Magyar Katolikus Lexikon > H > húsvét


húsvét (gör., lat. pascha, a héber pészah szóból): a keresztény hit alapjának, →Jézus Krisztus megváltó halálának és föltámadásának emlékünnepe (→húsvéti misztérium). - I. A m. húsvét (=a hús vétele) szó gazdag tartalma magában foglalja a hús fogyasztásához való visszatérést a 40 napos böjt után (→húshagyó); ugyanakkor utal a →föltámadásra, mellyel az Úr Krisztus a →megtestesülés beteljesedéseként ismét fölvette a testet (húst), immár a megdicsőült emberi testét; végül utal a ~i, kiemelt jelentőségű szentáldozásra is (vö. „vegyétek... ez az én testem”: →húsvéti szentáldozás). - A ~ az ósz-i →pászka ünnepéből nőtt ki, mely a zsidók számára az egyiptomi fogságból való szabadításnak és az utolsó estén elfogyasztott szt vacsorának, a →szédernek az ünnepe (→kivonulás Egyiptomból; vö. Kiv 12,14). Ennek az előképnek beteljesedése az Úr Jézus Krisztus átmenetele a halálból a föltámadott életre. Az →utolsó vacsora előképe a széder (Lk 22,15): Jézus maga lett a mi →húsvéti bárányunk (→Isten Báránya; vö. 1Kor 5,7). Föltámadása, →mennybemenetele és a Szentlélek elküldése a →megváltás végső beteljesedése, melyet az időben Krisztus →második eljövetele zár. A ~ egyúttal a mi átmenetelünk is a bűn halálából a kegyelem isteni életére. Számunkra a végső beteljesedés a földi zarándoklásból az örök hazába való átmenetelünk lesz. - A zsidó pászkától a keresztény ~ig ívelő kapcsolat kezdőpontja az a történeti tény, hogy a Názáreti Jézust közvetlenül a zsidó ~ előtt (mai időszámításunk szerint vsz. Kr. u. 30. IV. 7): Poncius Pilátus halálra ítélte, keresztre feszítették (nagypénteken), és vasárnap hajnalban föltámadván a halálból megmutatkozott tanítványainak. A keresztény ~i hit (Jézus kereszthalála utáni testi föltámadása) és a zsidó pászka épp Jézusban találkozik (1Kor 5,7). A ker. ~ hittartalmát a hitvallás így fejezi ki: „harmadnapon halottaiból föltámadott”. Jézus Krisztus nemcsak üdvösségszerző, hanem ő a föltámadott, a keresztény üdvösség és üdvösség-értelmezés mérvadó egyénisége. - Az újszövetségi ~i tanúságtételekben két, egymástól elválaszthatatlan szempontot kell megkülönböztetni: az első a történelmileg vizsgálható és elemezhető ~i bizonyítékok sora (a →hitvallási formulák közül elsősorban az 1Kor 15,1-11; és az evang-ok ~i beszámolói: Mk 16,1-8; Mt 28; Lk 24; Jn 20-21). Ezek a tanítványok ~i tapasztalatát, majd ~i hitét ismertetik meg velünk, és viszonylag korán kötelező hitvallási formulákhoz vezettek. E tanúságok a mai termtud. értelemben a ~i hitet bizonyítani nem képesek, de nem is akarják. A ~i valóságba, Jézus föltámadásába vetett hit mindig az ember szabad elhatározásától függ, jóllehet történetkritikailag a ~i hitet nem is lehet megcáfolni, mert az úsz-i beszámolók nagyon megalapozottak. - A ~ban az is megmutatkozik, hogy mi Isten terve az emberrel: a halál hatalma alatt álló régi emberből új embert teremt az örök életre. Jézus Krisztus az ősmintája ennek az új embernek. „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg.” (2Kor 5). Szt Pál egész antropológiáját, szentségtanát (vö. Róm 6,1-11) és etikáját a keresztre és a föltámadásra építi. Végül a ~ra épül a keresztények jövőbeli reménye (erről van szó az 1Kor 15-ben), de az egész emberiség és a tört. is. ~ a Szentlélek elküldésével (pünkösd) együtt annak a reménynek a hordozója, hogy az emberi tört-nek nincs más célja, mint Isten országának eljötte és az üdvösség beteljesülése. Ilyen szempontból a ~ minden ker. spiritualitásnak és az üdvösség reményének meghatározó alapja, nemcsak az egyén, hanem az Egyh. és az egész emberiség számára is.

II. Ünneptörténet. A ~ az „ünnepek ünnepe” (sollemnitas sollemnitatum), a ker-ek legnagyobb és legősibb ünnepe. Kezdetben a zsidókkal együtt Niszan hónap 14-15-én ünnepelték. A zsidók húsvétja →mozgó ünnep volt, azaz a holdévet követő →naptár miatt a hét bármely napjára eshetett. Ezt az őskeresztények is átvették, annak ellenére, hogy a polg. életben a napévet követő naptárt használták. A ~ ősi dátuma tehát Jézus halálának időpontjához igazodott. A Róm, Ef, Kol levelekben és az 1Kor 5,7-8: a ~ ünnepléséről van szó, de az ósz-i ~ elemei új értelmet nyertek: a kovásztalan kenyér a tisztaságnak és az igazságnak, a Vörös-tengeren való átkelés a keresztségnek, az Egyiptomból való kivonulás a bűnből és a halálból való szabadulásnak, a bárány föláldozása Krisztus halálának előképe és szimbóluma. - A 2. sz. vége felé Kisázsia egyházától eltérően, mely szigorúan ragaszkodott a 14.-i ünnephez (→quartodecimánusok) a legtöbb egyház (Alexandria, Jeruzsálem, Róma) a ~ot a Niszán 14. utáni vasárnapon ünnepelte, függetlenül a hónap dátumától. Ez vezetett a →húsvéti vitához. A 3. sz: mindinkább a ~ vasárnapi ünneplése került előtérbe, a niceai zsinat (325) előírta az egységes vasárnapi ~ünneplést: a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap. - Többször fölmerült a gondolat, hogy ~ mozgó ünnepét rögzíteni kellene. A II. vat. zsin. is foglalkozott a kérdéssel. Az Egyh. nem ellenzi ~ bizonyos vasárnaphoz rögzítését, föltéve, hogy ebbe valamennyi érdekelt, elsősorban az Ap. Szék közösségétől külön élő testvérek, beleegyeznek. Sajnálatos, hogy a kerségben mindmáig nincs a legnagyobb ünnepnek, a ~nak közös ünneplési dátuma; örvendetes viszont, hogy minden ker. egyh. közösség csakis a közös egységes ~i ünneplés mellett van. Ezen túl kívánatos volna a zsidó vallási közösséggel való tárgyalás és megegyezés is, ami által ~ ünnepe a lehető legnagyobb közelségben állhatna a zsidó pászka ünnepéhez. - A keleti kat. egyh-akról szóló határozat a ker. egység előmozdítására a pátriárkákra bízta, hogy saját ter-ükön valamennyi ker-nyel megegyezzenek ~ közös vasárnapon való ünneplésében. -

III. Ünneplése. 1) A 4. sz-ig egyetlen istentiszteletből állt. Éjszaka kezdődött imádsággal, olvasmányokkal és szentbeszéddel, s hajnalban szentmisével zárult (teljes vigília). 1-6 napos böjt előzte meg, és az öröm 50 napos időszaka követte. Átfogta az üdvösség titkának egészét: a szenvedés, halál és föltámadás egységét. A különböző egyh-ak eltérő hagyományai azonban más-más hangsúlyt adtak az ünneplésen belül. A kisázsiai egyh. (talán Szt János ap-tól eredően) Urunk szenvedését és halálát ünnepli, és előretekint a föltámadásra. A római egyház (talán Szt Péter ap-tól eredően) a föltámadást állítja előtérbe, és visszatekint a szenvedés eseményeire. Más hangsúlyok is érvényesültek (pl. az Isten Báránya, az Úr várása és újraeljövetele, stb.), de a ~ ünneplését mindig uralta a megváltó halál és a föltámadás örömhírének gondolati egysége, melyet erősít az „átmenet”, a transitus a keresztből a dicsőségbe. - 2) 4-6. sz. a) Az év nagy keresztelési éjszakája a 4. sz: lett a ~ vigíliája. A ~i éjszaka ünneplésének és a keresztelésnek az összefüggése adva volt a →kivonulás Egyiptomból motívumával, továbbá a kereszteléskor Krisztus halálába való eltemetkezés (merülés) gondolatával (vö. 1Kor 10,1-11; Róm 6,1-14). A fényrítus első nyoma a 4. sz. elejéről való (→nagyszombat). A fény mint jel azt hangsúlyozza, hogy a ~ átmenet a sötétségből a világosságra (a halál és a bűn sötétjéből az élet és a kegyelem világosságára); de a mindennapi fénygyújtás ókori szertartásának nyoma is fölfedezhető az ünneplés e motívumában. - b) Kibontakozott a →húsvéti szent háromnap (a péntek mint a megfeszítés, a szombat mint a sírban nyugvás és a vasárnap mint a föltámadás napja) és a →nagyhét. A csúcs és súlypont azonban továbbra is a ~i vigília maradt. A szt háromnap K-en nem kapott ilyen hangsúlyt. - c) Az öröm 50 napos időszakában bizonyos napok kiemelkedtek, így a →húsvétvasárnap, →húsvét nyolcada mint az újonnan megkereszteltek hete napi istentiszt-tel és prédikációval (misztagógikus katekézisek); a ~ utáni 40. nap, Urunk mennybemenetelének ünnepe (→áldozócsütörtök), végül a →pünkösd. - Ugyanekkor indult az a szemlélet, mely inkább önmagukban nézi, ünnepli a napokat, amennyiben az egyes események lépnek a középpontba: a föltámadás, megjelenések, mennybemenetel, Szentlélek eljövetele. Egyben a halál és megdicsőülés összetartozó egysége is háttérbe szorult. Különösen Keleten került háttérbe a kereszt. Az →arianizmus elleni tendenciával magyarázható, hogy Krisztus istensége így nagyobb hangsúlyt kap, és a szenvedés szinte csak előjáték a ~i eseményhez, a föltámadáshoz. - d) A ~i böjtölés elé készületi idő került, amiből a 40 napos nagyböjt alakult ki. - 3) 6-16. sz. A 6. sz-tól kezdődően a régi, szombat estétől vasárnap hajnalig tartó teljes vigília megrövidült, és egyre inkább előre vitték szombatra. Már a 4-5. sz. fordulóján néhol éjfél előtt befejezték az ünneplést. Rómában a 6. sz. elején a ~i vigíliát nagyszombathoz számították, Nagy Szt Gergely pápa (ur. 590-604) a vigília-mise mellett ~ vasárnapjára külön második misét írt elő. - A 8. sz. →gallikán liturgiában a kora délutáni órákban kezdődött a vigília ünneplése, a vigília-mise akkor, amikor a csillag megjelent. - A 9. sz: a szert-ok a déli órákban, a mise a du. 3 órakor kezdődő →nona idejében kezdődhetett. - A 14. sz: a nonát már délelőtt is el lehetett imádkozni, s a vigília-misét délelőtt is kezdhették. - 4) A Trienti misekönyv (1570) e szokást szentesítette. A ~i vigília megrövidülése mellett az ünneplési időszak is megrövidült: a vigília szombatra kerülése következtében a ~ nyolcadnapja is a következő szombatra esett, s az azt követő →fehérvasárnap már a levetett fehér ruhák vasárnapja lett. - Az Alpoktól É-ra lakó népek munkaritmusa más volt, mint a délieké. A virágvasárnaptól fehérvasárnapig tartó kéthetes munkaszünetet nehezen tudták megtartani a tavaszi vetési munkák miatt, ezért csökkenteni kezdték az ünnepnapok számát. Először ~ oktáváját csak szerdáig ünnepelték, így a hagyományos ~i szt háromnap mellett kialakult egy új ~i triduum: hétfő, kedd, szerda; később a szerdát is elhagyták. Ugyanebben az időben a pünkösd oktávát kapott. - A megváltás egészének az ünneplése tehát az idők folyamán mind jobban földarabolódott, az egyes ünnepek önállósultak. Ennek következtében a ~ tartalma a föltámadásra koncentrálódott, s ezzel elvesztette az ünnepek ünnepe központi, minden ünnepet összekapcsoló jellegét, s ez így maradt 1950-ig. - 5) A →liturgikus mozgalom eredménye volt 1951: az Instaurata vigilia paschalis, melyet a Szentszék 1 évre kísérletképpen adott ki, 1952: 3 évre meghosszabították, s ebből született 1955: az Ordo Hebdomadae Sanctae Instauratus. E rendelkezés újra tudatosította, hogy a ~i vigília nem a ~ előünneplése, hanem az év főünnepe. Az időpontot illetően az ünnepelt eseménynek megfelelő órát írták elő: nagycsütörtökön 17-20, nagypénteken 15-18 óra között, nagyszombaton „éjfélkor, az anticipálás lehetőségével, de nem este 8 óra előtt”. Az ünneplés struktúrája lényegében megmaradt. - 6) A II. vatikáni zsinat után a →liturgikus reform hozta vissza megint ~ ünneplésének összetartozó egységét. Eszerint a szt háromnap középpontja ~ éjjele; az 50 napos ünneplés egyetlen ünnepnap; a nagyhét Urunk szenvedésének emlékezete. Struktúrája szerint lényegében az 1570. és 1956. évi szertartás van a szt háromnapon. - A ~ központi jelentőségét mutatja, hogy kezdettől fogva több napon át ünnepelték. A 4-9. sz-ig egy hétig tartottak munkaszünetet. Azután 4, majd 3 napos lett az ünneplés. XIV. Kelemen p. Mária Terézia kérésére 2 napos ünneppé változtatta. X. Szt Pius p. reformja következtében 1911: egy napos parancsolt ünnep lett. - Hazánkban húsvéthétfő, bár nem volt egyházilag parancsolt ünnep, mégis pirosbetűs ünnep maradt a naptárban és a polgári életben, mert államilag munkaszüneti nap. - V. Ikgr. →utolsó vacsora, →keresztrefeszítés, →Jézus Krisztus föltámadása, →három Mária, →Krisztus pokolraszállása - VI. Népszokások. Régen, amikor a háztartások évenként csak egyszer szítottak tüzet, s a parazsat tűzgyújtástól tűzgyújtásig a tűzhelyen külön gödrökben, katlanokban hamu alatt tartogatták, ennek a tűzszításnak az ideje ~ volt. A hagyomány a 20. sz. közepéig ált. megőrizte a köv. ~i szokásokat: →Jézus keresése, →húsvéti határjárás, köszöntőzés, öntözködés (→húsvéti locsolás), pirostojás festés (→húsvéti tojás), májusfaállítás, →mátkálás, →komálás, kakasnyakazás, ajándékozás, →emmauszjárás, harmatszedés (→harmat), hajnali fürdés és állatfürösztés. G.F.-**

MN IV:276, 358. - BL:658. - Bálint 1989:276. - Kroll 1993:405. - Schütz 1993:136. - Várnagy 1993:388.