Magyar Katolikus Lexikon > P > próza


próza (lat. prosa): 1. kötetlen folyóbeszéd, a nyelvi előadás egyszerű módja, a kifejezéseknek a kötöttségektől (ritmus, rím) mentes, a mindennapi érintkezésben használt formája. - 2. a →gregorián énekben a mise →propriumának része: az alleluja →jubilusára énekelt szöveg, olykor a →szekvencia neve. - 3. irodalmi műfajoknak a versen kívül mindent magában foglaló gyűjtőfogalma. A lat. kifejezés, az oratio prosa, 'kötetlen, egyenesen előre haladó beszéd- és írásmód' az oratio proversa rövidülése. Ellentéte az oratio versa, 'magába térő, visszaforduló beszéd' (→vers). Az irod. művek túlnyomó része hosszú időn át verses formában szólalt meg, mert ez alkalmasabb volt a szóbeliség útján terjedő művek emlékezetben való rögzítésére. A ~ írásos térhódítását az írásbeliség s főként a kv-nyomtatás mozdította elő. - A művészi ~ első remekei az ógörög filozófusok, szónokok és tör-írók munkái. A lat. ~ (Cicero) rendkívül erősen hatott a későbbi korokra. A reneszánsz ol. novellistáinak műv-e és a spanyol (pikareszk) regény fontos lépést jelentett a ~nak a szépirod-ban megtett útján. Bár a poétikai munkák nagy része még sokáig a verset tekintette a magasabb rendű művészi kifejezés egyedül megfelelő formájának, a 18-19. sz-tól fogva az epikai és drámai művek többsége ~ban készült, s a líra alapvető kifejezésmódja továbba is a vers maradt. A ~ válfajaival, ezek elméletével, szerkezeti és egyéb sajátosságaival a →retorika foglalkozik. - A ~ jellemzői: az irodalmi igényű művészi ~ sajátossága az arányosság (numerozitás) és bizonyos ritmikusság. A ~i műfajok lehetnek a) előadásuk neme szerint: egyszerűen közlő (értesítő), megbeszélő (értekező), rábeszélő (szónoki), b) formájuk szerint: kurzív előadás v. beszélgetés, c) közlési módjuk szerint: élőszó v. írás. Ezek alapján a főbb ~i műfajok: értekezés, szónoklat, levél, dialógus stb. A ritmikus és rímes ~ a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagokat meghatározott szabályok szerint váltogatja, az egymással szomszédos mondatokat és mondattagokat rímelteti. E főként az ó- és középkorban eleven retorikai formát az jellemezte, hogy megközelítően hasonló hosszúságú mondatai érzékelhető rendben váltakoztak, s klauzulái (mondatzárlatai) szótagszinten is rögzített képletekhez (numerushoz, cursushoz) igazodtak. Anonymus a Gesta Hungarorumot rímes ~ban írta, a vers és ~ vegyítésével (prosimetrum); Kézai Simon viszont a ~ritmus megvalósítására törekedett. A makáma olyan rímes ~, melyben nincs ritmikus ismétlődés, csak a szóvégek csengenek egybe. A m. ~ számtalan nagy alkotója közül is kiemelkedik iránymutató hatásával →Pázmány Péter, →Móra Ferenc, →Kosztolányi Dezső, →Kodolányi János. M.F.

Pallas XIV. - Klaniczay 1964:83. - Áment Lukács OSB: Himnusz, prosa és szekvencia a magyar róm. hymnológiában. Bp., 1971. (dissz.)