Magyar Katolikus Lexikon > I > idő


idő: a →lét dimenziója, a létezőket járulékosan meghatározó →kategória. - A görögök különbséget tettek a khronosz és a kairosz között. A latin mindkettőt tempussal, a m. nyelv az idő szóval adja vissza. Fogalmilag azonban különbséget kell tenni a fizikailag mérhető tartam (khronosz) és vminek az aktualitását magában foglaló ~ (kairosz) között. - Az általános m. szóhasználatban az ~ részben megszemélyesített fogalom, mely „eljön”, „elment”, „el fog érkezni” stb., részben tárgy, amit az ember „eltölt", „kitölt”, régiesen: „múlat”. A régi m. nyelvben (üdő) a szó gyöke az egyszerű i, í, vagy ü, ű hang, mely (mint más nyelvekben is) maga is változást, mozgást fejezett ki (iget [üget], izeg).

I. Khronosz: az ókori gör. szóhasználatban jelentette: a folyamatban lévő ~t, a múlt, jelen és jövő egymásutánját; rövidebb, hosszabb időszakot; dátumszerű határidőt, időpontot. A mitológiában istene: →Kronosz. Fiának, Zeusznak leányai a →hórák, akik az ~ múlásával változatlan rendben ismétlődő természet őrei voltak.

1) A →görög filozófia korai természetbölcselői tagadták az ~ valóságát, mert a létezőket örökkévalónak gondolták. Platón szerint az ~ az örökkévalóság képe, az éggel (nappal, holddal és bolygókkal) együtt kezdődött, s elmúlásával végéhez ér. Az örök létező független az ~től. - Az ~ fogalmát először Arisztotelész kezdte vizsgálni: mivel a mindenség örök és változatlan, ezért az ~t a →mozgáshoz kötötte. Szerinte az ~ a mozgás számszerű meghatározása a korábbi és későbbi viszonylatában. Az ~ tehát objektív mozzanat, jóllehet föltételezi az embert (nélküle nem volna ~, csak korábbi és későbbi mozgás). - Zénón szerint minden ~ben történik, és az ~ a múlt és a jövő irányában végtelen. Más sztoikusok szerint a jelen a múlttal és a jövővel érintkező, pusztán elgondolt valóság. - Plotinosz Platón gondolatát folytatva az örökkévalóság és az ~ kapcsolatát az őskép (paradigma) és a képmás (ikon) kapcsolatában határozza meg. Az őskezdetben ~ nem volt, a világgal együtt keletkezett, amikor a világlélek az érzékelhető dolgokat létrehozta. Az ~ az égitestek mozgásával mérhető, de az égitestek nem létrehozzák, hanem csak mutatják az ~t. Amikor Isten látására eljut az ember, megszűnik számára az ~. -

2) A Szentírásban. Az ~t Isten teremtette az ember számára, amikor elválasztotta egymástól a napokat (vö. Ter 1. f.). A héb. igeragozás nem ismeri a múlt, jelen és jövő ~t, csak a beszélő helyzetéből megítélt befejezett v. befejezetlen cselekvést. Ennek ellenére Izr. egész vallása a tört. eseményekre támaszkodik, tehát létezik valamilyen megkülönböztetése a jelennek, múltnak és jövőnek. Izr. az ~t nem visszatérő történések szerint fogta föl, mint környezetének mitológiai vallásai, s nem is tisztán egyenes vonalúan, mint a Ny-i gondolkodás. A term. szabályos változásait összekapcsolta az élet és a tört. kibontakozásával. Ezt az átfogó ~t ritmikusnak lehetne nevezni, ami a Ter 8,22: kifejezésre is jut. Az ~ben mutatkozó szabályos visszatérés a →jóbel évben is megmutatkozik. A földi ~nek megvan az Istentől akart értelme, és valamilyen meghatározó üdvtört. változás révén (Jahve napján) átmegy majd az új létrendbe. - Az ÚSz-ben a csillag a Megváltó születésének ~jét jelezte (vö. Mt 2,7), Heródes ebből akart következtetni a gyermek Jézus életkorára (→betlehemi gyermekgyilkosság). Az ÚSz ~szemléletét meghatározza, hogy Jézus Krisztusban elérkezett az →idők teljessége. A világ ~jének van kezdete és vége. A közbeeső tartam, a földi élet a közeli és távolabbi jövőre irányul, de az eljövendő világhoz viszonyítva a földi lét csak ideiglenes (Mt 12,32; Mk 10,30; Lk 18,30; Ef 1,21). Isten akarata és terve azonban minden ~t áthat (2Pt 3,8); Ő szabta ki mindennek a határát (ApCsel 17,26), s minden óra rendeltetését (Róm 13,11; Ef 2,7). A földi ~ elmúlik (1Kor 7,29), mivel az ~ rövid, jól föl kell használni (1Pt 4,7). Egyedül a →szeretet az, ami a földi életből „örökre megmarad”, tehát független az ~től (vö. 1Kor 13. f.). -

3) A fizikában az ~ mennyiség, aminek mértékegysége a másodperc. Az ~ mérése is a természet megfigyeléséből született (→holdév, →újhold, →időszámítás), s az ember készítette első eszközök (→napóra, →vízióra, →homokóra, →óra) is ide vezethetők vissza. - A mindennapok időszemléletének a Newton-féle abszolút ~ felel meg, miszerint az ismétlődő eseményeken alapuló, finom órákkal mérhető ~ mindentől függetlenül a Földön, a csillagokban és a Világegyetemben mindenütt egyformán telik. Einstein →relativitáselmélete viszont kimondja, hogy az abszolút ~ fogalma nem tartható. A speciális relativitás elmélete szerint amit egy adott rendszerben egyidejűnek látunk, az egy másik, ehhez képest egyenesvonalú egyenletes sebességgel mozgó rendszerből nézve már nem lesz egyidejű, és egy adott esemény ~tartama a hozzánk képest mozgó rendszerben rövidebbnek adódik. Az általános relativitáselmélet szerint az ~ telése függ attól is, milyen nagy a gravitációs tér azon a helyen, ahol az ~t mérjük; erősebb gravitációs terek jelenlétében az ~ lassabban telik. Az ált. relativitás elméletén alapuló, a világegyetem tágulását leíró →ősrobbanás modellje azt mondja, hogy a világegyetem története a világegyetem születésével kezdődik, mely nemcsak az univerzum anyagának, hanem a térnek és az ~nek létrejöttét is jelenti. A kvantumos hatások miatt az ~ fogalmát a →Planck-~n, kb. 10-43 mp-en belül már nem értelmezhetjük, az ezen belüli leírás a még ki nem dolgozott kvantumgravitációs elmélet feladata lesz. - A relativisztikus kozmológiában létezik abszolút ~, amely a világegyetem anyagsűrűségével határozható meg. Mivel a táguló világegyetemben az anyag sűrűsége folyamatosan csökken, az anyagsűrűség mérésével meg tudjuk határozni, mennyi ~ telt el a Világegyetem születése óta. A mikrovilág alaptörvényei az ~ irányának fölcserélésével szemben szimmetrikusak, eszerint az események visszafelé is lejátszódhatnak, reverzibilisek. A makrovilágban, szemléletünknek megfelelően, az ~ nem megfordítható, az ~ irányát az →entrópia növekedése jelöli ki. -

II. Kairosz: az ált. gör. szóhasználatban döntő jelentőségű hely, dolog, ill. ~, mely sorsot meghatározó döntés lehetőségét v. felszólítását hordozza magában. A döntés nem a szerencsétől (tüché, fortuna), hanem a sorstól függ. A →püthagoreusok a ~ fogalmát a teljesség számához (→hét) kapcsolták. - Az ÚSz-ben az ~: 1) sorsdöntő ~pont, amikor az embernek döntenie, választania, cselekednie kell. Jézus nyilvános működését e szavakkal kezdte: „betelt az ~, közel van az Isten országa” (Mk 1,15). Tevékenysége az üdvösség ~je, amit a képmutatók nem ismernek föl, jóllehet a föld és az ég jeleiből tudnak következtetni (vö. Lk 12,56). Jézus elsiratta Jeruzsálemet, mert nem ismerte föl látogatásának ~jét (vö. Lk 19,44). Jézus tudta, mikor jön el az Ő →órája (vö. Jn 13,1; 17,1), ezért mondta a sátoros ünnepre Jeruzsálembe zarándokoló zsidóknak: „Nekem még nem érkezett el az ~m”, ... „nem megyek föl erre az ünnepre, mert még nem telt be az ~m” (Jn 7,6-8). Az →utolsó vacsora termének házigazdájához Jézus a köv. üzenetet küldte: „közel az én ~m, nálad költöm el tanítványaimmal a húsvéti vacsorát” (Mt 26,18). Ezt az ~t az Atya bölcs szeretete határozta meg (vö. Róm 5,6). Szt Pál arra buzdítja a hívőket, hogy ismerjék föl az üdvösség ~jét (vö. Róm 13,8-11; Ef 5,16; Kol 4,5). - 2) üdvtörténeti esemény Istentől meghatározott időpontja. A leggyakoribb az evang-okban a →Jézus csodáit v. tanítását bevezető „abban az ~ben” formula. Egészen rendkívüli ~ az →ítélet ~pontja, ezért figyelmeztet Jézus: „Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor jön el az ~” (Mk 13,33). Az Ország helyreállításának ~jét tudakoló tanítványoknak mondta Jézus: „Nem rátok tartozik, hogy ismerjétek az ~pontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját tetszése szerint.” (ApCsel 1,7) A hamis próféták egyik jelszava: „Elérkezett az ~” (Lk 21,8). A gadarai megszállottból így kiáltoztak az ördögök: „Mi közünk hozzád, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy ~ előtt gyötörj minket?” (Mt 8,29). - Jézus Krisztus a meghatározott ~ben „adta váltságul magát mindenkiért” (1Tim 2,6), s eljövetele „a kellő ~ben” fog megtörténni (vö. 1Tim 6,16). Az evang. hirdetése az igazmondó Istentől ősidők előtt megígért, meghatározott ~ben történik (Tit 1,3;. 1Pt 1,11). A világ vége akkor lesz, amikor eljön →Isten haragjának és a halottak fölötti ítélkezésnek az ~je (vö. Jel 11,18). -

III. A teológiai reflexió abból indul ki, hogy az ~nek alapvető jelentősége van: a világ az ~ben teremtetett, ~ben zajlik az üdvösség története. Az ÚSz-ben az ~ egyszer adott, határozott tartalomhoz rendelt üdvösségi ~, mely egyszerre hordozza a teremtést és a Jézus Krisztusban megvalósult üdvösséget. Az ~ →jel és szó az Egyh. és az emberek számára, mert Isten jelenlétére, ill. távollétére utal, és az ember többé-kevésbé tudatos Istenhez fordulását jelzi. Az →imádság az ~ben folyik, és a →liturgia által megszenteli azt. - Az egyh. nyilatkozatok kimondják, hogy az ~ a mi világunk létformája, mely a teremtéssel kezdődött (DS 800, 3002). A teol. kérdés tehát nem a termtud. ~fogalomból indul ki, hanem az ember önértelmezéséből, aki úgy éli meg önmagát, mint aki vágyik az üdvösségre és az ~ben kapja meg a megigazulás, az üdvösség lehetőségét. Az üdvtört. a természetes tört-et hatja át és emeli föl. Ezért az ember kegyelmi átalakulása, a megigazulás és az újjászületés is a földi események keretében megy végbe. Az üdvösség tört-e egyszeri és vissza nem fordítható: a világ úton van a végső kifejlet felé, de ez nem a term. műve, hanem Isten kegyelméé. A hit meggyőz Isten gondviseléséről, a remény pedig az ígéretek teljesedéséről. A hívő ember tehát nem úgy tekint a jövőbe, mint nyitott lehetőségbe, hanem mint Isten örök tervének megvalósulásába. Így a ker. életszemléletben nincs helye a →végzetnek: Isten akaratát kell fölismerni és megtenni. Az ~ megmarad adott valóságnak. - Arisztotelész ~meghatározásán lényegében Kant és Hegel sem változtat. Isten a létünket végérvényesen akarta, de úgy, hogy szabad cselekvések sorozatában, a kozmosszal és szabad személyekkel való közösségi kapcsolatban valósuljon meg. Ez a reflexió már megtalálható Szt Ágostonnál, és a mai teol. antropológia szívesen beszél az emberről mint tört. lényről. Az ember fölismeri a kezdetet mint tőle független adottságot, továbbá az életében adódó lehetőségeket, saját szabadságát és a beteljesedésre szóló hivatást. Az ~ ezeknek a mozzanatoknak egysége és különbözősége, de olyan összefüggésben, hogy mindenki a saját ~jét éli meg. Saját ~je be van ágyazva a világ ~jébe, mint ahogy léte is része a világ létének. Saját ~jét csak úgy valósíthatja meg, ha a világ ~jének is tartalmat ad. A szembenállás és az azonosulás elkerülhetetlen velejárója a földi életnek. A mitikus ~ ezt a feszültséget nem tudja föloldani, azért úgy beszél az ~ről, mint a visszatérő ciklusok egymásutániságáról. A ker. fölfogásban azonban minden egyénnek és minden nemzedéknek az ~je része annak a természetes-kegyelmi történésnek, amely mindent a teljesség felé irányít. Itt az ~ transzcendentális jegye egyúttal termfölötti mozzanat. A →kinyilatkoztatás lehetővé tette, hogy a hitben az ~t úgy éljük meg, mint az örökkévalóság jelenének elővételezését: múlt, jelen és jövő összefonódik. A jelen pillanatban nyert kegyelem emlékezetünkbe idézi az üdvtört. múltat, s Isten megtapasztalt jóságának emléke, miközben segít a jelen problémáinak megoldásában, egyben elővételezi a reményben a jövőt. -

IV. Ikgr. A ker. világ-allegóriák egyik összetevője (→körkompozíció, →kerék), de példázatosan mint kozmikus elemet is ábrázolták. - a) A csillagok mozgásával mért ~t legtöbbször körkompozícióban ábrázolták, melyben az év, az évszakok, a →hónapok, az →állatkör jegyei, a nappal és az éjszaka, s néha a napszakok kaptak helyet. A legnagyobb egységet, az évet nőalak (aostai dóm, padlómozaik, 5. sz.) v. szakállas ffi személyesíti meg, mely az Annus nevet viseli (Zwiefalteni Chronikon miniatúrája, 1140-50). - b) Főként barokk síremlékeken gyakori Kronosz mint ~: öreg, szakállas, lepellel födött ffi kaszával és homokórával; a kk-ban ritka. V.Lá.-G.F.

Czuczor III:17. - LThK X:1324. - TWNT III:456. (kairosz); IX:576. (khronosz) - HtG II:896. - NCE XIV:155. - Kirschbaum IV:169. - Sachs 1980:376. - BL:664. - Schütz 1993:139. - Simonyi 1994. - Barrow, John D.: A fizika világképe. Ford. Fejes Erzsébet és Menczel László. Bp., 1994.