Magyar Katolikus Lexikon > M > megtisztulás útja


megtisztulás útja (lat. via purgativa): a lelki élet fejlődésének első szakasza az →Areopagita Dénesnek (500 k.) tulajdonított hármas beosztás szerint: ~, →megvilágosodás útja, →misztikus egyesülés útja. - A lélek Istenhez emelkedésének e három szakasza mereven nem választható el egymástól. A tisztulás is, a →világosság növekedése is végigkíséri az ember földi életét, mindig más és más módon. Isten megengedi, hogy a lélek az életszentség útján olykor (súlyosan is) megtorpanjon, hogy önismerete, alázata és istenrehagyatkozása gyarapodjon. Máskor hirtelen igen magasra emeli a lelket, lépcsőfokok kihagyásával. Ezzel együtt a tökéletesség útjának hagyományos hármas tagolása az egyes szakaszok sajátosságai alapján igaz. - A ~ a →tökéletességre vezető úton a kezdők állapota: a „boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” (Mt 5,8) evangéliumi alaptörvény alapján az ember szívének meg kell tisztulnia, hogy Istenhez közeledhessen. A szív tisztulása a múltra nézve →bánatot és →engesztelést, a jelenre és jövőre nézve a bűnök (bűnre vezető alkalmak) tudatosabb kerülését jelenti. Indíték kezdetben lehet a büntetéstől és a kárhozattól való →félelem. Idővel azonban egyre inkább az →istenszeretet vezérli a lélek cselekedeteit. - A ~ a →megtéréssel kezdődik, s a komoly és rendszeres →imaélet kialakítása, valamint a →bűnbánatra való állandó készség megjelenése szilárdítja meg. Ezekből születik a vágy az →önmegtagadásra és →vezeklésre a múltban elkövetett bűnökért, s az erő a →kísértések és a →főbűnök elleni harchoz. E küzdelmek célja, hogy a lélek elkerülje a →halálos bűnt, ami kioltja, és a tudatos →bocsánatos bűnöket, melyek hűteni tudják a szeretetet. - A ~nak megvannak a komoly kísértései mind az →érzékek, mind a lélek képességei ter-én. Az érzékek még erősen kötődnek megszokott örömeikhez, az ellenük fölvett küzdelem a tapasztalatlanság miatt sok kudarccal jár, sőt olykor úgy tűnhet, csak rosszabb állapotba jut a lélek. A lelki gyakorlatokban (→böjt, →igénytelenség, →megtartóztatás) kísért a →mértéktelenség. - A ~n nélkülözhetetlen az állandó és komoly →lelkivezetés. Ez segít a lélek harcaiban is, melyet a tetszelgés és elbizakodottság, a könnyelműség (→vakmerőség), és ezek ellenéte, az →aggályosság és →kétségbeesés ellen vív. - Mivel a lélek még nem rendelkezik kellő →önismerettel, megtérését és hitét a lélek nem képes teljesen Isten ajándékának tekinteni; ennek jele, hogy könnyen ítélkezik a „vámosok” fölött (Lk 18,9-14), másoknál különbnek tartva magát. A lelki ajándékokat (→vigasztalás) állandó lelkesültségben (eufória) éli meg, ami könnyelművé, megfontolatlanná tesz. Ugyanakkor a sorozatos kijózanodást a lélek még nem képes kellő alázattal fogadni: addig úgy érezte, szárnyal a kegyelmektől, s amikor azt tapasztalja, hogy „még mindig” nagy hibákat képes elkövetni, akkor elkeseredik, sőt megkísérti a reménytelenség. Főként a már elhagyottnak vélt →türelmetlensége tér vissza, a vigasztalások elmaradása, ill. a csalódás okozta →lelki szárazság miatt. - E harcok nagyon fontosak és jellemzők a ~n, de a megfelelő (bátorító és okosan javítgató) lelkivezetés mellett épp ezek a harcok érlelik meg a lelket, s szereznek számára kipróbált erényeket, főként →kitartást. A ~t jellemző feszültségek („csúcsok és szakadékok”) az életszentség köv. állomásain oldódnak föl a belső egyensúlyban és az Istenben elmerülés „passzivitásában” (megvilágosodás útja, misztikus egyesülés útja). A ~nak gyümölcse a szív tisztulása, mely elsősorban az igaz alázatosságban mutatkozik, annak fölismerésében és egyszerű elfogadásában, hogy a tökéletesség útjának java még a lélek előtt áll, de Isten végig fogja vinni ezen az Őhozzá vezető úton. **

Tanquerey 1932:412.