Gaudium et spes (lat. 'öröm és reménység'), Az Egyház a mai világban, 1965. december. 7.: a II. →Vatikáni Zsinat lelkipásztori konstitúciója az Egyház és a mai világ viszonyáról, a →Lumen gentium mellett a legfontosabb zsinati dokumentum. - A ~ az Egyh-nak a modern világgal folytatott →dialógusának gyümölcse. Jóllehet lelkipásztori jellegű, dogmatikai megalapozása is kétségtelen: az első ülésszak utáni áttöréssel egyre inkább a haladóbb teológusok nézetei érvényesültek. Több ponton felismerhetők olyan gondolkodók, teol-ok eszméi, mint Pierre →Teilhard de Chardin, Henri de →Lubac, Marie-Dominique →Chenu, Yves →Congar, Karl →Rahner. Jelentős szerepet játszott az alapgondolat elfogadtatásában Suenens belga bíb., aki azt emelte ki, hogy az Egyh-nak nemcsak ad intra (belső mivoltára), hanem ad extra (a világgal való kapcsolatára) is figyelnie kell. A ~ kivételes hosszúságánál fogva is: a trentói zsin-ot kivéve, egymagában hosszabb, mint az egyes korábbi zsinatok valamennyi szövege együtt. Ezzel a dokumentummal megszűnt az Egyh. és a modern világ ellenséges, ellentétes viszonya, a →Syllabustól (1864) és a kiátkozástól (I. Vat. Zsin.) eljutottunk a párbeszédhez. De a ~ kidolgozása nagyon hosszú és bonyolult folyamat volt, öt alkalommal szinte újrakezdték a szerkesztést és a szövegezést. - I. A ~ szövegtörténete.

1. Az első tervezet.

1961. IX: a zsin-ot előkészítő bizottságok kidolgoztak néhány szkémát (pl. az erkölcsi rendről), amelyeknek csak egyes elemei kerültek be a ~be. - XXIII. János p. 1962. IX. 12-i rádió- és TV-beszédében arról szólt, hogy „Krisztus az Egyházat világosította meg, az Egyház küldetése pedig a népek megvilágosítására szól. Ezért a zsinatnak foglalkoznia kell az Egyház életerejének kettős természetével: az egyik ad intra, 'befelé' irányuló, melyet az Egyház belső struktúrája, főként pedig a megvilágosító hit és a megszentelő kegyelem kincsei táplálnak; a másik ad extra, kifelé irányuló természet, melynek az Egyháztól függetlenül létező szituációk a forrásai, pl. 'a modern világ' keresztényeinek és nem keresztényeinek igényei és szükségletei. Az Egyháznak kötelessége felelősséget vállalnia a modern élet minden mozzanatában: a mindennapi kenyér biztosításában; a föld javainak kezelésében és elosztásában; a fejlődésben elmaradt népek fölzárkóztatásában; a polgári társadalom működtetésében és egy új politikai rend kialakításában; a háborúval szemben a békére törekvésben; a magántulajdonnal kapcsolatban, az emberek és a népek közötti testvériség és szeretet elvének mélyreható érvényesülésében; a halállal, a házasságtöréssel és az erkölcstelenséggel, a házasság szentségével, az élet továbbadásával összefüggő vallási és erkölcsi szempontokkal kapcsolatban; a vallási közömbösséggel szemben; a természettudománynak és a technikának a népek testi és lelki gyarapodását elősegítő felhasználásában.” A pápa ezzel felvázolta az Egyh. és a mai világ viszonyát taglaló tervezet körvonalait. - Nem sokkal az első ülésszak befejezése előtt, 1962. XII. 4: a belga Leo Jozef Suenens mecheleni bíb. a közgyűléshez intézett javaslatában felhasználta János p. sok gondolatát, azt pedig szó szerint idézte, hogy az Egyh. teljességében - „ad extra” - szemlélje a világhoz fűződő kapcsolatait, „mert ennek a zsinatnak arra kell törekednie, hogy a népek igazi világosságává tegye az Egyházat”. Másnap János p. felállította a Koordinációs Bizottságot, és Suenens bíb-t nevezte ki egyik tagjává. Egyben megbízta, készítsen egy új tervezetet az Egyh. azon tanításaiból, melyek közvetlenül érintik a mai világ problémáit. - A Koordinációs Biz. 1963. I-i első ülésén elrendelte, hogy az új tervezet címe Az Egyh. hatékony jelenléte a mai világban legyen, és 6 fejezete a köv. témákkal foglalkozzon: az ember csodálatos hivatása; az emberi személyiség társad. helyzete; házasság és család; a kultúra helyes fejlesztése; a gazd. és szoc. rend; a népek közössége és a béke. Arról is határoztak, hogy az új tervezet néhány elemét a Teol. Előkészítő Biz. által készített és az első ülésszakon elvetett 3 dogmatikus konstitúcióból kell átvenni. Ezek a keresztény társad. rendről, a tisztaságról, a házasságról, a családról, a szüzességről, valamint a hit letéteményének őrzéséről szóltak. Suenens bíb. a tervezet felelőseként azt javasolta, bízzák annak elkészítését egy különleges, a Teol. Biz. és a Laikus Apostolkodás Biz-a tagjaiból álló vegyesbizottságra, Ottaviani és Fernando Cento bíb-ok elnökletével. Javaslatát elfogadták. Kezdeményezték továbbá, hogy vegyenek át az új tervezetbe más elemeket is a Laikus Apostolkodás Biz-a által a társadalmi méretű laikus apostolkodásról készített tervezetből, valamint a Teol. Előkészítő Biz-nak a szociális rendről és a népek közösségéről szóló tanításaiból. - A munkálatok 1963. II: kezdődtek el. IV. 24-26: különleges ülést tartottak, melyre meghívtak 23 jól képzett laikust is. V. végére kialakult az a szöveg, amit a Koordinációs Biz. VI. 4-re kitűzött ülésén terjesztettek volna elő. János p. VI. 3-i halála miatt azonban egy hónappal elhalasztották az ülést. VII. 4: Suenens bíb. a Koordinációs Biz-ban kifejtette a tervezet előnyeit és hátrányait, de a biz. nem találta azt kielégítőnek. Megbízták, hogy az újabb szöveg az 1. fejezet témáit dolgozza ki, a másik 5 fejezetből készüljön függelék, ami által erősen csökkent a bennük foglalt tanítások tekintélye.

2. A malines-i szkéma.

Suenens bíb. az új tervezet elkészítése végett meghívott néhány szakértőt Malines-be (Belgium). Elég sajátságos módon a 2. ülésszak alatt a tervezetért felelős vegyesbiz. egy lépést sem tett 1963. XI. 29-ig, amikor a biz. kiegészült a →világszövetség által javasolt 8 taggal. Az új és eredetibb szövegtervezetet ezen a napon alaposan, de nem véglegesen megvitatták. Végül a kanadai Pelletier, Trois-Riviéres pp-e javaslatára egyhangúan elfogadták, hogy alakuljon egy központi albizottság a függelék 5 fejezetét átdolgozó 5 albizottság koordinálására. - A vegyesbiz. ekkor titkos szavazással a közp. albizottság tagjaivá választotta a ném. Schröffer eichstätti és Hengsbach esseni, a fr. Jacques Ménager meaux-i és Ancel lyoni, az olasz Emilio Guano livornói pp-öt és Mark McGrath-t, Panama-város spp-ét. Ők felhatalmazást kaptak további 2 tag kijelölésére, s Wright pittsburgi bíb-t és a tanzániai Blomjous-t, Mwanza pp-ét választották maguk közé. McGrath pp. kivételével eredetileg mind a nyolcukat az európai szövetség jelöltjeiként választották az egyes biz-okba, de a panamai pp. is a zsin. legelső napjától kapcsolatban volt a szövetséggel. Az ülés eredményeként az új tervezettel kapcsolatban teljesen az eu. szövetség politikusainak kezébe csúszott át az irányítás. S mivel a közp. albizottság a lehető legjobban le akarta törni az ol. és sp. hierarchia konzervatív tagjainak ellenállását, az ol. Guano pp-öt választotta meg elnöknek; később ő olvasta fel az aulában a tervezetet. A 8 pp. tehát nagy vonalakban felvázolta a tervezet új körvonalait. Pár nap múlva befejeződött az ülésszak, és a pp-ök hazatértek egyhm-ikbe.

3. A zürichi szkéma, függelékében az 1963 májusi szkéma.

A pp-ök a moralista Bernhard Häring CSSR-t választották a közp. albizottság titkárává. 1963. XII-1964. I: Guano pp. elnökletével többször is találkozott Häring, Mons. Achille Glorieux, Zsigmond Rajmund OP és Roberto Tucci SJ. Közelebbről is meghatározták, milyen szellemű legyen a tervezet, milyen főbb vonalakat kövessen, mivel foglalkozzon, mi legyen a célja és kikre vonatkozzon. II: három napon át Svájcban, Zürichben tanácskozott a közp. albizottság, és további változtatásokra tett javaslatokat. III. 4: és 9: a vegyesbiz. tartott két plenáris ülést, de nem hagyta jóvá sem a tervezetet, sem a függeléket, s a közp. albizottság kezdhette elölről a munkát. A vegyesbiz. VI. 4-6: ült össze ismét, és újabb javításokat és változtatásokat javasolt. Már-már kezdett úgy tűnni, hogy a tervezet és a függelék nem készül el a 3. ülésszakig. Végül úgy döntöttek, hogy a tervezetet annak ellenére kinyomtatják és szétosztják a zsin. atyák között, hogy nem tartják tökéletesnek. VI. Pál p. VII. 3: adta meg hozzájárulását. A tervezetek hivatalos sorrendjében elfoglalt helye alapján XIII. tervezetnek nevezték el, a függelék még nem készült el. A szakértők azonban megfeszítetten dolgoztak a függeléken, úgyhogy a 29 oldalas tervezet 57 oldalas függelékét 1964. IX. 30: két héttel a 3. ülésszak megnyitása után szét is lehetett osztani a zsin. atyáknak. A tervezet vitája XI. 10: ért véget. Amikor a közgyűlést megkérdezték, alkalmasnak tartja-e a tervezetet a további vitára, 1579-en szavaztak mellette, 296-an ellene. XII. 30: a Koordinációs Biz. elrendelte, hogy a függeléket, legalábbis lényeges részeit, építsék be a tervezetbe. A döntésről egy 1965. I. 2-i keltezésű, Cicognani bíb., a Koordinációs Bizottság elnöke által aláírt hivatalos okmányt juttattak el Ottaviani és Cento bíb-oknak, a vegyesbiz. társelnökeinek.

4. Az aricciai szkéma.

1965. II. elején Aricciában, Róma egyik elővárosában egy héten át alapos revíziónak vetették alá az Egyház és a mai világ viszonyával foglalkozó tervezetet. 29 zsin. atya, 38 szakértő, kb. 20 laikus, valamint mindkét nem képviseletében auditorok voltak jelen. Ezt követően a közp. albiz. újabb egy hétig dolgozott a szövegen, melyet IV. elején a vegyesbiz. jóváhagyott. A Koordinációs Biz. V. 11., a p. V. 28: hagyta jóvá az új tervezetet, mely 45-ről 122 oldalra terebélyesedett. - 5. A végső szövegváltozat. Mivel a függeléket beépítették a szövegbe, a zsin. plénumán még egyszer meg kellett tárgyalni az egész tervezetet. XI. 15-17: a vegyesbiz., miután az albizottságok a zsin. atyák hozzászólásaiban kért módosításokat elvégezték, a szöveget átdolgozta. XI. végén az albizottságok és a vegyesbiz. újabb módosítási javaslatokat dolgozott a szövegbe, különösen VI. Pál p. 4 módosítását a házasságra vonatkozó részben. XII. 6: a zsin. atyák szavaztak az egész szövegről: 2111 placet, 251 non placet. XII. 7: VI. Pál p. kihirdette a konstitúciót.

II. A ~ alapkérdései. A ~ vezérgondolata: amikor Isten az embernek kinyilatkoztatja magát mint Szeretet, egyúttal megvilágítja az emberi állapotot is: az embert is kinyilatkoztatja önmagának. Ezzel függ össze a másik alapgondolat: az emberi élet és halál, Isten és üdvösségterve misztériuma Jézus Krisztusban tárul fel. Ugyanaz az Isten egyszerre teremtőnk és megváltónk; az emberi tört. és az üdvtörténet középpontja és célpontja Jézus Krisztus, minden ember Üdvözítője. Ebből az igazságból következik az emberi személy méltóságáról és a földi valóságok isteni értelméről szóló zsin. tanítás. Általános problematika.

A ~ konst-val a zsin. minden emberhez fordul, miként már XXIII. János p. is minden jóakaratú embernek címezte a Pacem in terris kezdetű körlevelet. (Ezzel szemben az Egyh-ról szóló Lumen gentium befelé fordul: a hívőknek világítja meg az Egyh. természetét és küldetését, kiegészítve a I. Vaticanum egyháztanát.) Ez az egyetemes szándék felvetette a módszer kérdését. Nyilvánvaló, hogy a zsin-nak meg kellett vizsgálnia az emberiség mai helyzetét, tehát induktív módszerre volt szükség a diagnózis megállapításához. De azért nem volt elégséges egy bizonyos filozófia v. a „természettörvényre” való hivatkozás; mert - amint ezt egyes atyák kifejtették - az Egyh-nak akkor is, amikor mindenki által elfogadott fil. igazságokat ad elő, tanítását a krisztusi kinyilatkoztatás teljes fényébe kell állítania. A Dignitatis humanae-hoz tkp. azt az alapvető teol. kérdést kellett tisztázni, amelyet a LG 16. és a ~ 22. pontjában olvashatunk, és amelyet II. János Pál p. első enc-jától kezdve (Redemptor hominis 13) oly sokszor idézett. A zsin. tanítás föloldotta azt a dilemmát, hogy ha az Egyh. az üdvösség egyetemes közvetítője, miért lehetséges az, hogy azok is üdvözülhetnek, akik saját hibájukon kívül nem jutottak el Krisztus ismeretére és nem tagjai az Egyh-nak, feltéve, ha követik lelkiismeretük szavát. Így lehetséges a vallásszabadság elismerése és hirdetése mindenki számára, vallási relativizmus és indifferentizmus nélkül. -

III. A ~ szerkezete

Előszó

Bevezetés: Az ember helyzete a mai világban

I. Az Egyház és az ember hivatása

1. Az emberi személy méltósága

2. Az emberek közössége

3. Az ember tevékenysége a világban

4. Az Egyház feladata a mai világban

II. A fontosabb részletkérdések

1. A házasság és a család méltóságának megbecsülése

2. A kultúra helyes fejlesztése

a. A kultúra helyzete a mai világban

b. A kultúra helyes fejlesztésének néhány alapelve

c. A keresztények néhány sürgetőbb feladata a kultúra terén

3. A gazdasági élet

a. A gazdasági fejlődés

b. Néhány, az egész közgazdasági életet irányító alapelvről

4. A politikai közösség élete

5. A béke védelme és a népek közösségének kialakítása

a. A háború elkerülése

b. A nemzetközi közösség építése

Befejezés

IV. A ~ tartalma.

Bevezetés: Az ember helyzete a mai világban.

Az Egyh., amelyet bensőséges kapcsolat fűz az emberiséghez, szolgálni akarja az embereket, olvassuk mindjárt a ~ elején. Krisztus példájára részt akar venni az emberek örömeiben és reménykedéseiben, szorongásában és szenvedésében. Amikor Isten népének hitéről tanúskodik és azt kifejti, párbeszédet kezd az emberekkel az alapvető kérdésekről és az Evangélium fényét vetíti rájuk (1-3). A fejtegetések középpontjában az ember és nagyszerű hivatása áll. Hangsúlyozza: a személyt és a közösséget megújítani akaró szándékot Krisztus Lelke vezérli. Az Egyh. kötelességének tartja, hogy vizsgálja az →idők jeleit, „enélkül ugyanis nem adhatja meg minden egyes nemzedéknek a korszerű választ az örök emberi kérdésekre az evilági és túlvilági élet értelméről és a kettőnek egymással való összefüggéséről” (4). Amikor a ~ leírja a változó és válságon áteső mai világot, kitér a társad. (6), a lélektani, erkölcsi és vallási változásokra (7), majd szól az egyensúlyhiányról (8), az egyetemes közösség megvalósulását akadályozó igazságtalanságokról, a személyek kibontakozását korlátozó anyagelvűségről, ill. a rossz, a szenvedés és a halál erőin diadalmaskodó krisztusi hitről, amely egyedül ad választ az emberi létezés és történelem végső kérdéseire (9-10).

I. Az Egyház és az emberi hivatás (11-45).

A 11. p. a keresztény antropológia vázlatát nyújtja. Szól az Isten képmására teremtett ember méltóságáról és hivatásáról (12), a bűnről, amellyel a →rossz a jó teremtésbe lépett (13), az ember összetett mivoltáról: →test és →lélek lényegi egysége, összetett mivoltában végső föltámadásra hivatott (14), az →értelem (15), a →lelkiismeret (16) és a →szabadság (17) kimagasló értékeiről, a titokzatos →halálról (18), majd hosszan tárgyal a korunkat jellemző →ateizmusról, annak válfajairól és gyökereiről (19-20), végül az Egyh. és az ateizmus viszonyáról (21). - Figyelemreméltó a zsin. tanítása a lelkiismeretről és a szabadságról. Válaszolva a szabadság téves (egzisztencialista) értelmezéseire és kiigazítva az ún. „szituációs etikát”, a ~ hangsúlyozza, hogy a szabadság önmeghatározó képesség, és akkor igazi, ha a jóra hajlik (aki bűnt követ el, az rabja a bűnnek); de az önmeghatározás, ami egy bizonyos értelemben önteremtés, Isten törv-éhez igazodik. A törv-t a lelkiismeret hozza az ember tudomására. „Az ember a tudata mélyén olyan törvénnyel találkozik, amelyet nem ő szabott meg önmagának; amelynek engedelmeskedni tartozik. E törvény szava mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót és kerülje a rosszat. (...) A lelkiismeret az egyén legrejtettebb magva, olyan szentély, ahol egyedül van Istennel, akinek szava felhangzik a lélek mélyén.” (16) A keresztényeket a lelkiismeretükhöz való hűség serkenti arra, hogy a többi emberrel együtt keressék az igazságot és a helyes megoldásokat a társad. életben felmerülő erkölcsi kérdésekre, de ne kényük-kedvük szerint döntsenek, hanem igazodva az erkölcs objektív (tárgyi) szabályaihoz. - Amikor a ~ végleges szkémáját vitatták, a zsin. atyák közül többen azt kívánták, hogy az 1. fejezetbe iktassanak be egy pontot a bűnről, hiszen a keresztény antropológia hiányos, ha nincs szó a bűnről, a szenvedésről, a halálról és a megváltásról. Ez meg is történt: a 13. pont röviden szól az ősbűnről és a személyes bűnről, hivatkozva a Ter-re és a Róm 1-re, ill. Jn 12,31-re, ahol Jézus a „világ fejedelmének” nevezi a Gonoszt. Az atyák el akarták kerülni a naiv optimizmust, amely felejti a haladás kétértelműségeit és veszélyeit. - A halálról és a föltámadásról a 18. és 22. p-ban olvashatunk. A titokzatos halál előtt csődöt mond minden képzelet. Az egzisztencializmus azt hangoztatja, hogy az ember Sein-zum-Tode (Ende), 'halálra-szánt-lény' (Heidegger). De a hitetlen számára a vég megsemmisülés. Keresztény hitünk azt tanítja, hogy Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, és a Benne hívőkre a föltámadás vár. A reménységben megváltottak sóhajtozva várják, hogy majd testükben föltámadnak és a teremtett világ, az üdvösség színtere is követi őket a dicsőségben (Róm 8; 1Kor 15). „A győzelmet a föltámadt Krisztus vívta ki, halálával megszabadította az embert a haláltól. A hit tehát, ha szilárd érvekkel együtt terjesztik elő, minden gondolkodó embernek megadja a választ jövő sorsát illető aggodalmára. Egyúttal lehetőséget nyújt neki arra is, hogy fenntartsa a lelki közösséget Krisztusban azokkal a szeretett hozzátartozóival, akiket a halál elragadott; a hit ugyanis megadja a reményt, hogy ők Istennél megtalálták már az igazi életet.” (18) A ~ 39. p-ja később még visszatér a föltámadásra és a végső átalakulásra, amikor új égről és új földről beszél az Írás alapján. Ezt az eszkat. szakaszt minden bizonnyal Teilhard de Chardin víziója is sugallta (vö. Le Milieu Divin, Oeuvres IV, 198). H. de Lubac megmutatta, mennyire összehangolható Teilhard kozmikus víziója a szentpáli tanítással és az egyhatyák teol-jával; természetesen mindent „evolucionista” távlatokba helyezve. - A zsin. tanítása az ateizmusról. A zsin. atyák fölhívták a figyelmet arra, hogy korunk szellemi válsága az ateizmusban összpontosul, mely humanizmusnak vallja magát és az ember szabadsága, kibontakozása nevében lázad Isten ellen, utasítja el az istenhitet (19-21). A zsin. idején még erős volt az egzisztencialista és a harcos marxista ateizmus, de a ~ utal arra is, hogy a szcientizmusban, az irod-ban, a tört. értelmezésében és a törv-hozásban is megnyilatkozik az ateista szemlélet. Anélkül, hogy itt a modern ateizmus kialakulására kitérnénk, a ~sel megjegyezzük, hogy sokszor a hívők is felelősek azért, hogy az emberek elfordulnak Istentől v. nem közelednek hozzá, mivel mulasztásaikkal és életükkel hamis képet mutatnak róla. Mindenesetre az Egyh., jóllehet a nem hívőkkel is párbeszédet akar folytatni, elítéli az ateista ideológiákat, és megbélyegzi azokat a társad-pol. rendszereket, amelyek megtagadják az embertől alapvető egyéni és közösségi jogát a vallás szabad gyakorlásához.

Itt fölmerül a kérdés, hogy vajon a zsin. „az idők jelei” közé sorolja-e az ateizmust. A válasz erre az, hogy a szekularizálódást az idők jeleinek tekinti, de nem az ateizmust. Amikor a földi dolgok jogos autonómiájáról beszél (36), a zsin. világosan megkülönbözteti a kettőt. A szekularizálódás (a latin saeculum, 'világ' szóból) a modernség egyik jellemzője: az ember elfordul a „túlvilágtól” és a föld felé fordul, követeli az evilági valóságok (tud., kultúra, pol.) autonómiáját, önállóságát. És ezt az Egyh. is elismeri, hiszen a teremtett világnak megvannak a saját törv-ei. Isten nem része a világnak és nem „nyúl bele” a világfolyamatba: a transzcendens okság a másodlagos okokon keresztül hat. Isten, aki létet ad, felfokozza az ember és a teremtett dolgok tevékenységét, de nem mellettük v. helyettük cselekszik. Pozitív mozzanat tehát az ateizmus felé vezető elvilágiasodásban az, hogy megtisztítja az embereket a mágikus, babonás szemlélettől, megtisztíthatja a hívők hitét is a torz Isten-képektől. De ha a szekularizálódás szekularizmussá, vagyis a teremtő Istent tagadó teljes evilágisággá lesz, akkor ezt az Egyh. elveti, hiszen az Istenhez rendelt embert („Fecisti nos ad Te...”, 'Magadhoz teremtettél minket...' - írja Szt Ágoston a Vallomások elején) egydimenzióssá fokozza le. Az →Egyház szociális tanításának is sarkpontja az emberi személy transzcendens hivatása. Vagyis az Isten-ellenes humanizmus, ha következetes, embertelen „humanizmussá” fajul, amint ezt a modern totalitarizmusok tanúsítják. Ha az ember az ember Istene (Marx), akkor csakhamar az ember az embernek farkasa lesz (Hobbes).

Az istenellenes humanizmus tehát embertelenné válik, ha mindvégig következetes. Mivel az élő emberrel, azzal is, aki nem hívőnek vallja magát, mindig lehetséges a párbeszéd, a zsin. úgy véli, hogy éppen az emberről és annak hivatásáról szólhat a dialógus kezdeti szakasza. - Az ember méltóságának alapja az a tény, hogy Isten a saját képmására teremtette, hogy képes megismerni és szeretni Teremtőjét, és hogy Jézus Krisztusban örök, isteni életre hivatott. A ~ is a Biblia első lapjaira hivatkozva jelzi az ember hármas vonatkozását: 1. Istentől származik: és mivel imago Dei, Isten képmása, azért szellem, értelemmel és szabadsággal rendelkezik, és ezért capax Dei, képes Istent megismerni és szeretni; a test-lélek lényegi egysége, az ember 2. társas lény: mint személy egyszeri és egyedülálló, de mégsem zárt létező, hanem nyitott mások, más személyek és a legfőbb Másik, Isten felé. (Ez a kölcsönös nyitottság és kommunikáció a keresztény perszonalizmus alaptétele); 3. Isten a természetet, a teremtett világot az ember lába alá vetette; minden az emberért van, aki a teremtést befejezve, humanizálva bontakoztatja ki személyiségét, készíti elő a világot és önmagát a végső átalakulásra, amelyet Isten Lelke visz véghez. A nem hívőkkel (és más vallások képviselőivel) folytatott párbeszéd krisztológiai alapját a zsin. atyák a fontos 22. p-ban fogalmazták meg, amely Krisztust, az új embert mutatja be, akinek fényében az ember misztériuma is megvilágosodik. Hosszabban idézzük ezt a lényeges tanítást: Krisztus „a láthatatlan Isten képmása (Kol 1,15), ő a tökéletes ember... Ő, az Isten Fia, valamiképpen minden emberrel egyesült, amikor testté lett. ... A keresztény ember - ez magától értetődik - kénytelen, sőt köteles is, sok gyötrődés közepette küzdeni a rossz ellen, de reményből merített erővel a föltámadás felé menetel, hiszen a húsvéti misztériumban részesedett, és Krisztus misztériumához hasonul. Mindez azonban nemcsak a keresztény hívőre vonatkozik, hanem minden jószándékú emberre is, akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem (vö. LG 16). Mivel Krisztus mindenkiért meghalt (vö. Róm 8,32) és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra - Isten tudja, miképpen -, hogy a húsvét titkában részesedjék.” Ez a teol. tanítás óriási horderejű (K. Rahner a zsin. egyik legfontosabb tételének tartotta): az Egyh. és a világ kapcsolata, az üdvösségre szóló egyetemes meghívás és az evangelizálás, a más vallásokkal, más keresztényekkel és a nem hívőkkel folytatott párbeszéd, az evilági valóságok értéke fényben tárul fel.

A ~ 2. fejezete az emberi közösséggel foglalkozik. Mivel erről a Tanítóhivatal újabban bővebben szólt (Mater et Magistra, Pacem in terris, Ecclesiam suam és a korábbi szociális enc-k), a zsin. csupán néhány sarkalatos igazságra emlékeztet. Isten terve: az ember közösségben éljen hivatásának (24); a személy és a társadalom kölcsönös függése (25); a közjó előmozdítása (26); tisztelet az emberi személy iránt (27); tisztelet és szeretet az ellenfél iránt (28); minden ember lényegi egyenlősége és a társad. igazságosság (29); túl kell jutni az egyénre szabott erkölcstanokon (30); felelősség- és sorsközösség-vállalás (31); a megtestesült Ige és az emberi összetartozás (32).

3. fejezet. Az emberi tevékenység a világban. A zsin. teológusok felhasználták pl. Teilhard de Chardin, M.-D. Chenu, G. Thils és azok meglátásait, akik kezdték kidolgozni a földi valóságok teol-ját, és Krisztus fényébe állították a fejlődő világegyetemet humanizáló (a divinizációra előkészítő) emberi közösség erőfeszítését. Teilhard jelen volt a zsinaton, nem személyesen, hanem víziójával. Egyes felszólalások kifejezetten hivatkoztak rá, ill. a szentpáli kozmikus krisztológiát tükröző műveire (pl. a 3. ülésszakon, amikor a XIII. szkémát vitatták, Meyer chicagói bíb. érs. és Hurley dél-afrikai érs., aki mint az „Egyház kiváló fiáról” emlékezett meg Teilhard-ról, amikor azt sürgette, hogy tisztázzák a természet és a természetfeletti viszonyát). E kérdés tisztázásához nagyban hozzájárult Teilhard rtársa és barátja, Henri de Lubac, aki a zsin. idején tette közzé Teilhard eszmevilágáról szóló alapvető kv-ét. Utaltunk már arra, hogy a szekularizáció és a szekularizmus megkülönböztetéséhez itt egy fontos pontot (36) olvashatunk a földi dolgok jogos autonómiájáról. A termtud. jogos önállóságával kapcsolatban a zsin. kifejezi sajnálkozását bizonyos múltbeli viszályok miatt, a hit és a tud. konfliktusai miatt (→Galilei). -

A zsin. az egész emberi tevékenységet húsvét fényében szemléli és értékeli. Krisztus halálával és föltámadásával helyreállította a bűn által megrontott teremtést és emberi tevékenységet: „minden emberi tevékenységet, amit a kevélység és a helytelen önszeretet szüntelenül megront, Krisztus keresztje és föltámadása által kell megtisztítani és tökéletessé tenni. Az ember, ha egyszer megváltotta őt Krisztus és új teremtménnyé alkotta a Szentlélek, igenis szeretheti Isten teremtményeit, kell is szeretnie. Ezeket ugyanis Istentől kapja; tisztelettel szemléli, mint kerül ki valamennyi Isten keze alól. Hálát ad értük a Jótevőnek; a szegénység szellemében a lélek szabadságával használva és élvezve a teremtett dolgokat, a legigazibb módon jut birtokába a világnak; mint akinek semmije sincs, de mindene megvan.” (37) „Krisztus, aki föltámadásával átvette uralmát - ő kapott meg minden hatalmat égen és földön -, Lelkének erejével mindjárt működni is kezdett az emberek szívében: nem csupán a túlvilág vágyát ébreszti fel, hanem éppen ezáltal élteti, megtisztítja és erősíti a nemes kezdeményezéseket, amelyekkel az emberiség nagy családja egységesebbé teszi a maga életét, és e célja szolgálatába állítja az egész földet. ... Az Úr a reménység zálogának és úti eledelnek hagyta övéire a hitnek azt a szentségét, amelyben a természet és az emberi munka gyümölcsei dicsőséges testté és vérré változnak át; ez a testvéri közösség vacsorája és a mennyei lakoma előíze.” (38) E szakasz a teilhard-i vízióra emlékeztet, miként a következő pont is; „Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje... Akkor vereséget szenved a halál, Isten fiai pedig föltámadnak Krisztusban, és romlatlanságba öltözik az, ami erőtlenségben és romlandóságban mag módjára a földbe került. A szeretet és művei megmaradnak, és a mulandóság szolgai állapotából mindenestől felszabadul az a világ, amelyet Isten az emberért teremtett.” (39) - 4. fejezet. Az Egyház szerepe a mai világban. Y. Congar OP egy fontos tanulmányban (US 305.) megmutatja e fejezet helyét a ~ben. Jóllehet az itt leszögezett elveket már a gyakorlati kérdésekre alkalmazták a korábbi fejezetek (az emberi személy méltósága, az emberi közösség, az emberi tevékenység), az Egyh. és a mai világ viszonyáról szóló 4. fej. mintegy az egész ~ lényegét világítja meg. Mi az Egyh. küldetése a világban? Mindenekelőtt hirdetni az Evang-ot és megtérésre szólítani fel az embereket. (Az Egyh. missziós küldetésével még külön foglalkozik az Ad gentes kezdetű határozat.) De van egy másik küldetése is, amelyet a világban, az evilági tevékenységek közepette gyakorol. Nemcsak a keresztény misztériumokat ünnepli, hogy a kegyelemközvetítéssel lelkileg átalakítsa az embereket (az Egyh. tagjait), hanem a „külsők” felé is fordul, azok felé, akik nem tartoznak kifejezetten Krisztushoz, Krisztus Testéhez, az Egyh-hoz. Ezzel a szemponttal foglalkozik a 4. fej., éspedig teol-krisztológiai alapokon: összekapcsolja az első és a második teremtést, tehát az újjáteremtést Krisztus lelke által. Az Egyh. megvilágítja Isten misztériumát, arra segíti az embert, hogy személyiségét minél teljesebben kibontakoztassa, feltárja számára az alapvető igazságot, léte értelmét, isteni rendeltetését. Az Isten képmására teremtett és a bűntől megváltott embernek Isten Krisztusban adta meg a végső választ gyötrő kérdéseire. „Aki Krisztust, a tökéletes embert hittel követi, az egyre inkább emberré válik.” (41)

Ugyanaz az Isten a Megváltó, mint aki Teremtő is, ugyanaz az emberi tört. és az üdvösségtörténet ura, aki által az ember visszanyeri jogos autonómiáját, teljes méltóságát. Isten nem tekinti az embert vetélytársának, hiszen az ő dicsősége az élő ember (Szt Ireneusz). A 42. pont szól az Egyh. és a pol. közösség (állam) viszonyáról is. Hangsúlyozza, hogy az Egyh. természeténél és küldetésénél fogva nincs hozzákötve semmilyen kultúrához, semmilyen gazd., pol., társad. rendszerhez. A zsin. nagy tisztelettel tekint mindarra, ami igaz, jó és igazságos a különféle emberi intézményekben. Híveit az Egyh. arra inti, hogy ne állítsák szembe hitbeli (vallási) életüket/tevékenységüket a társad./pol. tevékenységgel; igyekezzenek megvalósítani az isteni törv-t a földi társad-ban; ismerjék el a jogos pluralizmust, más hívők más véleményét; keressék az őszinte párbeszédet (43). De a zsinati Egyh. nemcsak adni akar a világnak, nemcsak segítséget kínál fel a keresztények révén, hanem elismeri, hogy segítséget kap is a mai világtól: „Az Egyház hálás lélekkel tapasztalja azt a sokféle segítséget, amelyet akár a maga közösségében, akár egyes fiainak a személyében kap bármilyen rendű és rangú embertől. Akik előbbre viszik az emberi közösség ügyét a családi, a kulturális, a közgazdasági, valamint a nemzeti és nemzetközi politikai élet terén, azok Isten terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az egyházi közösségnek is, amely nem független a kívülről jövő hatásoktól. Sőt, az Egyház megvallja, hogy sok hasznot merített és meríthet még ellenségeinek és üldözőinek támadásaiból is.” (44)

A 45. p. ismét a legmélyebb krisztológiai alapra hivatkozik, és visszautal az Egyh-ról szóló konst-ra: „Az Egyház, miközben segít a világnak, és maga is sokat kap tőle, arra az egyre törekszik, hogy eljöjjön az Isten országa és megvalósuljon az egész emberi nem üdvössége. Mindaz a jó pedig, amit Isten népe nyújthat földi vándorlása idején a nagy emberi családnak, abból származik, hogy az Egyház 'az üdvösség egyetemes sacramentuma' (LG 1 és 48), vagyis feltárja és a jelenben hatékony erővé teszi Isten emberszeretetének misztériumát. Isten Igéje ugyanis, aki által minden lett, maga is testet öltött, hogy mint tökéletes Ember, mindenkit üdvözítsen és egybekapcsolja az egész mindenséget...”(45) -

II. Néhány különösen égető kérdés. 1. fejezet. A házasság és a család nagyobb megbecsülése. A ~ II. része az „égető kérdések” közül elsőnek a házasság és a család problémáival foglalkozik. „Az egyes személy sorsa, valamint az emberi társadalom és ezen belül a keresztény társadalom jóléte is, erősen függ a házastársi és a családi közösség helyzetétől.” (47) A zsin. atyák itt is, miként a ~ más részeiben, jórészt magukévá tették az utóbbi évtizedek perszonalista reflexióit a szerelem/házasság/család értékelésével kapcsolatban. Miután leírta a házasság és a család mai válságát (47), a zsin. röviden összefoglalja a házasság szentségére vonatkozó kinyilatkoztatást (48), majd a hitvesi szerelemről szól (49), hangsúlyozva annak személyes jellegét, a szeretetből fakadó kölcsönös önátadást és a hűséget, amely kizárja a házasságtörést és a válást. Ez utóbbi pont világosan jelzi, hogy a zsin. nagy lépést tett előre a Casti connubiihoz viszonyítva (1930), amely a házasság jogi-intézményes jellegét hangsúlyozta és a házasság kettős céljáról beszélt: elsődleges cél a gyermeknemzés és -nevelés, másodlagos a kölcsönös testi kiegészülés (az érzékiség orvoslása: remedium concupiscentiae). Az új, perszonalista szemlélet elkerüli e megkülönböztetést (50): „A házasságnak és a hitvesi szerelemnek a természet szerint az a rendeltetése, hogy utódoknak adjon életet és felnevelje őket”... De „a házasságnak nemcsak az életadás a rendeltetése, hiszen éppen a személyek felbonthatatlan szövetségének jellege és a gyermekek java követeli, hogy a házastársak kölcsönös szerelme helyes módon jusson kifejezésre, gazdagodjék és legyen egyre érettebbé.” A házastársak a Teremtő munkatársai, ezért nagy felelősséggel, az Egyh. tanítóhivatalára hallgatva kell szabályozniok a gyermekek születését (az Egyh. csak a természetes születésszabályozást tekinti Isten törvénye szerintinek). - Az 51. p. szigorúan elítéli a szerelem és az élet ellen elkövetett vétkeket (magzatelhajtás, csecsemők megölése). A születésszabályozásnál (tehát a szerelem és az életfakasztás összehangolásánál), annak erkölcsi megítélésénél nem csupán a tiszta szándék számít, hanem a személy és aktusainak természetét is figyelembe kell venni (tárgyi kritériumok). Végül az 52. p. a közhatalom, a szociális gondoskodás (családpol.) kérdéseit érinti, és tudósokat, papokat, híveket, családszervezeteket egyaránt figyelmeztet kötelességeikre. - 2-4. fejezet. A kulturális, társadalmi és politikai élet. A zsin. a konkrét valóságra alkalmazza a korábban már összefoglalt alapelveket. Szól az ember közösségi vonatkozásairól, kulturális és tud. tevékenységéről, a hit és a kultúra kapcsolatáról és a kultúra jogos autonómiájáról; utána az Egyh. szociális tanítását foglalja össze a közjó és a társad. igazságosság előmozdítása szempontjából. Az Egyh. szoc. tanításának sarkpontja az ember személyi méltósága, termfölötti hivatásának biztosítása (vö. 26. p.) Az elmúlt 100 évben a pápák egyaránt küzdöttek az egyoldalú kollektivizmus (marxizmus) és a túlzó individualizmus (kapitalista liberalizmus) tévedései ellen. A pápai körlevelek egyre inkább világviszonylatban szemlélik a fejlődés és a béke, az igazságosság és a szolidaritás problémáit.

A harmadik világ helyzetéről, az É-i és a D-i félteke közötti aránytalanságról nem feledkezhettek meg. A D- és Közép-Amerikában a marxizmussal „kacérkodó” fölszabadítás-teológiákról két kritikus sztszéki dokumentum jelent meg. Az Egyh. vallja az emberek lényegi egyenlőségét, az egyenlő személyi méltóságot.

A személyek és népcsop-ok, népek közötti kirívóan nagy gazd. és társad. különbségek „ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, a méltányossággal és az emberi személy méltóságával; egyúttal pedig veszélyeztetik a társadalmi és a nemzetközi békét” (29). Az itt szereplő „társadalmi igazságosság” fogalom (amelyet a zsin. ritkán használ) az elmúlt évszázad során kristályosodott ki a pápák szoc. körleveleiben. (XI. Pius a Quadragesimo anno-ban a gazd./társad. életre alkalmazza.) XXIII. János p. a Mater et magistra enc-ban már új fogalmakat is használ: „igazságosság és méltányosság”, „igazságosság és emberiesség”. Amikor az államhatalom kötelezettségéről beszél, akkor az előbbi szópárt használja, hogy hangsúlyozza: a törv-hozásban is érvényesülnie kell az igazságosságnak és a méltányosságnak, nem csupán a munkabér-szerződésekben. Az „igazságosság és emberiesség” pedig nemzetk. távlatokban szemléli az igazságosságot. - A ~ 63. p-ja érinti a népek fejlődésének problémáját, amelyet VI. Pál p. a Populorum progessio-ban fejtett ki bővebben. Az egyh. tanítás tehát egyre inkább világtávlatokban bontakozik ki, és egyre konkrétabb lesz. A szolidaritás és a könyörület/szeretet eszméje is megjelenik. Már Szt Tamás hangsúlyozta: „Az igazságosság könyörületesség nélkül: embertelenség” (vö. ~ 30). -

A ~ 73-75. p-jai a közéletben és a politikában való tevékeny részvételt sürgetik, ill. figyelmeztetnek arra, hogy az állami intézményekben a pol. tekintélyt mindig az erkölcsi rend korlátain belül kell gyakorolni, éspedig a közjó és a fejlődés távlatában. Szükség van a tételes jogrendre. Ha a közjó érdekében korlátozni kell is egy időre a jogok gyakorlását, állítsák helyre a szabadságot, mihelyt a körülmények ezt megengedik. „Feladatánál és illetékességénél fogva az Egyh. semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel, és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez; jelzi és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját” (76). A pol. közösség és az Egyh. függetlenek egymástól a maguk területén. Mindkettő uazoknak az embereknek a személyes és társad. hivatását szolgálja, más-más címen. Gyümölcsöző szolgálatukhoz kívánatos az egészséges együttműködés, helyek és korok körülményei szerint. Az Egyh. elsősorban az evang-ot hirdeti, de megvan az a joga, hogy a hittel együtt hirdesse szoc. tanítását is. Ez nem ideológia, hanem az evang. fényében értelmezi az ember közösségi életét és tevékenységét, és lényegében az erkölcsteol. keretébe tartozik, ahogy II. János Pál p. ezt kifejtette. -

5. fejezet. A háború és béke.A zsin. nem térhetett ki e kérdések elől. A közelmúlt barbársága után sem szünetelnek teljesen a háborúk és népirtások. A Föld valamelyik részén mindig háborúznak, és modern fegyverkezéssel még fenyegetőbbek a konfliktusok. A zsin. atyák ünnepélyesen elítélték a totális háborút (80). Mérsékelni kell a háborús konfliktusok embertelenségét; meg kell állítani a fegyverkezési versenyt; a nemzetk. megállapodásokkal nemcsak az atomháború, hanem egyáltalán a háború teljes kiküszöbölésére kell törekedni. Az atomkorszak hajnalán az Egyh-nak egészen új szellemben kell megvizsgálnia a háború kérdését. A zsin. meg akarja győzni a felelősöket, hogy a fegyverkezésre költött összegeket a fejlődésben elmaradt népek megsegítésére kellene fordítani (83). Fontos lenne egy olyan, mindenki által elismert nemzetk. tekintély, amely mindenkitől megkövetelhetné és garantálhatná az igazságosságot és a jogok tiszteletét (82). - A ~ befejezése ismételten hangsúlyozza a párbeszédet mindenkivel (92): „Az Egyháznak az a küldetése, hogy az egész földkerekségre eljuttassa az evangélium fényét, és hogy egyazon Lélekben egyesítsen minden embert, bármelyik nemzethez, fajhoz vagy kultúrához tartozzék is. E küldetés folytán az Egyház jele annak a testvériségnek, amely lehetővé teszi és erősíti az őszinte párbeszédet.” Ehhez szükség van az Egyh-on belüli egyetértésre, a keresztények közös tanúságtételére, az ökumenikus együttműködésre. A cél a világ Isten terve szerinti építése igazságban és szeretetben. A gyakorlati szeretet tanúságtétele a döntő; erről ismerik fel a keresztényeket, és e szerint ítéli meg majd őket az örök Bíró, mindenek Atyja. - A ~ 39. p-jának krisztológiai víziójával zárjuk ismertetésünket: „Ha egykor az Úr Lelkének erejével és az Úr parancsa szerint közkinccsé tettük világszerte az olyan értékeket, mint az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság, megtaláljuk majd természetünknek és emberi iparkodásunknak a jó gyümölcseit - megtisztítva minden szennytől, tündöklően és megdicsőülve -, amikor Krisztus visszaadja Atyjának 'az örök és egyetemes országot: az igazság és az élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke országát'. Ez az ország titokzatos módon itt van már ezen a világon, az Úr eljövetelekor azonban teljessé válik.” Sz.F.

A ~ szövegkiadása: LThK Das Zweite Vatikanische Konzil III:242. 1968. (lat. és ném. szöveg bevezetésekkel és bő jegyzetekkel) - M-ul: A II. Vatikáni zsin. tanítása. Szerk. Cserháti József-Fábián Árpád. Bp., 1975:446. - ”Unam Sanctam”. Szerk. Y. Congar-M. Peuchmaurd (Vatican II: L'Églisé dans le monde de ce temps. 2. köt. Commentaires) Paris, 1967. - Szabó Ferenc SJ: Az ember és világa. A ~ főbb témaköreinek kidolgozása. Róma, 1974. - Collection de l'École Française de Rome 113. 1989. (Le Deuxième concile du Vatican 1959-1965. Egy nemzetk. kollokvium aktái a zsin. geneziséről)