Magyar Katolikus Lexikon > G > gondviselés


gondviselés (gör. pronoia, lat. providentia): I. Isten tudatos, tervszerű tevékenysége, amellyel a teremtett világot és benne az embert az általa meghatározott természetfölötti cél felé vezeti. - 1. A ~ fogalma már a Kr. e. 5. sz. gör. fil-ban megtalálható. Anaxagorasz szerint a világban és az emberi testben található rend egy gondolkodó szellemnek, valamilyen isteni értelemnek a hatása, amely az ember javát is figyelembe veszi. Később a ~ szó magát az istenséget is jelentette. A sztoikusok a ~t a mindenséget átható személytelen istenségnek gondolták, tőle van a végzetszerűség; ami a világban lejátszódik, azt mind ő irányítja. Az érthetetlen dolgok egy magasabb törv-szerűséget szolgálnak. Ez a fölfogás késztette a sztoikusokat arra, hogy a sors csapásait is nyugodtan viseljék. - 2. Az ÓSz-ben. Bár a héb-ben nem volt szó a ~ fogalmának jelölésére (Jób 10,12: pekuddah, 'oltalom'; Bölcs 14,3; 17,2: a gör. pronoia szerepel az eredetiben), a ~ben való hit kimutatható. - a) Jahve nemcsak megteremtette az eget és a földet (Ter 1), hanem mindent irányít is a természetben, mely alá van rendelve törv-einek (Ter 8,22; Jób 38,33; Zsolt 148,6; Jer 5,22-24; 31,35) és gondot visel teremtményeire (Jób 38; Zsolt 104). Esőt ad az embernek (Ter 27,28; Zsolt 65,7-14; Jer 5,24) v. visszatartja az esőt (1Kir 17,1; Ám 4,7). Életet (Jób 10,12; 12,10; 33,4; 34,14; Zsolt 104,29; Iz 42,5; 57,16 stb.) és termékenységet (Ter 1,22.28) ad embernek és állatnak, Ő alkotja az embert az anyaméhben (Jób 10,8-11; Zsolt 22,10; 139,13-16). Arra, amit Jahve a világban végbevisz, gyakran a bara, 'alkot' utal (Kiv 34,10; Szám 16,30; Iz 45,7; 48,7; 54,16), úgyhogy a teremtés folytatásának tekinthető. - b) Isten ~ét Izr. fiai mindenekelőtt a tört-ben ismerték fel, elsősorban Izr. tört-ében: Jahve alkotta a népet (Zsolt 95,6; Iz 43,1.15), és kiválasztotta a többi nép közül (Ám 3,2). Az Egyiptomból való kivonulást, a pusztában Izr. vezetését, Kánaánnak, az ősatyáknak ígért országnak az elfoglalását (Ter 15,7; 17,8), a Sinai-hegyen kötött szövetséget Izr. fiai nemegyszer Isten róluk való gondoskodása, ~e jeleiként értelmezték (pl. Józs 24; Neh 9; Zsolt 78; 105; 106; Jud 5). A próf-k azt tanították, hogy Jahve nemcsak Izr. fiainak, hanem az idegen népeknek is gondját viseli (Ám 9,7), és felhasználja őket tervei megvalósítására (Iz 7,18; 10,5-14; 41,25; 43,14; Jer 25,9; 17,6; Ez 26,7 stb.), esetleg akaratuk ellenére is (Iz 29,15; 10,13); az idegen népeknek is megvan a szerepük Isten országa építésében (2,2-4; 10,12; 14,26; 18,7). Dániel (Dán 2,31-45; 7; 8) és a zsidó apokaliptikusok a világ korszakokra (→eón) oszlásának az ókori K-en elterjedt tanát összhangba hozták Izr. fiainak a ~be vetett hitével: az aranykor helyébe, amely a korszakokra oszló világ utolsó szakaszát képviselte, az Isten országát iktatták.

A deuteronomikus tört-írás Izr. egész tört-ét a ~ben való hit fényénél szemléli; Isten népét jutalmazza v. bünteti a tört. eseményekben, folyamatokban, attól függően, hogy megtartja v. megszegi-e a vele kötött szövetséget és az ehhez kapcsolódó törv-eket (MTörv 4,8; Bír 2,11-15; 3,7.12; 4,1 stb.; 1Sám 4-7; 1Kir 13,33; 14,22-24; 15,1-4 stb.). - c) Az ÓSz szerzői elsősorban azt állították Izr. fiai elé, amit Jahve a nép egészéért tett; uakkor azt sem tévesztették szem elől, amit népe tagjainak életében egyenként végbevitt gondoskodásában (pl. Ter 16,20: Ábrahám; 24: Izsák; 37; 39-50: József). De ez a szemlélet csak a próf-k hatására teljesedett ki (pl. 1Mak 3,60; Zsolt 37,23; Péld 16,9; 20,24; Sir 10,5; 16,17; 33,13; 50,22; Bölcs 6,7; 12,2). - d) Hogy a világban megtapasztalható →rossz hogyan egyeztethető össze a ~sel, arra az ÓSz-ben többféle magyarázat található. A dualisztikus v. monisztikus jellegű magyarázatot Izr. fiai monoteizmusukban mindig elutasították; Jahve a végső oka mindennek, még a rossznak is (Iz 45,7; Ám 3,6). - A fizikai rossz legrégibb és legelterjedtebb magyarázata szerint a rossz a bűn megérdemelt büntetése (pl. Zsolt 1,4; 112,10; 2Mak 7,18; Jób barátainak beszédei; Sir 5,1-15; 10,12-17; 39,28-31); másik magyarázat szerint a rossz (pl. →szenvedés v. szerencsétlenség) nevel (Jób 34,31; 36,8-21) v. a tisztulást mozdítja elő (2Mak 6,16; 7,32; Jób 33,15-30; Bölcs 3,5; 11,9; 12,13-17); egy harmadik felfogásban a jövő fogja a kérdést megoldani, mert az →Úr napja és a messiási idő beköszöntésével véget érnek Izr. megpróbáltatásai (Salamon Zsolt 17; Hénoch 91,12), a feltámadással az igazak részesednek az üdvösség javaiból (Dán 12,2), s a túlvilági jutalom lesz a kárpótlás azért, amit a földön el kellett szenvedniük (2Mak 7,9.14.23-29; Bölcs 3,1-9; 5,15). →megfizetés -

Az erkölcsi rossz az ember szabad akaratára vezethető vissza, ezt az egész ÓSz hangsúlyozza (MTörv 11,26-28; 30,15-20; Jer 21,8; Sir 15,15-17). Sir 15,11-20 ezt a hitet egyértelműen megfogalmazza: „Ne mondd: a bűnöm az Úrtól származik, mert ő nem hoz létre semmit, amit gyűlöl... Módodban áll, hogy megtartsd a parancsokat.” Uakkor azt is kiemelik az ÓSz szerzői, hogy Jahve ura az ember akaratának (Jer 18,6). „A király szíve vízfolyás az Úr kezében, ahova akarja, oda irányítja” (Péld 21,1; vö. Zsolt 33,15; Zak 12,1). Arra, hogy miként van az, hogy uakkor nem szűnik meg az ember szabadsága és felelőssége, nem kapunk magyarázatot. De Jahve még az ember bűnét is jóra fordíthatja (Ter 50,20;. 45,5). Hogy azokat a kifejezéseket, amelyek Jahvét bűn okaként állítják elénk (2Sám 24,1;. 1Sám 26,19; 1Krón 21,1; Iz 6,9), helyesen értelmezzük, 2 dolgot nem szabad szem elől tévesztenünk: 1) A bibliai szerzőket alig v. egyáltalán nem foglalkoztatta a másodlagos ok kérdése; rendszerint a teljes okozatsort Istenre, mint végső okra vezették vissza, akkor is, ha az emberi akaratnak része volt az okozatok létrejöttében; 2) A Bibliában a szerzők nem tettek különbséget aközött, amit Jahve végbevitt v. megengedett, és aközött, amit elrendelt v. parancsolt. - A rabbinista irod. is uezt vallja: az isteni ~t kiterjesztették a legkisebb dolgokra, uakkor vallották az ember szabad akaratát. A szadduceusok viszont éppen a szabadság érdekében vonták kétségbe a ~t. Az apokaliptikus irod. a katasztrófák hatása alatt abba az irányba mutat, hogy Isten visszahúzódott az emberi tört. irányításától, s azt átengedte a démoni erőknek. Csak a jövőbe vetett hit teszi a jelen életet elviselhetővé. Philónál az ósz-i gondolatok keverednek a sztoikusok meglátásaival. Isten nem vonulhat vissza a világtól, de a jövő eseményeit előre tudatosan meghatározta. - 3. Az ÚSz-ben Jézus jobban kiemelte, hogy Isten mint Atya kivétel nélkül minden emberre gondot visel (Mt 5,45; Lk 6,35), és határozottabban inti tanítványait a ~re hagyatkozásra, az Isten iránti bizalomra (Mt 6,25-34; 10,29-31). Arra tanította őket, hogy azon az úton kell járniuk, amelyen ő járt (10,24.38; 16,14), és így kinyilatkoztatta nekik a szenvedés értelmét és helyét Isten ~ében (vö. Lk 24,26.46). Minthogy a Jézus által hirdetett és felajánlott üdvösség Isten üdvözítő terveinek a megvalósulását jelenti, a ~ gondolata az ÚSz-ben új tartalmat kap: Isten szeretetének és üdvözítő akaratának állandó kinyilatkoztatása, ill. megnyilvánulása.

Ezen alapszik a keresztény remény, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” (Róm 8,28), és a Pál hangsúlyozta bizonyosság, hogy nincs földi hatalom, amely elválaszthatna Krisztus szeretetétől (8,35). - 4. Az Egyház hivatalos nyilatkozatai szemben állnak az →ateizmussal, a →deizmussal, a →fatalizmussal és a gnosztikus-manicheus →dualizmussal. A ~ tétele nem más, mint Isten világhoz való viszonyának gyakorlati alkalmazása. Ő a kegyelmet is úgy osztogatja, hogy az embert az üdvösség felé terelje. Itt harmóniában van az ő örök elhatározása és az ember szabadsága. Ez érvényes az előre rendelésre is. - A hagyományos teol. beszél az ált. és a különleges ~ről: az ált. az egész teremtésre, a különleges az értelmes teremtményekre vonatkozik. Isten ereje megnyilatkozhat a másodlagos okokon keresztül, de közvetlenül is belenyúlhat az életbe. Előre tudása nem akadályozza az ember szabadságát. Különben is ő a mi időnk minden pontjához mérten örök jelenben van, ezért a kérő imának is megvan az értelme. Örök tervébe szabad tetteinkkel együtt kéréseinket is belefoglalta. A mai teol. probléma abban jelentkezik, hogy a sors és a ~ hite közötti rokonságot meg a különbséget jobban ki kell dolgozni. A ker. ember a rideg sorsot úgy éli meg, hogy szabad tetteivel kiszolgáltatja magát a világ kiszámíthatatlan erőinek. Azonkívül a halál mindent elpusztítani látszik, és a hívő nem tehet mást, mint elfogadja. Mégis az ő számára a sors nem személytelen erő, amely előtt el kellene némulni. Hiszen ami sorsnak látszik, az is benne van Isten tervében és akaratában. Bár Isten maga is fölfoghatatlan titok, de emellett ő a tudatos szeretet is, sőt a megtestesülésben az emberi sorsot is magára vette. Ha az ember így fogadja el életét, abban már benne van az Isten előtti meghódolás és engedelmesség. Ebben pedig föloldódik a bizonytalanság. Egyúttal teol. követelmény az is, hogy a ~sel összeegyeztethető kérő imát meg kell különböztetni az olyan antropomorf és mágikus vonásoktól, amelyeket a gyakorlati ker. életben is sokszor megtalálunk. A kérő ima az Istentől való radikális függésnek az elismerése és elfogadása, s Isten tervében az is benne van, hogy mi a függésünket hitben, reményben és szeretetben kifejezzük. Tehát az imával nem saját akaratunkat erőltetjük Istenre, hanem a vele való kapcsolatunkat tisztázzuk, s ez mindig érdemszerző.

Végül a ~ misztérium voltát olyan értelemben is meg kell látni, hogy abban mindig megmarad a homály, azaz nem alakul ki számunkra egy értelemmel áttekinthető világkép, ahogy azt a sztoikusok gondolták, v. ahogy a Leibniz-féle optimista szemlélet hirdette. Az a végső ígéret, hogy a túlvilágon a földi üdvtört. átmegy a cél nyugalmába, csak a hitben van adva. Azt reménnyel és szeretettel át is foghatjuk, de a földi homály és bizonytalanság megmarad. A hitből kell újra meg újra bizalmat meríteni. - II. más →gondjainak viselése, gondoskodás a gyengébbekről, elesettekről; az →igazságosság, a →szeretet és az →irgalom erényének huzamos megnyilvánulása. Rendszeres és hosszú ideig tartó volta lényegesen megkülönbözteti a pillanatnyi, egyszeri segítségnyújtástól. Nem csak egyes erőseket kötelez szolgálatra a gyengébbekkel szemben, hanem a béke és a szolidaritás nemzetközi viszonylatban is feladattá teszi a ~t. Nem tévesztendő össze a rossz értelemben vett paternalizmussal, mert a ~ tiszteletben tartja a másik személyi méltóságát és segíti fejlődését. Alapformája a →negyedik parancsolat témája. G.F.-**

LThK X:885. - MS II:531. - NCE XI:916. - BL:501. - KEK 302-14.