Magyar Katolikus Lexikon > Ö > ördög


ördög (lat. diabolus): bukott →angyal, aki szabad elhatározásából áll szemben Istennel és a krisztusi üdvrenddel; a gonoszság, bűn és kárhozat megszemélyesítője. - 1. A vallástört. kutatások szerint minden kor és kultúra ismer ártó szellemeket, gonosz, köztes lényeket, akik v. amik a bajokat (→rossz) és a betegséget okozzák. A →kinyilatkoztatás ezeket a közös emberi tapasztalatra utaló jelzéseket kiegészíti és helyreigazítja, amikor tanítja: az ~öket is Isten teremtette, eredetileg jónak teremtette, személyes bűnükkel buktak el, szoros kapcsolatban állnak az emberi bűnnel és szenvedéssel, és Krisztus végérvényesen legyőzi őket. -

2. A Szentírásban az ~ nem mitológiai és nem szimbolikus alak a →jó és rossz küzdelmének szemléltetésére, hanem léte meg van alapozva az angyalokról szóló tanításban (→angelológia). Szerepét azonban a Szentírás a régi mitológiai világkép eszköztárával írja le. - a) Nevei az ÓSz-ben: sed/sedim ('hatalmasság, úr'; MTörv 32,17; Zsolt 106,37); mazzik/mazzikim ('ártó szellem'; 1Kor 10,10); mehabbel ('büntető szellem'), seirim ('bakformájú'; Lev 17,7); ruah tumah ('tisztátalan lélek'). A héb. sátán ('vádló') szót a LXX a diabolosz-szal ('elválasztó, ellenkező') ford. gör-re. A sátán a vádló, tagadó, mert célja, hogy az embert is abba a kárhozatba vigye, melyet ő szabad akarattal választott; ennek érdekében Isten előtt vádolja és önmagához hasonlónak mondja az embert (→utolsó ítélet). - Az ÚSz-ben a „sátán” szó görögös változata, a szatanasz 34x, a diabolosz 37x szerepel. Legtöbbször (63) a gör. daimónion (→démon) fordul elő, amit m-ra gyakran a tisztátalan lélekkel v. gonosz lélekkel fordítanak. Tulajdonnévként megjelenik a Béliál és a Belzebul is. A Máté evang-ban az ~ az „ellenség” (13,39), a „gonosz” (13,29), a János evang-ban „evilág fejedelme” (12,31; 14,30), „kezdettől gyilkos”, „a hazugság atyja” (8,44); a 2Kor 4,4: „e világ istene”. A 2Kor 11,3 és a Jel 12,9 (vö. Bölcs 2,24) a Ter 3: szereplő őskígyóval azonosítja. - Már az első egyházatyáknál világos, hogy e különféle úsz-i nevek ellenére a ker. hit valamennyi névvel a bukott angyalokat jelöli, akiknek lehetséges bizonyos rangsoruk, és fejük a →Sátán (e szempontból a ker. fölfogáshoz az →iszlám áll legközelebb, mely a jó és a rossz angyalok egész rangsorát ismeri). - A késői zsidó irod-ban az ~ nevei: Masztema, Beliál, Samael. Alakja már bizonyos teol. megvilágítást kapott: az ~ az égből letaszított angyali fejed. (Hénoch kv-e, Ádám élete), aki Istennek Izr-re vonatkozó tervét is keresztezni akarja; olykor a halál angyalával is azonosítják; uralma véges, mert egyszer végleg eltávolítják. - b) Alakja az ÓSz-ben: az ~ a →rossz megszemélyesítője, ártó szellem. Jób 1-2 szerint még Isten udvartartásához tartozik, Isten fiai között van, de ő a vádló, a minden jóval ellenkező, aki Istentől lehetőséget kap az ember megkísértésére. Zak 3,1: égi vádló; a Szám 22,22: Bileámot támadó. Az 1Krón 21,1: már az ~ a kísértő, ugyanazt a kísértést viszi végbe, amelyet a 2Sám 24,1 még Isten haragjának tulajdonított. Mindig alá van vetve Isten hatalmának. -

c) Az ÚSz-ben az ~ lakóhelye az akkori világképnek megfelelően a levegőég. Már →Jézus megkísértésénél úgy mutatkozik meg, mint a megváltás tervének ellensége, akinek szándéka meghiúsul. Az →ördögűzések és gyógyítások mutatják, hogy Krisztussal szemben tehetetlen (Mt 3,22; Lk 11,20), lebukott az égből (Lk 10,18); hatalmát csak Jézus szenvedése idején mutatja meg Júdásban (Jn 13,27; Lk 22,3) és a tanítványok botránkozásában (Lk 22,31). Bár a →kereszthalál az ~ győzelmének látszik, valójában ez az ~ teljes veresége (Jn 12,31; 13,26-27; 14,30-31). Az Egyh. földi idejében az ap-ok üldöztetésével (1Tesz 2,18; ApCsel 13,10; 1Pt 5,8) és a hívők félrevezetésével (ApCsel 5,3; 1Kor 7,5) akadályozza a missziós tevékenységet, s bizonyos hatalma van a kísértésre (vö. Jel 12,12. A hívők azonban Isten fegyverzetében ellenállhatnak neki (Ef 6,11-17), sőt le is győzhetik (1Jn 2,14). Az idők végén mint →Antikrisztus vezeti félre a népeket, de végleges vereséget szenved (Jel 20,8-10). „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy a sátán művét romba döntse” (1Jn 3,8; Kol 2,14-15). - Mind az evangélisták kommentárjai, mind Jézusnak a tanítványokhoz intézett parancsai és tanácsai különbséget tesznek a betegségek és a gonosztól származó szenvedések között (vö. Mt 10,5-8; 17,20-21; Mk 3,27; 16,17-18; Lk 11,21-26). -

3. A Jézus korabeli zsidóság szerint az ~ök a bukott angyalok és az emberek leányai gyermekeiként született óriások (vö. Ter 6,1); Isten teremtményei, akiket a 6. nap estéjén kezdett alkotni, de jött a szombat, ami megakadályozta a testük megteremtését, ezért torzók maradtak; a bábeli torony építőinek egy része büntetésből lett ~. Az ~ök természetük szerint szellemek, de szárnyuk van, ételre és italra van szükségük, és párzással szaporodnak; láthatatlanok, de emberi v. állati alakban képesek megjelenni; szemellenzőt kaptak Istentől, amit az ember bűne levesz róluk, ekkor látják meg az embert és tudnak neki ártani. A Talmud szerint megláthatók, ha valaki szitált hamut hint az ágyára. Számuk igen nagy, tele van velük a világ, királyuk a fő~, Asmodeus (Sátán). Lakóhelyük a pusztaság, épületromok, pocsolyás, mocsaras helyek, sírok, bizonyos fák árnyéka, bozótok, a pöcegödör és a mosatlan kéz. Főként éjszaka tevékenyek, de vannak szürkületi ~ök is; sajátosan déli ~ a járványt okozó keteb. Az ~ök a Sátán angyalai, fő céljuk a bűnre csábítás. Hatalmukat Istentől kapták, azért, hogy végrehajtsák a bűnök büntetését: betegségeket, anyagi károkat, természeti katasztrófákat okozzanak. Először a bálványimádást elkezdő Enos idejében kaptak hatalmat. A rabbik szerint a →szent sátor fölállításakor és a Jeruzsálemi Templom építésekor egy időre elveszítették hatalmukat, véglegesen az eljövendő Messiás fogja legyőzni őket. Az ~ök ellen védenek Isten és az ő angyalai, főként az →őrangyal (Zsolt 91), a Tóra megtartása, →amulettek (bőr- v. pergamencsíkon, esetleg fémlemezen a Kiv 15,26 v. a Zsolt 91,5; bizonyos növények nyakban hordva, kövek terméketlenség v. abortusz ellen), ráolvasások és elhárító szövegek, Salamon (az ~ök engedelmeskednek neki, mert ez a hatalom bölcsességének része volt). - Az ~ elleni védekezés módjai: kerülni kell a romokat, nem szabad egyedül aludni a házban, gondosan kezet kell mosni, éjszaka nem szabad egyedül kinn járni (úgy vélték, hogy egy ~ két embernek nem tud ártani); a dolgokat megszámlálva, becsomagolva, lepecsételve kell őrizni. -

4. Az Egyház tanítása szerint Isten mindent →jónak teremtett, a szellemi lények is csak saját bűnük következtében fordultak el Istentől (D 427), és befolyásuk van az ember bűnére és a lélek halálára (D 383; 1261; 1923). Teol-ilag még hozzáfűzhetjük, hogy amennyiben a teremtett világ rangok szerint rendezett, azért a bukott angyalok világában is föltételezhetjük ezt a rendezettséget, s ennek alapján beszél a Szentírás az ördögök fejed-éről (Mk 3,22). Kísértő hatalma azon alapszik, hogy mint szellemi teremtmény természetes képességét nem veszítette el, tehát lehetősége van arra, hogy a gondviseléstől megengedett határok között gyakorolja hatalmát. - Az Egyh. óv a túlzásoktól is; az ~ kísértő ereje nem veszi el az ember →erkölcsi felelősségét, főleg azért nem, mert a kegyelem állandóan rendelkezésünkre áll. A tört. folyamán néha divattá erősödött a démonhit, főleg a 13/14. sz. fordulóján, s ebben része volt a germán mitológiának is: az ~ állatok formájában, keveréklényszerű összetételekben (ember + lóláb, farok és szarv) mutatkozik meg, ijeszti az embert. Egyes személyek hatalmat kaphatnak tőle (boszorkányok), mások megrontására szövetkezhetnek vele, vallásos kultusszal hódolnak előtte (luciferiánusok, sátánizmus). - Az Egyh. az ~ szerepéről szóló tanítással nem valamiféle dualizmust akar képviselni, nem is hiszi azt, hogy ezzel a szenvedés titka konkrét esetben olcsón feloldható; s nem is engedte meg azt, hogy az emberek, kilépve a felelősség alól, csupán az ~öt okolják, önmaguk felmentésére. -

5. A Tanítóhivatal megnyilatkozásai: 5-6. sz: DS 241, 286, 291, 457-463; 13. sz: DS 797, 800; 15-16. sz: DS 1347, 1349, 1511; 17. sz: DS 2192, 2241, 2243-2245, 2251; 19. sz: DS 2801; 20. sz: DS 3511, 3891. - I. Nagy Szt Leó p. (ur. 440-461) Turribius pp-höz írt levelében 447: elemzést adott az ~ről, aki eredetileg jónak teremtett lény, de „nem tartott ki az igazságban” és föllázadt Isten ellen; a Flavianus pátriarkához küldött „Tomus”-ában a p. kifejezte, hogy a megváltás művének egyik célja Krisztus győzelme a halál és az ~ felett. A bragai zsinat 561: a gnosztikusok és a priszcilliánusok ellen hangsúlyozta, hogy a „gonosz angyalok” nem teremthetnek testeket, ők viszont teremtmények és nem függetlenek Istentől. Nagyon fontos 1215: a IV. →lateráni zsinat határozott szava az angyalokról és ~ökről, az előzőek ismétlésével és kifejtésével, főként a kk. titkos társaságokat alkotó →katarok, ill. a balkáni →bogumilok gnosztikus tévtanaival szemben. 1442: a firenzei zsinat kimondta, hogy „senki nem szabadulhat meg az ~ uralmától, csakis az emberek és az Isten közötti közvetítőnek, a mi Urunk Jézus Krisztusnak érdeméből: ... egyedül ő volt az, aki az emberi nem ellenségét halálával leterítette, és újra megnyitotta a mennyek országának kapuját...” - A →trienti zsinat (1545-63) leszögezte, hogy a bűn miatt az ember a halállal együtt annak is a hatalma alá került, aki „a halálon uralkodott” (Zsid 2,14), vagyis az ~ uralma alá. - A II. Vat. Zsin. (1962-65) szerint: „Az emberiség egész történelmén végighúzódik egy kemény harc a sötétség hatalma ellen, olyan harc, ami már a világ kezdetekor elindult és az Úr szavai szerint az utolsó napig fog tartani. Az egyes embereknek bele kell kapcsolódniuk ebbe a küzdelembe, állandóan meg kell küzdeniük döntésükért a jó mellett.” (GS 37) - A zsin. után a kat. teol-ok körében is megszaporodtak az ~ létét kétségbe vonó vélemények (H. Haag, K. Kertelge, H. Küng, C. Meyer, J. P. Jossua stb.), melyek a Bultmann-féle mítosztalanítás jegyében a megfelelő szentírási szövegeket csupán a környező pogány vallások hatása alá, a pszichológiai szférába v. szimbolikus irod. formák világába utalták, mint olyanokat, melyek korabeli, megszemélyesített módon ábrázolják az ember fenyegetettségét, kiszolgáltatottságát, bűnét stb. Ezért is volt nagy jelentőségű VI. Pál p-nak az 1972. XI. 15-i ált. kihallgatáson mondott beszéde, melyben a gonoszról szóló teol. alapjairól, az ~ működéséről határozott tanítást adott: „A pogány költő már beszélt erről az ember szívében lévő összeütközésről: 'Látom a jót, jóvá is hagyom, de a rosszat követem' (Ovidius: Met. 7,19). Rábukkanunk a bűnre, az emberi szabadság eltorzítására, a halál mélységes okára, mert ez elválaszt Istentől, az Élet Forrásától (Róm 5,12), és utána, a maga helyén, egy sötét alakra, az ~re, aki erre alkalmat szolgáltat és közbelépése által létrehozza bennünk és a világban. A gonoszság nemcsak valaminek a hiánya, hanem egy tevékeny lény, egy élő, szellemi valóság, aki torzzá lett és másokat is eltorzít. (...) Ellenkezik a Szentírás és az Egyház tanításával, hogy elutasítsuk egy ilyen valóság létezésének elismerését, vagy hogy önállónak tartsuk, aki nem Istentől származik, mint minden más teremtmény; vagy hogy a valóság utánzatának tartsuk, amely csak gondolatban és képzeletben személyesíti meg szerencsétlenségünk ismeretlen okait. (...) Az ~ ott van az emberiség első szerencsétlenségének eredeténél. (...) Ez a történet ma is folytatódik: gondoljunk csak az ~űzésre a keresztelésnél és a Szentírás, valamint a szertartások gyakori megemlékezésére a 'sötétség hatalmának' támadásáról és elnyomásáról. Ő az első számú ellenség, a mindenkit felülmúló kísértő. (...) Ő az alattomos és ravasz bűvölő, aki érzékeinken, képzeletünkön, érzékiségünkön, eszményi elgondolásainkon vagy rendetlen társas érintkezéseinken keresztül megtalálja a lelkünkbe vezető utat, hogy veszélyes módon félrevezessen, miközben tetteti, hogy amit ajánl, az megegyezik testi vagy szellemi igényeinkkel és mély, ösztönszerű vágyainkkal. Feltételezhetjük baljóslatú működését ott, ahol gyökeresen, ravaszul és oktalanul tagadják Isten jelenlétét, ahol kétszínű és szemtelen módon hazudnak a nyilvánvaló igazság ellenére, ahol durva önzéssel kioltják a szeretetet, ahol Krisztus nevét szándékos és lázadó gyűlölettel támadják (vö. 1Kor 16,22; 12,3), ahol az evang. szellemét fölhígítják és tagadják, ahol az ellenségeskedésé az utolsó szó, stb.” - E beszéd nyomán jelent meg 1975. VI. 26: a Hittani Kongr. A keresztény hitről és a démonológiáról c. nyilatkozata. - Az angyalokkal kapcsolatos kétkedésre, ill. tagadásra a teol. kutatásban is megjelent a pozitív válasz: Alszeghy Zoltán, J. Auer, G. Gozzelino, B. Marconcini, R. Lavatori a Szentírás kutatására alapozott kritikával és a vallástört. anyag újfajta felhasználásával vették vizsgálat alá a modern véleményeket. - Az egyházatyák első 5 századának és a 20. sz. végének közös megfigyelése, hogy az ~ egyik legkedveltebb ter-e az →okkultizmus és a →mágia, mely a 21. sz-ra a →New Age mozgalom alapelemévé vált. Ezzel kapcsolatban a Toscanai Ppi Konf. útmutatása 1995: megjegyzi: „Az okkult tevékenységek látványos visszatérésének vagyunk tanúi, ami még a 'hívő' embereket is érinti... Ebben az a legrosszabb, hogy az élő hitet szorítják ki, és a helyére a babona lép.” J. Ratzinger bíb. Párbeszéd a hitről c. kötetében mondja: „A mai, Isten nélküli kultúra még mindig élvez valamit abból, amit a kereszténység hozott a Nyugatnak, hogy nem fél a démonoktól. Ha kialudna Krisztusnak ez a megváltó fénye, a tud. és a technika ellenére belesüllyedne a világ a terrorba és a kétségbeesésbe. Épp elég jele van annak, hogy visszatérnek az okkult erők, és egy szekularizált világban terjednek a sátánkultuszok.” -

6. Attrib. Ált. azoknak a szenteknek az ábrázolásain szerepel, akik sokat harcoltak ellene, ill. ~öket űztek: Folignói Szt Angéla, Remete Szt Antal, Clairvaux-i Szt Bernát, Mentoni Szt Bernát, Szt Bertalan ap. (kiűzte az ~öt a királylányból), Szt Cyriacus (meggyógyította Diocletianus megszállott leányát), Szt Genovéva, Facundói Szt János, Montefalcói Szt Klára, Szt Mihály főangyal, Szt Norbert, Szt Romuald, Aquitániai Vilmos. -

7. Ikgr. Önállóan nem, csak mellékszereplőként ábrázolták, először a 6. sz. bizánci kv-festészetben, majd a →Krisztus pokolraszállása-képeken. A kk-ban kígyó, denevér, béka, majom, szarvas v. torz fantázialény alakjában ábrázolták →utolsó ítélet képeken, Apokalipszis-illusztrációkon és építészeti faragványokon. Ny-on a karoling kor óta szörnyetegként ábrázolták: bozontos haj, állatfej, kiálló hosszú fogak, farok, lóláb, madárkarmok. Előfordultak kis denevérszárnyakkal ábrázolt ~ök is. A késő kk-ban a term-ben elő nem forduló rovar-hüllő-madár kombinációban ábrázolták. - Alakja gyakran összeolvad a poklot megszemélyesítő szakállas, ősz öreg képével (Hludov-pszaltérium; Moszkva, Tört. Múz., 9. sz. 2. fele). A K-i műv-ben az ~ csendes megadással viseli legyőzetését, a Ny-i műv-ben elkeseredett dühvel tiltakozik, dacosabb, fenyegetőbb, ill. torzabb, vadállatszerűbb (Friedrich Pacher, Bp., Szépműv. Múz. 1460-70). Júdás ill. a bal lator lelkét kis szárnyas ~ök ragadják el. Az utolsó ítélet képein a Jób 41,6-13 alapján →leviatánként nyeli el a föltámadt gonoszokat, gyakran több kis ~ kergeti a kárhozottakat a fő~ szájába (Firenze, Baptisztérium, kupolamozaik, 13. sz.). A Krisztus megkísértése-képeken az ~ választékos öltözetben jelenik meg. - Remete Szt Antal megkísértése-képeken változatos formákban szerepel (Szepesszombat, Szt Antal-oltár, 1505-10; Patenier Szt Antal-képe: Madrid, Prado, 1515 k.; Grünewald isenheimi oltárán: Colmar, Musée d'Unterlinden, 1512-15). A 17. sz. elején inkább a gonosz, a barokkban inkább a szatírhoz hasonló ~ gyakori. - Jelképe: majom, kecskebak, sárkány; megszemélyesítője az íjász, kísérő állata a →holló. G.F-G.P.-**

Strack-Billerbeck IV:405. - Kirschbaum IV:295. - Hittani Kongr.: Fede cristiana e demonologia. 1975. - Sachs 1980:331. - KML 1986:254. (s.v. ördögök és démonok) - Marconcini-Amato-Rocchetta-Fiori: Angeli e demoni. Bologna, 1991. - A mágiáról és a démonológiáról. A Toscanai (Olaszo.) Ppi Konf. lelkipásztori útmutatása. 1995. - Lavatori, R.: Satana un caso serio. Bologna, 1996.