Magyar Katolikus Lexikon > E > egyházzene


egyházzene, egyházi zene (lat. musica ecclesiastica): I. Fogalma. A világi zene ellentéteként használatos, homályosan definiált újkori fogalom. A közhasználatban három, egymással érintkező ter-et jelöl e kifejezés: 1. Tág értelemben: vallásos zene (musica religiosa). Vallásos témákat földolgozó, szövegeket kísérő, érzelmeket kifejező zene. 2. Szorosabb értelemben: egyházias zene. Az egyh. szertartások, ájtatosságok alkalmával előadható, azok szellemének és az egyh. kívánalmaknak megfelelő zene. 3. Legszorosabb értelemben: liturgikus zene (musica sarca). A lit. saját szerkezetéből kifejlődött, azzal összhangban álló, elsősorban tisztán vokális zene. A lit. lényeges, integráns részének tekintik (SC 112), melynek Isten dicsőségét és a hívők épülését kell szolgálnia. Az ~re vonatkozó egyh. rendelkezések erről beszélnek, s csak érintőleg a tárgyalják az egyházias zenét. - Követelmények az ~vel szemben. Az Egyh. ősi hagyománya, az egyhatyák tanítása, a p-k nyilatkozatai, egyh. rendelkezések és 1903: X. Pius Tra le solicitudini zenei motu propriója 3 követelményt határoz meg az ~ ismertető jegyeként: szent (a lit. tartalmával és formájával összhangban álló, a világias hangvételt elkerülő); egyetemes (objektív jellegű, Isten igéjének és a lit. "üzenetének" hordozására alkalmas, s nem egyén v. csoport vallási élményének kifejezésében kimerülő); művészileg értékes (akár egyszerűbb, akár komplikáltabb művészi formákat használ). Ezt az eszményt legtökéletesebben a →gregorián ének hordozza, melyet épp ezért a római egyh. (más zenék létjogosultságát nem tagadva) egészen sajátjának tekint, lit-jában első helyre tesz, s minden más szt zene számára mintának állít. Ugyanilyen helyet foglalnak el a K-i egyh-akban saját hagyományos liturgikus zenéik (bizánci, pravoszláv, örmény stb. lit. ének). - II. Az ~ általános története. 1. Az egyh. zenéje eredetileg elénekelt liturgia. Isten Igéjét kellett lit. alkalmazásának megfelelően megszólaltatnia, úgy, hogy annak minden szava, nyelvtani szerkezete, tagolása akusztikusan megvalósuljon, mégpedig a lit. helyzeteknek megfelelően más-más zenei műfaj törv-ei szerint. Így más kifejezőeszközökkel élt az olvasmányok, az imádságok, a zsolt-ok recitálása, a párbeszédek, a közösségi refrének (antifónák, responzumok) dallamanyaga, a szólóénekesek ünnepélyes, díszes zsoltározása (pl. graduále, tractus). Nem tekintették azonban a lit. ének feladatának, hogy a szöveg változó tartalmát, hangulatát is kifejezze. - 2. Az ősker. lit. ének nem betét volt a szert-ban, hanem mintegy magából a lit-ból nőtt ki, attól el nem szakadt. Benne a lit. által szabályozott szerepe és zenéje volt a papnak, a segédkezőknek, a közösségnek és a képzett énekeseknek. - Az elvek azonossága és a stílus hasonlósága ellenére a lat. egyh-on belül minden nagy egyh. központ saját maga alakította ki repertoárját, így beszélünk pl. órómai, beneventói, milánói (ambrozián), hispániai (mozarab), gallikán stb. lit. énekről. Kiformálásában, rögzítésében és hagyományozásában nagy szerepet játszottak egyrészt a →schola cantorumok (talán már a 4., jogilag is stabilizálva a 7-8. sz-tól), másrészt a szerz. közösségek, főként a →bencések 550-től. Végül a régi róm. énekhagyományon alapuló, a frank birod-ban megszerkesztett ún. gregorián lit. ének terjedt el a lat-róm. kerségben, és szinte minden más lit. hagyományt kiszorítva egész Eu. ~jének alapjává vált. Az egyetemes greg. ének a kk-ban ppségek és szerz-rendek szerinti változatokban élt. - 3. A kk. a hagyomány megőrzésének és az új alkotások befogadásának nehézségét úgy oldotta meg, hogy a greg. dallamokat kivételes, ünnepi alkalmakkor betoldásokkal egészítette ki. Ennek korai formája a 8. sz-tól a →tropus, későbbi formája vsz. a 10. sz-tól a greg. dallam többszólamú megszólaltatása. - A többszólamúság eleinte nem önálló műv-ként jelent meg a lit-ban, hanem a greg. énekek sajátos előadási módjaként: a lit. műfajok által megengedett alkalmakkor szólisták (nem kórus!) a greg. dallamhoz díszítő 2., esetleg 3. szólamot rögtönöztek, később komponáltak. Ilyenek pl. a kétszólamú olvasmányok, responzórium- és alleluja-versek, tropusok. Az önálló kétszólamúság csak a lit. "közjátékaiban", pl. felvonuláskor, körmeneteken kaptak helyet (conductus). - 4. A 12. sz-tól a greg. dallamokhoz adott ellenszólamokat  ritmikai sablonokat követve ütemekbe rendezték (párizsi iskola: Leoninus, Perotinus). A 14. sz-tól a szólamok minden tekintetben nagyobb önállóságot nyertek (gyakran egymással összefüggő, de különböző szöveget is hordozva!), egységes, de komplikált zenei szövet jött létre, melyben a greg. dallam már csak rejtetten volt jelen (Ars Nova). A zeneművészet legmagasabbrendű és legelvontabb nyelvén szólaltatták meg a szöveget, mintegy szimbolizálva az isteni rend és az örökkévalóság földi megjelenését, de továbbra sem törekedtek arra, hogy a szöveg tartalmát v. hangulatát kifejezzék, illusztrálják. 1322: XXII. Jánosnak már óvnia kellett az egyre komplikáltabbá váló zenei struktúrák túlzásaitól, de az egyszerűsödést nem ez a figyelmeztetés, hanem a Németalföldről kiinduló stílusváltozás hozta meg. A korai, majd érett reneszánsz kórusművészetben az egyh. műzene csúcspontjára érkezett (G. Dufay, Josquin de Pres, Palestrina, Orlandus Lassus). -

5. A nép énekének az óker. időben szerves, a szerepek megosztásával, és a műfajokkal összhangban lévő hely jutott a lit-ban. A kk. folyamán ez a szerves egység megszűnt, s a nép zömmel anyanyelvű énekére csak a lit. peremén, prédikációk előtt és után, körmeneteken, lit-n kívüli vallásos összejöveteleken kerülhetett sor. Ez az anyanyelvű →népének azonban többségében már tartalmilag és jogilag nem lit. jellegű, hanem egy új jelenség: a strófás →cantio születésével függ össze. - 6. A 16. sz: a protestantizmus a lit. anyanyelvre térítésével és a nép bekapcsolásának igényével összhangban erre a kk. strófás énekre figyelt föl, s annak mint gyülekezeti éneknek rohamos kifejlődését segítette elő. Egy idő után, főként K-Eu-ban, a kat-ok is bekapcsolódtak az anyanyelvű gyülekezeti ének művelésébe, s bár liturgikusan nem engedélyezett, de tűrt gyakorlatként maguk is a prot-okkal részben közös, részben attól különböző, hatalmas repertoárt fejlesztettek ki. - 7. A 17. sz. elején a zene stílusának gyökeres fordulata a lit-ban is bekövetkezett változásokkal egyidejűleg az ~t is érintette. Technikailag a számozott basszusra épülő új zenei nyelv, esztétikailag az affektus-elmélet az objektív polifónia helyett egy dallamosabb, szövegkifejezésre törekvő (végső hatásában azonban földiesebb és szubjektívebb) ~i isk. lépett színtérre, melynek a lit-val való kapcsolata is egyre lazább lett. Ehhez hozzájárul a lit-ilag kötetlenebb lutheránus műzene hatása is, melynek fontos új eleme a gyülekezeti ének, a →korál bevonása az egyh. műzene alkotórészei közé. - 8. A klasszikus és romantikus korban az ~ belső megoszlása, mondhatni meghasonlása nyilvánvalóvá vált. A korszerű műzene a lit. szellemétől eltávolodott, ugyanakkor ki kell emelnünk →Liszt Ferenc hősies kísérletét egy korszerű, egyben igazi egyházias stílus kimunkálására. Kialakult egy saját szerzőkre támaszkodó, másodosztályú ~-művészet, a népének pedig teol-ilag, irod-ilag, zeneileg csekély kivétellel egyre inkább kiüresedett. Ennek hatására indultak meg a 19. sz. végi reformmozgalmak: a →cecilianizmus a 15-16. sz., klasszikus értékű kóruszene föltámasztására és a solesmes-i ktor tevékenysége a greg. megújítására. E törekvések legmagasabb elismerésüket Szt. X. Pius motu propriójában kapták meg. - 9. A 20. sz. 1. felében megjelentek a hiteles greg. kiadványok (→editio typicák), s nyomukban gyorsan el is terjedt a greg. művelése a szegyh-kban, ktorokban, sőt pléb-kon is. A kórusok életében ez egybekapcsolódott a cecilianizmus műzenei törekvéseinek fölkarolásával, sőt sokfelé megjelentek azok a mozgalmak, melyek ebben a szellemben kívánták a közösség énekgyakorlatát is nemesebbé tenni (népgregorián, énektárak reformja). Az ~nek a korszerű művészi zenétől való távolsága egyre növekedett, kevés a zenetört. jelentőségű, ugyanakkor a legjobb egyh. hagyományok szellemével átjárt új mű. Kivételképpen Sztravinszkij lit. kórusműveit kell kiemelnünk. - III. Az ~ Magyarországon. 1. Az ~ művelése Mo-on egyidős a kerséggel. Már 1028: az esztergomi szegyh. kiváló énekeseivel próbálta ki új művét egy híres regensburgi szerzetes. Gellért pp. Fehérvár "híres" isk-jából kért énekmestert, és kapta Waltert az új csanádi ppi isk-hoz. Az Árpád-korban az ~ hazánkban is egyet jelent a greg. énekkel. Művelése elsősorban a ppségekre, pléb-kra és isk-kra alapozódott, melyet hatékonyan színeztek a ktori kórusok. A greg. helyi színezetet kapott, melynek tényezői: az eu. dallamok hazai változatai; regionális közép-eu. dallamok válogatott befogadása; hazai kompozíciók, pl. Szt István, Szt Imre, Szt László verses zsolozsmái; ennek az anyagnak egy hazai lit. rendszerbe való beillesztése, mégpedig egymástól eltérő módon az esztergomi és a kalocsai érsség területén; sajátos m. greg. kottaírás kialakítása. Lényegét tekintve a m. greg. kifejlődése a 12. sz. végére befejeződött, s használatban maradt 1630-ig, amikor Pázmány a róm. rítus és róm. ének érdekében betiltotta. - 2. A többszólamúságra utaló első nyomok a 13/14. sz. fordulójáról valók, nagyjából ugyanekkor építtettek a gazdagabb pléb-k először →orgonát is. Az eu. többszólamúság alapformái nálunk egy speciális K-közép-eu., Ny-hoz képest kissé egyszerűbb irányban fejlődtek tovább, de egyes egyh. közp-okban, elsősorban a budai kir. udvarban, egyes ppségekben és ktorokban a fejlett Ny-eu. polifónia is művelőkre talált. - 3. A kk. végéről egy kicsiny, de vsz. országosan ismert, zömmel eu. eredetű, de m. alkotásokat is tartalmazó népének-repertoárról tudunk, melyet (mint Eu-ban másutt is) a lit-n kívül, v. legföljebb abban betétként alkalmaztak. Vitatott, hogy anyanyelvű zsolozsma-fordításaink (himnuszok, zsoltárok) éneklésre v. imádkozásra (elmélkedésre) voltak-e szánva. Mindenesetre a népi gyakorlatban elég sok anyanyelvre fordított lat. tétel bukkant fel. - 4. A reformáció megjelenésével és térhódításával a 16. sz: a kat. lit. zene visszaszorult, viszont az anyanyelvű éneklés fejlődésnek indult. A prot-ok részben a greg. tételek anyanyelvre fordításával teremtették meg istentiszt. zenéjüket (ez a "graduálkönyvekben" olvasható), részben több száz tételes verses gyülekezeti énekrepertoárt alakítottak ki, melynek nagy részét a kat-ok átvették, majd a 17. sz-tól, főként annak 2. felétől maguk is gyarapították. Prot. énekkv-ek a 16. sz. közepétől (kottával inkább csak a 18. sz-tól), kat. →énekeskönyvek a 17. sz. közepétől jelentek meg nyomtatásban. -

5. A többszólamú műzenét a prot. prédikátorok nemegyszer bírálták, de valóságban csak a ref-ok szakítottak vele radikálisan. Így tehát a reneszánsz és barokk ~t főként a felvidéki és erdélyi (szászföldi), vegyes nyelvű lutheránus városok tartották fönn, ill. honosították meg. Velük tartottak a fontosabb megmaradt kat. tp-ok és néhány gimn. Említésre méltó a pozsonyi Szt Márton-tp. nagy terjedelmű, polifon vesperás-könyve, a bártfai, lőcsei, eperjesi ev. tp-ok kottatára. Ugyanezekben a városokban bontakozott ki néhány hazai születésű v. bevándorolt egyh. zeneszerző művészete is (pl. Z. Zarewutius Bártfán, A. Rauch Sopronban, D. Croner Brassóban). A 17. sz: újjáéledt ktorokban is megindult egy speciális, a műzenei fejlődést távolból követő műzenei gyakorlat, melynek az átlagot messze meghaladó képviselője az erdélyi ferences, →Kájoni János, orgonaépítő, zeneszerző, népénekek, népdalok, táncdallamok gyűjtője, eu. műzenei alkotások közvetítője. - 6. A 18. sz: a külföldi "megoszlásnak" egy hazai változatát látjuk. A tp-ok átlagát tekintve az ~ 16-17. sz. hagyományait fölélő, lassan lehanyatló népéneklésben merült ki, míg a török után újraalapított szegyh-ak, nagyobb pléb-k 8-10 tagú hivatásos zenei együttesei a korabeli barokk, klasszikus ~ másod-, s néhol elsőrangú műveit szólaltatták meg. Ide sorolhatók a főúri rezidenciák ~t is művelő együttesei is, mindenekelőtt az Esterházyaké, kiknek alapítója, →Esterházy Pál maga is műkedvelő zenész és 1711: a Harmonia Caelestis c. egyh. kamarazene-gyűjtemény kiadója, talán részben szerzője is. A városi tp-ok karmesterei közül többen jól képzett, olykor tehetségesnek mondható egyh. zeneszerzők is (pl. Istvánffy Benedek Győrött, →Bengráf József Pesten, →Depisch Bálint Pécsett). Megjegyzendő azonban, hogy az említett megoszlás hazánkban földrajzi megoszlással is együtt járt: az Alföldön uralkodó maradt a ref. felekezet, mely elutasító a műzenével szemben, s így a korszerű egyh. zene és a greg. szerény maradványa jobbára csak a Dunántúl néhány városában élt. - 7. A 19. sz: a klasszikus tp. együttesek önkéntes énekesek és zenészek bevonásával gyarapodván a késő klassszikus és romantikus ~ előadására is vállalkozhattak, nyilván igen változó színvonalon. Karmestereik (pl. →Arnold György Szabadkán, →Zsasskovszky József Egerben, →Seyler József, majd fia, →Seyler Károly Esztergomban, →Engeszer Mátyás Budán) alapos német zenei képzettséggel bíró szakemberek. A zeneszerzés előbb a késő klasszicizmus nyomvonalán haladt, majd némi fordulatot tett az egyh. romantika felé (pl. →Beliczay Gyula), anélkül, hogy zeneileg v. az egyh. megújulás szempontjából valóban figyelemreméltó alkotást hoztak volna létre. Ezzel párhuzamosan folytatódott a népének-gyakorlat, felhígulva az önjelölt kántor-komponisták sok száz sablonos, majd lassanként giccsbe hajló darabjával. - 8. A 19. sz. végén és a 20. sz. elején Mo-on is megjelentek reakcióképpen a megújulási törekvések, egyre inkább →Kodály Zoltán eszméivel is szintézisbe hozva az eu. tendenciákat. A Cecilia-mozgalom hatására jött létre a →pécsi énekiskola, fejtették ki reformtevékenységüket →Kersch Ferenc, →Buchner Antal, →Sztojanovics Jenő, →Demény Dezső. Kodály hatására azonban a Palestrina-kor kultusza egybefonódott a greg. reform hatásával és a m. népéneklés megújításával (visszafordulás a 16-17. sz. forrásokhoz: →Szent vagy, Uram! énektár). Mindennek a reformtörekvésnek központja a Magyar Kórus mozgalom, mely kiadványaival, hangversenyeivel, szervező munkájával lelkesítette a megújulásra vállalkozó tanárokat, kántorokat, karnagyokat, kórusokat. Az 1920-as évek végén a Zeneakad. ~i tanfolyamot indított, megindult a →Magyar Kórus folyóir., az új ~i szellem behatolt az egyh. isk-kba. A Magyar Kórusba tömörült zenészek fő törekvése azonban az új m. ~ megteremtése Kodály eszmei alapvetésének szellemében. →Bárdos Lajos, →Kerényi György, →Deák-Bárdos György, →Harmat Artúr stb. műveinek kétségtelen érdemük a könnyen tanítható, problémamentes zenei anyag, bár aligha tagadható eklektikus, sőt többnyire már a maguk korában is elavult stílusuk, sok sablonos megoldásuk, s a lit. megújulás eszméivel való laza kapcsolatuk. - 9. A II. vh-ban és az utána köv. években a m. ~ sok kiváló szakemberét elvesztette, az egyes-ek föloszlatása és kiadási nehézségek miatt a pangás időszaka következett. Ugyanakkor a kedvezőbb kutatási föltételek az ~ tud. megismerésének addig nem létezett lehetőségeit kínálták föl, és a greg-kutatásban, népénektörténetben átfogó eredményeket hoznak. Az 1980-as években gyarapodó szabadságot és a II. Vat. Zsin. hatását együtt mutatják az újraalapított egyh. kórusok, a kiadványok, a népénektár-reform munkálatai, az ~i képzés fejlődése (kántor- és karnagyképző tanfolyamok, a Zeneakad. és több más állami fő- és középisk. ~i tanszaka), de mindennek hatását szinte teljesen semlegesítik a Ny-ról jövő negatív értékű zenei hatások. Do.L.

Musica Sacra Főisk. jegyzet. Szerk. Jáki T. Sándor OSB. Nyíregyháza, 1973. - RMDT I-II. - Szendrei-Dobszay-Rajeczky 1979. - Gülke, Peter: Szerzetesek, polgárok, trubadurok. A kk. zenéje. Bp., 1979. - Brown, Howard M.: A reneszánsz zenéje. Uo., 1980. - Rajeczky Benjamin: Mi a greg.? Uo., 1981. - Dobszay László: Magyar zenetört. Uo., 1984. - Mo. zenetört. I-II. (Szerk. Rajeczky Benjamin OCist, Bárdos Kornél OCist) - Musicalia Danubiana (A MTA Zenetud. Int. sorozata) I-XIV. - Dobszay László: A greg. ének kézikv-e. Bp., 1993.