nem teszi tönkre az ember erkölcsiségét, azaz felelőssége megmarad. - b) A belső kényszertől mentesség sem abszolút az embernél öröklött tulajdonságai, spontán hajlamai, pszichés kötöttségei miatt. - c) A cselekvési ~ (libertas contradictionis) az ember döntésétől függ: valamit megtesz-e, v. sem. - d) A választási ~ (libertas specificationis) meghatározza, hogy a lehetőségek közül hogyan hajtja végre az ember a felelősséggel meghozott döntését. A cselekvési és választási ~ról állítja a ker. erkölcstan, hogy az embernek megvan, különben elveszne az ember felelőssége. - A ~ negatív tartalma azt jelenti, hogy az ember nincs eleve és véglegesen meghatározva cselekvésében; pozitív tartalma azt jelenti, hogy az ember saját döntéssel és felelősséggel rendelkezik cselekvésében. Az emberi ~ nem abszolút módon ugyan, de abban mutatkozik meg, hogy az ember szabad valamitől (bűntől, törvénytől, haláltól, mint láttuk Szt Pál tanításában), és szabad valamire: arra, hogy önbirtoklásában Isten mellett döntsön a szeretetben. -

5. A Tanítóhivatal nyilatkozatai. A Trienti Zsinat (1545-63) Luther tanításával szemben kimondta, hogy a bűn következtében az ember értelme elhomályosult, akarata rosszra hajló lett ugyan, de a természetes istenképiséget nem veszítette el, tehát megmaradt a ~a (DS 1555). - XIII. Leó p. Libertas praestantissimum (1888) c. enc-jában kijelenti: „A ~ a természet legkiválóbb java, mely egyedül az értelemmel élő természet sajátja, az embert felruházza azzal a méltósággal, hogy saját döntéseit kézben tarthassa és a cselekedetei feletti hatalmat birtokolhassa” (DS 3245). - II. János Pál p. a teljes Veritatis splendor enc-t (1993) az erkölcs és ~ alapvető problémáinak szentelte. Itt írja: „a mai erkölcsi gondolkodásban leginkább vitatott s különféle módokon megoldott problémák, még ha eltérő módon is, egy pontban futnak össze, s ez az emberi ~” (VS 31). Elítélte a ~ abszolutizálását, mely szerint egyedül a lelkiismeret határozza meg, mi a jó és mi a kerülendő, tehát az ember önmagával való összhangja a cselekvés egyedüli kritériuma. II. János Pál p. rámutat, hogy az ember egyedisége, méltósága és autonómiája mind valós érték, de ha ezeket túlhangsúlyozzuk, akkor az individualista etika alapján mindenki a saját igazságához igazodik. A ~ mindig a szeretetben és az önátadásban valósul meg (87). Ugyanakkor elítélte a ~ megkérdőjelezését is. Az „embertudományok” ugyanis olyannyira hangsúlyozzák a ~ gyakorlását megnehezítő szoc. és pszichológiai kényszereket, hogy kétségbe vonják v. tagadják az emberi ~ot (32-33). E tanokkal szemben „az igaz ~ az ember istenképmás voltának legvilágosabb jele. Isten ui. szándékosan hagyta az embert a saját döntésére (vö. Sir 15,14), hogy így az ember a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre.” (VS 34, GS 17) - Az Egyh. tehát egyaránt elítéli az indeterminizmust (az ember mindenféle kötöttségtől függetlenül képes döntéseket hozni) és a determinizmust (az ember nem szabad, mert mindig a társad. törvényszerűségek és a belső pszichés tényezők felismert szükségszerűségeiben cselekszik). - A Katolikus Egyház Katekizmusának (1993) összefoglaló és kiegészítő megállapításai szerint az embert a ~a teszi felelőssé a tetteiért (1734. p.); e felelősség csökkenhet v. megszűnhet tudatlanság, erőszak, félelem, megszokás, a mértéktelen érzelmek és más pszichikai v. társad. tényezők következtében (1735. p.). Az emberi személy méltóságától elválaszthatatlan a ~ gyakorlásának joga, különösen erkölcsi és vallási téren (1738. p.). Az ember ~a soha nem függetlenedhet a teremtés törvényeitől és az erkölcsi normáktól: épp ezek szabályozzák a ~ot (396. p.). Krisztus ajándékozott meg minket a ~gal, ezért az ő kegyelme nem riválisa ~unknak, ellenkezőleg: a Lélek a lelki ~ra nevel bennünket, hogy szabad munkatársai legyünk mind az Egyházban, mind a világban (1742. p.). A ker. szülőknek kötelességük ~ra nevelni gyermekeiket. A nevelteknek az önmegtagadást, a helyes ítéletet és az önuralmat kell begyakorolniuk, hiszen ezek az igaz ~ feltételei (2223. p.). Az ember akkor jut el ember volta teljességére, ha Istentől való függőségében és istengyermeki mivoltában éli meg tetteiben a ~ot. Ezért soha nem szabad elszakítani a ~ értelmezését az igazságtól és az erkölcsi törv-től (1741. p.). A ker. meggyőződés szerint a ~ tetőpontja a szeretetből önként vállalt szolgaság: a ~ révén az ember Isten szolgájává válik (1Pt 2,16), ugyanakkor mindenkinek a szolgája lesz (1Kor 9,19). -

IV. A ~ot befolyásoló tényezők. 1. Erőszak: kívülről érkező fizikai erőfölény v. erkölcsi hatás (pl. zsarolás), mely abszolút is lehet (a személy végső erejéig ellenáll, mégis megtörik): a kicsikart tett nem számít erkölcsi cselekedetnek. - 2. Félelem. A megfélemlítés jogos is lehet, ha a megfélemlített érdekét szolgálja; de a nagyfokú félelem megszünteti a beszámíthatóságot. - 3. →Szenvedélyek, melyek különféle formákban mindig jelen vannak az ember életében, ezért csak csökkentik, de nem szüntetik meg a felelősséget. - 4. →Erények és →víciumok: a szokásrendszer, melyet az ember eddigi tudatos tetteivel kialakított. Az akarattal fenntartott készségek, akár pozitívak, akár negatívak, növelik a cselekedet erkölcsi súlyát (jó v. rossz jellegét). - V. Ikgr. Jelképe sok vallásban a →madár. Az ÓSz-ben az →engesztelés napján az →engesztelő áldozat bemutatásához hozzátartozott egy madár szabadon engedése (Lev 14,6.49-53). Ta.Z.

KL IV:201. - LThK IV:95. - Kecskés Pál: Az erkölcsi élet alapjai. Bp., 1967. - Auber, Jean-Marie: Abrégé de la morale catholique. Paris, 1987. - BL:1623. - Schütz 1993:336. - Gilson, Etienne: A kk. filozófia szelleme. Ford. Turgonyi Zoltán. Bp., 2000. - Pinckaers, Servais: A ker. erkölcsteol. forrásai. Ford. uő. Bp., 2001. - Böckle, Franz: A morálteol. alapfogalmai. Ford. Dallos Antal. Bp., 2004.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.