Magyar Katolikus Lexikon > R > rabbinizmus


rabbinizmus, rabbik hagyománya: szellemi irányzat a zsidóságon belül a →babiloni fogság után. - A vallási törv-ek, melyek eredetileg Izrael teljes életét irányították (→Tóra), a diaszpórában nem befolyásolhatta a polg. életet, s ez arra késztetett, hogy átértelmezzék őket. Ez az átértelmezés a ~ műve, s ez tette lehetővé, hogy a zsidóság immár több mint 2500 éves számkivetettsége ellenére is fennmaradjon. - A fejlődés, ami a ~hoz vezetett, úgy is tekinhető, mint átmenet a prófétaságból a Törvény tudományos értelmezésébe. Kb. Kr. e. 1000-500: a →próféták közölték Izraellel Istennek egy-egy konkrét helyzetre vonatkozó akaratát; a fogságban és utána a rabbik feladata lett, hogy a korábban kapott isteni akaratot a megváltozott új helyzethez illően értelmezzék. - A Törvény értelmezésének kezdetei időben egybeesnek a prófétaság utolsó szakaszával, de nehéz meghatározni az időpontot, amikor elvált egymástól az ósz-i Izrael és az új zsidóság. Hozzávetőlegesen azt lehet mondani, hogy a ~ Kr. e. a 6. sz: kezdődött, s az ÓSz a Kr. e. 1. sz: zárult le. A bibliai és a rabbinista fejlődés tehát kb. 500 évig párhuzamosan folyt. Az utolsó bibliai hagyományok - mint pl. Dániel eszkatologikus tanítása - még jóval Krisztus után is hatottak a rabbinista hagyományra; ugyanakkor Aggeus, aki a 2. tp. építésének idejében élt, már a papi körökben élő rabbinista törvénytudókról tanúskodik. - Igaz, hogy a ~ első emlékei a Jeruzsálemben és körülötte élő, fogság utáni kis közösségekben tűnnek föl, e hagyomány lényegét tekintve mégis csak a diaszpóra állapotában válik érthetővé, ami a zsidóság nagyobb részének volt az életmódja. A júdeai közösségek feladata volt, hogy a szétszóródott zsidóság központja legyenek, s erre csak úgy voltak képesek, hogy tudatosították: csak kicsi részei a teljes zsidóságnak, s csak akkor tölthetik be a központ szerepét, ha ezt a tényt tudomásul veszik. A templomi kultusz az olykor nagyon csekély autonómia külső jele volt, és a főpap az egész júdeai zsidóság hivatalos képviselőjének számított. De nem voltak többé próféták, akik Isten akaratát minden helyzetben közölni tudták volna. Ezért lett szükség az →írástudókra, akik a korábbi Törvény magyarázatával, átértelmezésével megadták az új helyzethez illő előírásokat. - A ~nak a →Misnát összeállító Jehuda Hannasit is beleértve 5 tannaita generációja volt. Jehuda nem vette föl a szóbeli Törvény minden tételét, ezért két további gyűjtemény is keletkezett a Misnával egykorú anyagból: a Baraita, a 'kimaradt', a 'nem hivatalos', és a Toszefta, a 'hozzáfűzött'. - E három gyűjtemény kialakulása után az idő múlásával megint álltak elő új helyzetek, melyekre alkalmazni kellett a Törvényt. Ekkor a ~ a Bibliát és a Misnát bizonyos egységnek tekintette, melyeket együtt kell értelmeznie. Palesztinában 5, Babilonban 7 amoreus, 'beszélő' generáció követte egymást, művük a Gemara, a 'beteljesítés', amely tökéletessé teszi és lezárja a Misnát. A palesztinai Gemara Kr. u. a 4., a babiloni a Kr. u. 5. sz-ba nyúlik. Különösen ez a babiloni idéz nagyon sokat a Baraitából. Attól függően, hogy a hagyomány melyik gemarához kapcsolódik, beszélünk palesztinai v. babiloni →Talmudról. -

A ~ sajátos ereje egyrészt abban mutatkozott meg, hogy a kor problémáira megtalálják a zsidó válaszokat, másrészt az ósz-i kinyilatkoztatás eredeti tartalmát nyitottá tették az új értelmezésekre. Miután a zsidóság alkalmazkodott a diaszpóra léthez és képes volt a →hellénizmussal való találkozásra is, Kr. u. 70: úgy tudta elveszíteni a 2. tp-ot és hazáját, hogy bensőleg nem rendült meg. Így a tp. lerombolása nem tette kérdésessé a nép létét, hanem inkább a belső fejlődés jele volt. A Jeruzsálem elvesztése fölötti gyász és a tp. fölépítése utáni állandó vágy ellenére a Talmud tudósításaiból, melyek Jeruzsálem pusztulásáról szólnak, az a benyomás támadhat, hogy a ~ a város és templom pusztulásához tudattalanul beleegyezését adta. -

1. A ~ istenfogalma. Istennek philóni és későbbi értelemben vett meghatározása a ~tól teljesen idegen, mert a teol. spekulációknak nem tulajdonított olyan jelentőséget, mint később, a kk-ban. A ~ számára a hellén-zsidó vallásfil. Istent túlságosan személytelenné, transzcendenssé, elérhetetlenné tette, mint pl. Philón, aki Mózes élete c. művében a következőt mondja a Kiv 3,14-hez, melyben Mózes Isten nevét kérdezi: „Először azt mondd nekik, hogy én a létező vagyok, hogy megtanulják a létező és a nem-létező közti különbséget, s így azt is föl tudják fogni, hogy számomra, akit egyedül illet meg a lét, nem létezik a lényegemet kifejező név.” Ezzel szemben a ~ istenfogalma kevésbé filozofikus, s inkább azokból az ósz-i helyekből indul ki, melyek szerint Isten közvetlenül érintkezik az emberrel. - 2. A ~ célszerűségi, kozmológiai, pszichológiai →istenbizonyításait a tapasztalatra építette, s a mindennapi életből vett képekben és hasonlatokban beszélt róla, ezért az egyszerű embernek is érthető volt. Igazában azonban az ilyen bizonyításokra nem volt szükségük, mert egy Isten létét tagadó zsidó a ~ fölfogása szerint nem tartozik a zsidósághoz. A Misna szerint minden izraelitának része lesz az eljövendő világban, kivéve azokat, akik Isten létét tagadják, v. elhagyják a hagyományos zsidó vallást. Ebből érthető, hogy a ~ inkább az Istennek tetsző emberi cselekvéssel foglalkozott, mint az isteni lényegről szóló spekulációkkal. S ha mégis, az inkább a zsidóságon belüli téma, mint párbeszéd a hitetlenekkel. - 3. A ~ bűnfogalma. Bár a ~ vallásosságában a fő hangsúlyt a törv-nyel való összhangra helyezte, bűnfogalma messze elmaradt a korai kerség bűnfogalmától. A ~ szerint a →bűn tudatos lázadás a Tóra törv-eiben adott isteni rend ellen, ezért a Tóra előírásainak minden áthágása bűn. A →bocsánatos és →halálos bűn közötti különbséget a ~ nem ismeri. A ~ szerint halálos az a bűn, amit halállal kell büntetni. Olyan bűnlajstrom, amely az örök büntetéssel járó vétkeket sorolná föl, nem létezik, s hogy kinek nem lesz része az eljövendő világban, azt esetről esetre ítélik meg. - 4. Az eredeti bűnt a ~ ismerte, de fogalmát még kevésbé dolgozta ki, mint a bűnét. Megengedte, hogy az ősbűn a világot és az embert rosszabb helyzetbe hozta, mint a bűn előtt volt, de a Tóra törv-einek követése elvezet a messiási korba. A Misna szerint minden nemzedékben legalább 36 igaznak lennie kell, különben a világ elpusztul. Ezért az emberi cselekvést a ~ mindig fontosnak tartotta, és föllépett a →determinizmus ellen az emberi felelősség védelmében. A ~ azt is vallotta, hogy az ember feladata azoknak a károknak a jóvátétele, melyeket Ádám okozott a természetben. - 5. Másvilági elképzelések és eszkatológia. A ~ és az →apokrif iratok gyakran nem tesznek különbséget az ember személyes halála és végső sorsa között. A végső időkre vonatkozó elképzelések két állandó témája a nemzeti-politikai és a vallási-lelki megváltás reménye. E remények legfontosabb motívumai: a messiási ország és az ezt közvetlenül megelőző krízis e világ végén; a Messiás (tisztán emberi) személye; az utolsó ítélet és a rákövetkező vég nélküli új korszak, mely a jelen világnak nem folytatása. - A ~ és a →gnosztikusok eszkat. spekulációi abból a mély meggyőződésből fakadtak, hogy a világ jelen állapotában romlott. A pogány-ker. gnózissal ellentétben azonban ez az állapot a ~ eszkatológiája számára nem volt döntő, mert teljesen az apokrifok hatása alatt állt. E téren nincs számottevő különbség a hagyományos zsidóság és a szektás közösségek fölfogása között. Ennek oka, hogy a ~ szinte egyetlen kötelező erejű tételt sem állított föl, s ezzel az emberi fantázia előtt, mely épp ezt a ter-et kedveli, minden lehetőség nyitva maradt. A Kr. u. 70. esztendő azonban éles határvonal. A Krisztus előtti apokrifok elemei a ~ban sokszor csak Jeruzsálem pusztulása után tűnnek föl. Eddig az időpontig a farizeizmus nagy alakjaitól viszonylag kevés eszkat. mondást idéznek. Az esszénus körökben azonban az eszkat. várakozás rendkívül erős volt, s hatása egész Galileáig sugárzott. Az egyszerű nép e várakozásokra sokkal fogékonyabb volt, mint a farizeusok. Az evangéliumokban ugyanezt a képet lehet látni: az apostoli és tanítványi kör és a népsokaság tele van az Istenország várásával, a farizeusok viszont hűvös kételkedéssel tartózkodnak tőle. Csak 70 u., amikor az esszénusok elpusztultak, találtak utat eszkat. elképzeléseik a ~ iskoláiba. - Az idők végén a világnak e korszakából átmenetel történik a jövendő világba, minderre a ~ irod-ában három kifejezés van: az eljövendő világ, a jövő és a Messiás napja. Az első kettő a másvilági szféra, ahová a halál után a lélek, s valamiképpen a test is belép és a messiási ország v. a rákövetkező új üdvösségi kor ideje. A Messiás napja és az eljövendő világ között először a Kr. u. 1/2. sz. fordulóján a jabnéi tudós körökben tettek különbséget. Johanan ben Zakkai rabbi még a messiási kor félig transzcendens jellegét hangsúlyozta: „Az összes próféták csak a Messiás napjáról jövendöltek. Ami az eljövendő világot illeti, arra ez érvényes: Rajtad kívül, ó Isten, szem nem látta.” A messiási kort a transzcendens jellegtől teljesen Samuel bar Nahmani rabbi fosztotta meg: „Semmi különbség nincs e világ és a Messiás napjai között azon kívül, hogy akkor megszűnik a világi hatalom alatti szolgaság.”- Az eljövendő világ az apokrifokban először Hénok könyvében, a ~ban Hillelnél fordul elő (Kr. e. 1. sz.). Ebben történik a megfizetés, ezért gyakran azonosítják a →Paradicsommal, és csak a jámborok lakóhelyének tartják. - 6. A Messiás-kép. A ~ban a transzcendens Messiás-gondolat alárendelt szerepet játszott, de jelen volt. Később a kerséggel folytatott vitákban Dániel Emberfia-látomásának messiási értelmezését a ~ megszüntette. Egy baraita szövegben ez áll: „Hét dolog teremtetett a világ teremtése előtt: a Tóra, a megtérés, az Édenkert, a Géhinnom, az isteni trónus, a templom szentélye és a Messiás neve” (Pes 54,a). A Mik 4,8-hoz írt targumban fordul elő, hogy a Messiás már jelen van, de Izrael bűnei miatt még rejtőzik. - A legkülönösebb Messiás-gondolat a kumráni szektaszabályzatban található: egy papi és egy laikus Messiást vártak. Papsága idején megszűnik a bűn, ő fogja megnyitni a Paradicsom kapuját és a szenteknek enni ad az élet fájáról. - A korai zsidóság messiásvárásában jellegzetes, hogy a Messiás föllépése előtt a rossz elhatalmasodik. A ~ elképzelése szerint a messiási időnek nemcsak az üldözés és a bűn elhatalmasodása lesz a hírnöke, hanem a világ népei is fölkelnek egy végső harcra Izrael ellen. E gondolat már Hénok 56. és 4Ezdr 13. f-ében föltűnik. Ez 38,1-39,29-hez csatlakozva a Magóg országából való Góg (a ~ban gyakrabban Góg és Magóg) személyesíti meg ezt a végső ellenséget. Már a harmadik zsidó Szibilla (319-321) szerzője ismeri ezt az elképzelést. A tannaitáknál először a Kr. u. 1/2. sz. fordulóján Eleázár ben Hürkánosz rabbi említi. A Kiv 16,25-30 magyarázata szerint: „Ha megtartjátok ezt a szombatot, három látogatástól fogtok megmenekülni: a messiási gyötrelmektől, Góg és Magóg napjától és a nagy ítélet napjától.” Eszerint a messiási gyötrelmek és Góg és Magóg háborúja különböznek egymástól. A Jel 20,7 is elválasztja a két periódust. A gyötrelmek az ezeréves messiási birodalom kezdetét, Góg és Magóg háborúja a végét jelentik. →zsidó gnózis **

Schubert 1955:192.