Magyar Katolikus Lexikon > O > optimizmus


optimizmus (a lat. optimus, 'legjobb' szóból): filozófiai tanítás, amely szerint a világ a lehető legjobb. - A gondolatot W. →Leibniz vetette föl először: bár különböző bajok fordulnak elő a világban, maga Isten sem teremthetett volna jobbat a meglévőnél. Szakkifejezésként először az optimumot, 1737-től az ~t is használta. Az ~ tehát eredetileg metafizikai jelentésű. Gyökere az Isten jóságáról, mindenhatóságáról, bölcsességéről adott tanítás. A →rossz így a legjobb világ szükségszerű hátoldala. Bár maga Leibniz is vallotta, a meglévő világot nem tudjuk összevetni más berendezésű világ(ok)kal, fogalmilag tartotta lehetetlennek, hogy a bölcs Isten jobb világot alkothatott volna. Számára a rossz csak a felszínt érinti, ill. az „egészen” belül pozitív tartalmat kaphat. A →sztoikusok, Spinoza és mások racionalista (v. axiológiai) ~t vallanak, akik szerint a rossz csak a mi szemünkben, a dolgok és tudatunk végessége miatt tűnik hiányosságnak. Jó és rossz, erény és bűn csak a gondolat létmódjai, amelyek megítélésünktől függenek, maguk a dolgok tökéletesek. Az eszkatológiai ~ szerint a világ úton van a végállapot felé, a jónak a rossz fölötti végleges győzelme felé, ezért ehhez az állapothoz szükségszerűen hozzátartozik a rossz. Ez a fölfogás található meg a →manicheizmusban és →gnoszticizmusban, de a →felvilágosodás kultúr-~ában is (Lessing, Herder, Hegel). Ez az eszme él tovább áttételesen a →fejlődéselméletben, a technikai haladás-hitben, sőt szekularizált kivitelben a →marxizmusban is. De beszélhetünk ~ról pszichológiai értelemben is. Így az a látásmód, amely sokakat segít abban, hogy a jövőre pozitív hangoltsággal gondoljanak. Minden kor embere hajlamos arra, hogy az emlékek közül kiválogassa a kedvezőket, s mintegy meggyőzze magát arról, hogy az életet a jó eszméje irányítja, ez ennek az ~nak mint világszemléletnek az alapja. Ezek a formák külön-külön, de együtt is jelentkezhetnek. Aszerint, hogy a derűlátó meggyőződés mennyire épül észérvekre, beszélhetünk naiv, mérsékelt, megalapozott és túlzó ~ról. A metafiz. ~ kiindulópontja az, hogy az ember Istenre mint végső célra és így kiteljesedésre irányul, másrészt a világról fölismerhető: a személyes Isten műve, ennyiben minden létező „létszerű”, lét-értéke van, tehát jó. Ugyanakkor azonban, úgy tűnik, az ~ kiiktatja v. lekicsinyli a rossz, főleg a bűn szerepét a világban. Könnyű megoldás volna, ha azt tartanánk: a rossz mindig valamilyen nagyobb érték létrejötte érdekében léphet fölszínre. A megváltás fényében leginkább azt mondhatjuk: Isten ilyen világot akart, ahol pozitívnak és negatívnak, jónak és rossznak is „kifutást” engedett. A bűn húzóereje a gravitációhoz hasonlítható: csak ezzel megküzdve tudunk értéket fölmutatni. **

LThK VII:1181.