Magyar Katolikus Lexikon > E > erkölcsteológia


erkölcsteológia (lat. theologia moralis): az Egyház erkölcsi tanításának rendszere, a Krisztusban kapott természetfölötti meghívásnak megfelelő élet normatív tudománya. - Tárgya: az →erkölcsiség és a természetfölötti értékű →emberi cselekedet. Ezáltal egyrészt nyitott minden ember felé, másrészt mint a →teológia integrális része az erkölcsi cselekvés megítélését, alapját, kezdetét és végét abban ismeri el, aki „egyedül jó”, s aki Krisztusban az embernek ajándékozva önmagát, fölajánlja az embernek az isteni élet boldogságát. - Módszere: a hivő gondolkodás; eszköztára: elemzés, értékelés, alkalmazás; szempontja: a természetfölötti üdvösség. Igazolt ismeretanyagát koronként és szerzőnként változóan a törvények, erények v. eszményképek szerint rendszerezi. Eleven és termékeny forrása a Szentírás. - Klasszikus fölépítése: I. Az erkölcsiség tényezői: a végső cél, az emberi cselekedet, az erkölcsi törvény, a lelkiismeret, bűn, erény, vícium. - II. Az erkölcsi élet. Tízparancsolat, Egyház parancsolatai, az erények, a víciumok, szentségi élet, imádság. Gyakorlati alkalmazása a →kazuisztikában külön tudományággá fejlődött. Természetes folytatása az →aszketika és a →misztika. Segédtudománya minden emberrel foglalkozó tudomány (→antropológia,  →pszichológia, →szociológia, →közgazdaságtan). - Legnagyobb tudósai az →egyházatyák közül Szt Ágoston és Nagy Szt Gergely, a kk-ban Aquinói Szt Tamás, az újkorban Liguori Szt Alfonz, az 1980-az években Bernhard →Häring. - Az ~ feladata, hogy választ adjon az Egyh. életében a →család, a →nemiség, a →munka, a →politika, a társad. és gazdasági élet ter-én fölvetődő új kérdésekre: mit kell tenni egy adott helyzetben ahhoz, hogy az ember eljusson Isten látására? - A II. Vat. Zsin. kiemelte a tanítás adott kor nyelvén való megfogalmazásának fontosságát is, s fölszólította a teológusokat , hogy „tiszteletben tartván a teol. tudományok sajátos módszereit és követelményeit, keressék a módját, hogy az eddiginél alkalmasabban közölhessék a tanítást koruk embereivel” (GS 62). Sok teol. erőfeszítései hoztak gyümölcsöt e felszólítás nyomán azokban a hit és erkölcs igazságaira vonatkozó gondolatokban, melyeket a mai ember számára érthetőbb módon fogalmaztak meg. Uakkor a teol. viták során kialakult a ker. erkölcsnek néhány téves értelmezése is. A →Tanítóhivatal (mely mindenkor Jézus Krisztus nevében és az Ő tekintélyével buzdított, korholt és tanított, erősítette, bátorította és vigasztalta az erkölcsi jóért küzdő embert; annak biztos tudatában, hogy az Igazság Lelke e tanítás mellett áll) nem akar a hívőkre erőltetni semmiféle különleges teol. v. fil. módszert, de hogy Isten igéjét „szentül őrizze és hűségesen terjessze elő” (DV 10), korunkban is kötelessége kinyilvánítani, hogy a teol. gondolkodás bizonyos irányzatai és fil. állításai nem férnek össze a kinyilatkoztatott igazsággal. - A 20. sz. végén az Egyh. ~ját sok támadás éri következetességéért, amiatt, hogy védi a bensőleg rossz cselekedeteket tiltó törvények egyetemes és kivétel nélküli érvényességét (→erkölcsi cselekedet). Magán a ker. közösségen belül is sok emberi, pszichológiai, szoc. és kulturális, vallási, sőt kifejezetten teol. kétely és ellenvetés fogalmazódott meg. Már nem egyéni és esetleges tiltakozásokról, hanem bizonyos antropológiai és etikai nézetek alapján az erkölcsi hagyomány teljes és rendszeres vitatásáról van szó. A háttérben olyan szellemi áramlatok többé-kevésbé rejtett befolyása áll, melyek az emberi →szabadságot ki akarják szakítani az →igazsággal való lényeges és éltető kapcsolatából. Elvetik a →természettörvény hagyományos tanát, parancsainak egyetemes és mindig kötelező érvényét; szerintük a Tanítóhivatal csak buzdíthat, „értékeket javasolhat”, de ezen értékekről a →lelkiismeret az →erkölcsi autonómia szellemében dönt és választ. - Fölteszik a kérdést: Vajon Isten parancsai (melyek a természettörvény által az emberi szívbe vannak írva, de a Szövetségnek is részei) valóban képesek-e irányítani az egyes emberek és társadalmak egészének mindennapi választásait? Lehetséges-e engedelmeskedni Istennek, azaz szeretni Istent és a felebarátot anélkül, hogy e parancsokat minden körülmények között figyelembe vennék? Széles körökben elterjedt az a vélemény is, mely kétségbe vonja a →hit és erkölcs benső és szétválaszthatatlan egységét, mintha csupán a hit döntené el az Egyh-hoz és annak belső egységéhez való tartozást, ugyanakkor erkölcsi téren el kellene tűrni a tanítások és vélemények →pluralizmusát, ráhagyva az erkölcsi döntéseket a lelkiismeret szubjektív, kulturális és társadalmi környezettől meghatározott ítéletére. Végül az ezredforduló embere →erkölcsi életének rendkívül összetett és bonyolult helyzeteiben a kat. ~t gyakran tűrhetetlenül keménynek, megbocsátás és irgalom nélkülinek ítéli, s ellentétesnek látja az Egyh. anyaságával (→egyházkép). - Az Egyh. válaszát mindezen tételekre legutóbb II. János Pál p. a →Katolikus Egyház Katekizmusa megjelenése után 1993. VIII. 6: a →Veritatis splendor enc-ban foglalta össze. Eszerint az Egyh. anyasága soha nem választható el tanítói küldetésétől, melyet Krisztus, az Igazság jegyeseként kell teljesítenie. Az igazi jóság és irgalom mindig a személy igaz javát és hiteles szabadságát óvja. Nem rejti és nem silányítja el az erkölcsi igazságot, hanem sértetlen épségében adja tovább, mint Isten Krisztusban hozzánk eljött örök Bölcsességének kisugárzását, s mint szolgálatot, mely elősegíti az ember növekedését a szabadságban és célbaérését a boldogságban. -

Ugyanakkor az erkölcsi igazság egyértelmű és eleven bemutatása soha nem mellőzheti a mélységesen őszinte, bizalommal és türelmes szeretettel teljes tiszteletet, melyre az embernek a nehézségek, gyengeségek és fájdalmas helyzetek erkölcsi zarándokútján mindig szüksége van. Az Egyh-nak, miközben nem hajlandó jónak mondani a rosszat és rossznak a jót, mindig ügyelnie kell rá, hogy el ne törje a megroppant nádszálat, s a füstölgő mécsbelet ki ne oltsa (vö. Iz 42,3). - Az Egyh. következetessége a változhatatlan és egyetemes erkölcsi normák védelmében az ember igaz szabadságát szolgálja. Mivel nincs igazságtól függetlenül v. az igazság ellenére létező szabadság, az ember személyes méltósága elengedhetetlen követelményének kategórikus, azaz engedmények és kompromisszumok nélküli védelme egyben az emberi szabadság föltétele és a hozzá vezető út. - Ez a szolgálat minden embernek szól a maga megismételhetetlen egyediségében: az ember csak az egyetemes erkölcsi törvények iránti engedelmességben találja meg a maga személyes egyediségének teljességét, s a lehetőséget arra, hogy erkölcsileg valóban gyarapodjék. Éppen ezért e szolgálat az összes embernek szól: nemcsak egyenként, hanem közösségben, s a társadalomnak mint ilyennek is. Igazságos és békés emberi együttélés, azaz igazi demokrácia abból az egyenlőségből tud megszületni és gyarapodni, melyben a társad. összes tagjainak közös jogaik és kötelességeik vannak. - Az emberben mindig visszhangzik a kérdés, melyet az evangéliumi ifjú Jézushoz intézett: „Mester, mi jót kell tennem, hogy örök életem legyen?” (Mt 19,16) De mindenkinek a „jó” Mesterhez kell fordulnia, mert Ő az egyetlen, aki minden helyzetben az igazság teljességét tudja adni. Az Egyh. válasza az ember kérdésére az önmagát ajándékozó Igazság, a megfeszített Krisztus bölcsességét és hatalmát hordozza. - Amikor az emberek fölteszik lelkiismeretük kérdéseit, s az Egyh. püspökeihez és lelkipásztoraihoz fordulnak, a válaszban Jézus Krisztus, az igazság hangja visszhangzik. Isten hangja ez, aki „egyedül jó” (Mt 19,17) és „egyedül a Szeretet” (1Jn 4,8.16). **

VS 95, 117. - KEK 1691-2257.