Magyar Katolikus Lexikon > H > haldokló


haldokló: az →emberi élet végső (terminális) szakaszában lévő →ember, akinek egészségének romlása visszafordíthatatlan. - A haldoklás az élet része, annak utolsó szakasza, úgy kell tehát kezelni, mint ami az élethez tartozik. A ~ ugyanolyan mértékben és semmivel sem kevésbé igényli a gondoskodást a család és az egészségügy részéről, mint az ember élete bármely más pillanatában. A ~ számára az élet különlegesen és egyre fokozódóan bizonytalanná válik. Fizikai (testi) szenvedéseihez hozzáadódik az elszakadás pszichológiai és lelki drámája, amelyet a →halál jelent és magában foglal. A ~kat tehát nem szabad mint 'gyógyíthatatlanokat' magukra hagyni, hanem segíteni kell őket életük végső tapasztalatának intenzív megélésében. - A városiasodás és a civilizáció, a kórházak térnyerése és az orvostudomány fejlődése nem könnyítette meg sem a ~k fölkészülését a halálra, sem a róluk való testi-lelki gondoskodást hozzátartozóik számára. A beteg az egyre hatékonyabb orvosi és társad. segítség ellenére úgy érezheti, hogy kiszakadt a családjából, melynek sokszor egyébként is labilis egyensúlyát keményen próbára teszi a súlyos beteg tartós ellátása. A családtagokban megszülethet egyfajta rosszul értelmezett jóság, mely a ~ szenvedését a halál siettetésével kívánja megszüntetni. Mindezt támogatja korunk mentalitása, mely mind kevésbé ismeri el az élet önmagában való, egyedül Istennel kapcsolatos értékét, és a szenvedésben semmiféle értelmet sem képes találni, sőt mindenáron kiiktatandó →rossznak látja. E szemlélet előbb megnehezíti a szenvedéssel való szembenézést és annak elfogadását, majd fölerősíti a kísértést, hogy a szenvedés problémáját a halál elővételezésével gyökerében oldják meg (→eutanázia). Ez különösen akkor szinte elkerülhetetlen, ha hiányzik a vallásos látás, mely segít pozitívan értelmezni a szenvedés (haldoklás) misztériumát. A betegség, a →fájdalom és a halál ugyanis olyan jelenségek, melyek mélyebben vizsgálva mindig föltesznek az orvostudományon túlmenő, az embernek e világban elfoglalt helyzetét érintő kérdéseket. Az ember élethez való jogának alapja és biztosítéka Istennek az élet fölötti uralma; az embernek e joga azonban nem jelent hatalmat az élet fölött. Sokkal inkább jog ahhoz, hogy emberi méltóságban éljen és életét ennek a méltóságnak megfelelően fejezhesse be. - A ~ állapotának tudatosítása. Az élet méltó befejezéséhez szükséges, hogy a ~ tisztában legyen állapota súlyosságával. Az emberek nem hagyhatók tudatlanságban életük e döntő órájában; a halál túl lényeges pillanat ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyható lenne közeli bekövetkezése. Az áltatás nem járul hozzá a halál humánussá tételéhez. A ~ fölkészítése természetesen e téren is belátást és emberi tapintatot igényel. Jó megbeszélni az orvossal, ki ismertesse a ~val állapotát, az orvos-e, v. egy hozzátartozó. Ha az orvos vállalja, nem maradhat meg a kórisme és a hozzá tartozó prognózis pusztán tárgyilagos és közömbös közlésénél. Az igazságot nem kell elhallgatni, de nem is kell a maga teljes, nyers realitásában kimondani. Nem a közöltek pontossága és szakszerűsége a fontos, hanem a beteggel való szolidáris viszony. A megfelelő időpontot és szavakat megkeresve kell kialakítani a beteggel a bizalom, befogadókészség kapcsolatát és a párbeszédet. Aki megpróbál együtt lenni a betegekkel és érzékenyen törődni sorsukkal, meg fogja találni azokat a szavakat és válaszokat, amelyek alkalmasak arra, hogy az igazság és szeretet rendjében - az igazságot adva szeretetben (Ef 4,15) - kialakuljon a két fél között a megfelelő kapcsolat. Végül kérni kell mindenkit, aki valamilyen módon érintkezésbe lép a beteggel, hogy viselkedése és beszéde álljon összhangban a közöltekkel. A halál így elveszíti kínzó hatalmát, sőt transzcendens értelemmel tárul föl a ~ előtt, aki nem érzi magát elhagyva és reményvesztettnek. Nincs egyedül élete e fontos pillantában, megértik őt, megbékél önmagával és másokkal; megmarad azonossága saját személyével. - Minden emberi vigasztalás fölött és azt meghaladva, senki sem lehet közömbös azzal a rendkívüli segítséggel szemben, amelyet az Istenbe vetett hit és az örök élet reménye ad a ~nak és családjának. A halál misztériuma előtt tehetetlenek vagyunk, az emberi bizonyosságok meginognak. De pontosan ekkor válik a keresztény hit a nyugalom, a derű és a béke forrásává, megnyitva a föltámadás és az élet új távlatait azok előtt, akik számára a földi lét kilátásai bezárulnak. A hit és a remény ébrentartása a halál humanizálásának legmagasabbrendű formája, és több, mint a szenvedés enyhítése. Azt jelenti, hogy képességeinket arra fordítjuk, hogy megkönnyítsük a beteg számára az Istenhez való közeledést.

- Ahol lehetséges és ahol az érintettek ezt kívánják, meg kell adni a lehetőséget, hogy a ~k utolsó napjaikat megfelelő orvosi ellátás mellett otthon tölthessék. Legkönnyebben így kerülhető el, hogy a halál ne legyen túlságosan elorvosiasított jelenség egy túlhajszolt tevékenység uralma alatt álló környezetben, ahol a betegség biológiai-testi szempontjai minden mást háttérbe szorítanak, tekintet nélkül a szenvedő személy komplex emberi állapotára. - A mai orvostud. rendelkezik olyan módszerekkel, melyek mesterségesen késleltethetik a halált, anélkül, hogy bármi reális előnye is származnék a betegnek. Súlyos szenvedés árán pusztán csak életben tart valakit, v. egy időre meghosszabbítja az életét. Ez az ún. „terápiás makacsság (túlbuzgó kezelés)”, mely valójában csak mesterségesen meghosszabbítja a haldoklást, ellentétes a ~ személyi méltóságával és azzal az erkölcsi kötelezettséggel, hogy elfogadjuk a halált, és hagyjuk végül azt a maga útján lefolyni. Nem az orvosokra és munkatársaikra tartozik, hogy döntsenek az egyén életéről v. haláláról. Az orvosnak szakértelme és lelkiismerete szerint döntenie kell a rábízott beteg életének és haldoklásának tiszteletteljes gondozása kérdésében, messze elkerülve mind a „makacs terápia”, mind az eutanázia végleteit (gyökeres különbség van a „halál adása” és a „meghalásba való beleegyezés” között: az előbbi életet kioltó cselekedet, az utóbbi az életnek a halálig való elfogadását jelenti). Az orvos felelőssége nem jelenti mindig és minden esetben minden eszköz igénybevételét. Le is mondhat bizonyos módszerekről, hogy utat nyisson az élethez hozzá tartozó halál békés és keresztény elfogadásának.

- A Szentírásban az életből eltávozás a halni készülőt búcsúszavakra késztette. E búcsúszavak védekező szavak, dicsőítő ének, áldás, utolsó intelmek v. utolsó rendelkezések formáját ölthették (→Jézus búcsúbeszéde, →Jákob áldása). Az üdvösség szempontjából a ~ az emberi élet igen fontos állomását, az →örök életbe való átlépés, a →Teremtője előtti megjelenés küszöbét éli meg. Az Egyh. elvárja híveitől, hogy ennek megfelelő figyelemmel és szeretettel gondoskodjanak a ~ról, segítsék élete utolsó perceit méltóságban és békében megélni. A ~kat keresztény szeretettel szeretni azt jelenti, hogy segítünk nekik fölismerni és elevenen érezni Isten titokzatos jelenlétét: a mellettük álló testvér személyében Isten szeretete válik láthatóvá számukra. - A lelkipásztori ellátás a ~ alapvető emberi joga és az Egyház kötelessége (vö. Mt 10,8; Lk 9,2; 10,9). Ezt nem biztosítani, nem támogatni, megkülönböztetés alapjává tenni vagy megakadályozni e jog súlyos megsértését és e kötelesség elmulasztását jelenti. Ez az egészségügyben működő lelkipásztor tényleges és sajátos (specifikus), jóllehet nem kizárólagos feladata. A személy testi, pszichológiai és szellemi dimenziója közötti szükségszerű kölcsönhatások, valamint a saját hitükről való tanúságtétel kötelezettsége miatt az egészségügyi személyzet tagjai kötelesek megteremteni a vallásos segítségnyújtás föltételeit mindenki számára, aki ezt akár kifejezetten, akár bennefoglaltan kéri. - A ~val együtt imádkozás kiváltságos pillanata a szentségek, vagyis az Isten üdvözítő jelenlétét mutató kegyelemteljes jelek kiszolgáltatása. A ~nak a megfelelő időben meg kell kapnia a →haldoklók szentségeit. Ha lehetséges, legyen öntudatnál, amikor a bűnbánat szentségében részesül; ha ez már nem lehetséges, eszméletlen v. értelmük használatának híján lévő ~nak is föladandó a betegek kenete, ha joggal föltételezhető, hogy képességei birtokában legalább bennefoglaltan kérné. A pap a szentkenettel együtt →pápai áldást és vele járó →teljes búcsút ad a ~nak. Bizonyos harmadrendek tagjainak, s külön kiváltságként más ~knak is engedélyezhet a pápa a szt kenettől függetlenül is teljes búcsút (haldokló-búcsú). A kk-ban szokás volt az is, hogy a ~k a bűnbánat jeleként a nyilvános bűnösök →ciliciumát vették magukra és →hamuval hintették meg magukat. - A néphagyomány mutatja, hogy a ~ról való testi-lelki gondoskodás mennyire fontos volt a falusi világban, még az 1930-as években is. Mihelyt a beteg állapota válságosra fordult, meghúzatták a →lélekharangot; a faluban mindenki fölfohászkodott, s a rokonok, komák, ismerősök és szomszédok a ~ házához indultak. A beteg ezalatt, ha tud „hagyakozik”, végrendelkezik, majd fölveszi az utolsó kenetet. A pap távoztával az elhívott imádkozóasszonnyal bejöttek a látogatók is, és az alkalmi ima fölolvasása után búcsúzkodni kezdtek a ~tól, bocsánatot kértek tőle, üzeneteket bíztak rá. Behozták szerszámait, és kezéhez értetik. Mindeközben elkészítették halóhelyét: gyékényt v. szalmát tettek a szoba hosszában a →mestergerenda alá, mert „aki földön született, nem tud másutt meghalni” (a földre fektetést a szentek közül is többen kifejezetten kérték, pl. Szt Ferenc). - Kinyitották az ajtót, ablakot, hogy lelke könnyen elszállhasson. Szüntelenül imádkoztak, a beteget zöldgallyal legyezték, halántékát szenteltvízzel mosogatták, égő szentelt gyertyával járták körül kétszer, a füstjét ráfújdogálták; végül a szentelt gyertyát a kezébe szorították, s a végső pillanatban rostát borítanak fejére (Baranya m., Hegyhát), hogy lelke megtisztulva szállhasson el. Sírni, a ~t nevén szólítani nem szabad, mert visszasírják az életre, s akkor igen nehezen tudna meghalni. - A ~ kisgyermeket bizonyos helyeken nem a földre, hanem az asztalra fektették, leborították anyja jegykendőjével, s fejére tették anyja menyasszonyi koszorúját. **

A ~kért. (Az egyh. imádságainak ford-a és a szert-ok magyarázata) Szerk. Szúnyogh X. Ferenc. Bp., 1929. - MNL II:344; IV:251. - Nikelski, Hartmut: Keresztény segitségnyújtás haldoklóknak. Bp., 1984. - EV 15. - KEK 2299. - Charta 1995:116-148.