Magyar Katolikus Lexikon > E > eszme


eszme: 1. tág értelemben az →értelemben létező →fogalom. - 2. szoros értelemben az  →érzéki megismerésből alkotott szellemi kép, →idea, a nyugati fil. egyik alapfogalma. - →Plátón óta számos jelentés-árnyalatot kapott (őskép, őstípus, lényegiség, fogalom, kép, elképzelés, felfogás). Ha ma a ker. fil. keretében meg akarjuk különböztetni a  →fogalomtól és a felfogástól, leginkább eredeti alakzatnak, minta-oknak  (→minta-okság) foghatjuk fel, mely azonos az isteni léttel. Uakkor a teremtő szellemiségű emberek esetében is beszélhetünk ~ről, akik hűen tükrözik vissza a létezőket saját szellemük tükrében. - Plátón szerint az ~knek eredeti, önálló léte van. A →gondolkodás, a →megismerés és a  →tudomány által az ember úton van, hogy elérje az érzékeken túli valóságot. Annak gyökerét, hogy az ~k miért különböznek egymástól, Plátón maga abban látta, hogy az egyes létezők különbözőképpen részesednek az egyetlen ~ből. Mindamellett ez a kérdés a plátóni gondolkodás alapvető →apóriája maradt. - Arisztotelész az ~ helyére az →entelecheiát állította, amit úgy határozott meg, hogy a dolgok legbelső építőeleme. →Plotinosz a plátóni apóriát úgy próbálta feloldani, hogy szerinte a sok kiárad az egyetlenből (→emanáció), míg Szt Ágoston, a platonistának vagy újplatonistának tekinthető egyházatya az ~ket Isten gondolataiként fogta fel, amelyek nyomán kiformálódnak az egyes létezők. A gör. sztatyák uígy platonista hatásra értelmezték az ember istenképmás voltáról szóló tanítást. Az ~tan keresztény átértelmezésében jelentős szerepe volt még →Areopagita Dénesnek is, akinek gondolkodásmódja szintén platonista. A hatása alatt álló  →Eriugena arról beszél, hogy az ~k Istenben vannak, azonban nem egyszerűen azonosak Istennel. Az újplatonista ~tan hatással volt Nagy Szt Albert szellemmetafizikájára is. Szt Bonaventura ágostoni értelemben beszélt az ~kről: Isten határozza meg őket és ezért a teremtés ősképei. Bonevantura, akárcsak Canterbury Szt Anzelm fölelevenítette azt, amit már Ágoston is hangsúlyozott, ti., hogy belső összefüggés áll fenn a →Logosz-tan és az ~tan között. -  →Eckehartnál is nagy jelentőségű az ~tan, mivel az ~ létrejöttét azzal hozza összefüggésbe, hogy az Atya kimondja önmagát a Fiúban. Ezzel alapozza meg azt is, hogy az értelmes lények belső lényegükben hasonlítanak egymáshoz (vö. az ember istenképmás-volta). - Bár →Descartes-tól kezdve az ~ csupán az emberi gondolattal, elképzeléssel, emlékezettel azonos, a velünkszületett ~k még nála is a priori tartalmak, amelyek túl vannak a merő lélektani tapasztalati jelenségek körén. Locke-nál viszont már éppen a tapasztalat által megragadott tudattartalmak. Hume az ~kben üres képzeteket lát. Kantnál új tartalmat nyernek az ~k: már nem a lét ősképei, hanem csak az értelem szabályozó öntőformái. Fichte szerint az ~t az abszolút Én szabja meg. Vele ellentétben, az újplatonizmusra emlékeztető módon Schelling szerint az ~k ismét Istenben magában léteznek, aki maga a meghatározatlanság és teljesség (indifferencia és totalitás), de mintegy differenciálja önmagát az ~kben. Végül Hegel szerint az abszolút ~ a logikában bontakoztatja ki önmagát, amely tehát az isteni önábrázolása, amely az abszolút ~ben konkrét teljességként ragadja meg önmagát. Cs.I.

LThK V:602.  - HWPh IV:55.