Magyar Katolikus Lexikon > A > Antikrisztus


Antikrisztus (gör-lat. 'ellenkrisztus'): 1. A Szentírásban a név János első leveléből való (2,18; 4,3) és Krisztus  ellenfelét jelenti, aki majd az utolsó időkben mintegy sátáni hatalommal fejti ki tevékenységét, s akit majd Krisztus győz le második eljövetelekor (2Tesz 2,3-12). A tény bejelentésén kívül azonban semmi biztosat nem mondhatunk róla, mert már az úsz-i írásokban úgy is szerepel, mint aki már jelen van és működik (Jel 13,1). - A gonoszság képviselőjének megjelenéséről (mintegy az ~ előképéről) szó van a Krisztus előtti zsidó apokrif irod-ban is. Sőt már Ezekiel (38 skk.) beszél arról, hogy Góg és Magóg, az istenellenes hatalmak támadást intéznek Isten népe ellen. Dániel látomásában a 4. orsz. fejti ki ezt a hatást (2,20-45). A rabbik ezt a látomást a róm. birod-ra vonatkoztatták, de más uralkodókban is megtestesülve láttak ilyen hatalmat, pl. IV. Antiókhosz Epifáneszben, aki a tp-ot megszentségtelenítette (Dán 7,19-25). A kumráni szövegek is említenek olyan személyt, akiben a gonoszság megtestesül (hazugság embere, gonosz pap, sárkány). Azt nem lehet bizonyítani, hogy a kép a pogány hitregékből származik, ahol az istenek harcolnak az ősi idők kaotikus hatalmaival. Az ÚSz-ben (2Tesz 2,3-12) Pál ap. ósz-i előképek alapján ilyen vonásokat emel ki róla: isteníteni fogja magát, a szt helyen üti föl trónját, sátáni hatalommal megtévesztő jeleket művel és félrevezet. Úgy látszik, hogy az ~ egy emberi személy, s Krisztus majd szája leheletével semmisíti meg. Egyelőre még valamilyen hatalom gátolja teljes megjelenését, de ma már nem tudjuk, hogy az ap. milyen gátló hatalomra gondolt. János levelei (1Jn 2,18; 4,3; 2Jn 7) inkább a krisztológiai eretnekség képviselőit illetik ezzel a névvel, s többes számban is használják. A Jel 13-ban az ~ a nagy káromló, aki istenként tisztelteti magát (cs-kultusz!), és háborút vezet Isten sztjei ellen (→vadállat). Talán Jézusnak az ítéletről szóló beszéde is őrá céloz, amikor Dániel (9,27) szavaival az iszonyatos pusztulást említi (Mt 24,15). - Dogmatikailag annyit állapíthatunk meg, hogy az Egyh. tanításában semmi több nem fordul elő, mint a Szentírás szavaira való hivatkozás. A kk-ban az Egyh. óvott a →fraticellik eszkatologikus elméleteitől (D 490), s azt a nézetet sem pártolta, hogy az ~ az ördög emberi megjelenése lenne. A teol-ok ált. kitartanak amellett, hogy az ~ egyedi személy, hiszen az üdvösség és a kárhozat tört-ének alapjellege az, hogy egyedi személyek hordozzák, s hogy a közöttük levő ellentétek a végső időkben kiéleződnek. Nem elég tehát csupán a kerség állandó küzdelmes életére gondolnunk. Másrészt arról sem feledkezhetünk meg, hogy az emberben levő bűnös törekvések is kifejeződnek az ~ nevében, s ez az oka annak, hogy a Szentírás ~okról is beszél (1Jn 2,18; 4,3). Ilyen értelemben az ~ már itt van, s Isten orsz-ának kibontakozásába beleviszi a jó és a rossz küzdelmét. - Mivel a szentírási szövegek nem adnak határozott képet az ~ról, azért annak konkretizálása az Egyh. tört-e folyamán elég változatos volt. Az első sz-okban, az üldözések hatása alatt hol a Dán törzséből származó zsidó álmessiást gondolták ilyennek, hol pedig a visszatérő Nérót. Lactantius emberi alakban megjelenő sátáni lénynek gondolja, a Barnabás-levél (4,3) pedig a pogány róm. birod-mal azonosítja. A Nagy Sándor-mondák hatása alatt egyesek K-ről várták megjelenését. A teol. azonban általában tartózkodott a tört. azonosítástól, s inkább szimbolikus-eszkatologikus jellegét hangoztatta. A kk. háborús időkben is inkább csak az ~ előfutáraként bélyegeztek meg egyeseket. Az invesztitúraharcok idején pl. az egyh-iak II. Frigyes császárt mondták ~nak, ő pedig a p-ra fordította vissza a vádat. Clairvaux-i Szt Bernát II. Anaklét ellenp-val kapcsolatban kérdezte, hogy nem az ~ jelent-e meg benne. Hasonló nyelvezetet használtak a kor eretnekségeinek vez-ivel szemben is. - Az ~ eljövetelébe vetett hit a 17. sz. derekától alakult ki az OOE-ban bekövetkezett szakadás után, elsősorban az →óhitűek sorában, akik számos szektára bomlottak. E szekták nem munkáltak ki semmiféle új teol. rendszert, hanem vitákban védelmeztek mindent, ami hagyományos, és elutasítottak minden újítást, mert azt az ~ kísértésének és cselszövésének minősítették. Egyes szekták egy eszmében vélték meglátni az ~t, mások konkrét tört. személyiséget azonosítottak vele. - Az or. ort-ok évszázadokon át a 7. évezred beteljesedésekor, azaz 1492: várták a világ végét (mert szerintük a világ teremtésétől eltelt 5508 + 1492 = 7000 év), majd amikor a rettegett év az utolsó ítélet nélkül telt el, a 8. évezred meghatározatlan évszámát emlegették az ~ eljövetele évének. Az óhitűek ~nak tartották azokat, akik őket üldözték: →Nyikon pátr-t, majd ennek bukása után az egyh. reformokat szorgalmazó, gör. beállítottságú Alekszej Mihajlovics cárt. Az egyszerű ort-ok nagy tömegeit félelemben tartva kinyilatkoztatták, hogy az utolsó ítélet időpontja 1666+40 hónap, tehát az 1670. év lesz, s az ~ feltétlenül Moszkvában jelenik meg. Később I. Péter cárt nevezték ~nak, s nemcsak az óhitűek, hanem a klérus reformokat ellenző tagjai is. Az ~ bélyeg fokozatosan elszakadt valamely konkrét tört. időtől és személyiségtől, és általában az Egyh-nak ártó, az Egyh-at üldöző intézmények gyűjtőfogalma, az ort. or. áll. és az OOE ellenségének szinonimája lett.

- A reformáció korában a Róma-ellenes viták során az ~ lett a p., ill. a p-ság megszemélyesítője. Ennek közvetlen előkészítője Wyclif volt, aki már a 14. sz: szembeállította Krisztust és a p-t. Különös szenvedéllyel vetette föl a gondolatot Luther, amikor a p-t teljes nyíltsággal ~nak nevezte (Schmalkaldeni cikkelyek, IV). A megokolás az, hogy elferdíti az evang-ot, saját tekintélyét Isten szava fölé emeli és hatalmat követel magának. Ez a stílus visszhangzik a későbbi vitairod-ban is (Melanchthon, magdeburgi centuriátorok). A kat. vitázók viszont Lutherben látták az ~ előfutárát. Még a múlt sz: is a fiatal Newman úgy gondolta, hogy a trienti zsin. megpecsételte az Egyh-nak az ~sal kötött szövets-ét. Ma kisebb szektákban él tovább ez a szellem. - 2. Ikgr. A kk. fölfogás szerint a katasztrófák az ~ művei, s az Egyh. ellenségeit az ~ megszemélyesítőjeként tekintették. A lelki irod. (→Hortus deliciarum, →Legenda aurea, →misztériumjátékok) kiszínezte az ~ tört-ét, és Krisztus életével párhuzamosan, annak ellentéteként írta le. Az ~-elképzelések további forrásai az egyhatyák magyarázata a 2Tesz 2-4-hez, és a végső idők cs-áról szóló, eredetileg bizánci monda új, frank földolgozása. Az ~t elsősorban az Apokalipszis illusztrációjaként ábrázolták: koronás, emberi alak nagy szemekkel és egy sárkánnyal (Beatus-kz-ok, 9. sz.). A 12. sz: kezdték ábrázolni az ~ életének jeleneteit (Hortus deliciarum). A kereszt árnyékaként tűnt föl 1300 k. a Brandys nad Labem-i (Cseho.) Lőrinc-tp. falképén. A karlstejni (Cseho.) Mária-tp. freskóján 1350 k. az ~ vádolja a már pokolba került lelkeket. Képciklusokat főleg a kv-fest-ben készítettek; nagyon ismert a prágai Veliszláv-biblia (1340 k.). A bibliaillusztrációkon az ~ kir. köntöst és koronát visel mindazokkal az →attributumokkal, melyek a trónon ülő Krisztus sajátjai (→Maiestas Domini). Az Egyh. számos ellenségével azonosították, így Khoszroesz perzsa kir-lyal (→Szent Kereszt felmagasztalása); Heraclius császár fölötte aratott győzelmének leghatásosabb ábrázolása Piero della Francescától való (Arezzo, S. Francesco, 1460-66). Luca Signorelli az utolsó ítéletet megelőző jeleneteken szerepeltette (Orvieto, dóm, 1504). A kk. tipológiában az ~ típusa Baltazár kir. Luther indítására az id. L. Cranach 1510-21: alkotta meg a „Krisztus és az ~ passiója” c. fametszetsorozatát. A Wittenbergában, majd Erfurtban kinyomtatott képeskv. főleg a 16. sz. prot. műv-e és ikgr-ja számára többszörösen minta lett. A barokkban az ~ attrib-a a denevér, az üstökös, a napóra és a görög &p. G.F.-I.E.-V.J.

1. Merezskovszkij, D. Sz.: Antikriszt. Petr i Alekszej. 1905. - Benedek M.-Morva I.: Nagy Péter. 1924. - Kiss D.: Péter és Alexej. 1924-25. - Maceina, A.: Das Geheimnis der Bosheit. 1955. - Schlier, H.: Die Zeit der Kirche. 1956. - LThK I:634. - Ernst, J.: Die eschatologischen Gegenspieler in der Schriften der N. T. 1967. - MS V:765. - Sachs 1980:35. - BL:68.