Magyar Katolikus Lexikon > B > beszéd


beszéd (lat. sermo): I. Fogalma. 1. Filozófiailag a lelki tartalom szóbeli, mások számára is hallható, érthető kifejezése. Bár elsősorban egyéni tényezők alakítják, közösségi jelenség, a közlés és →kommunikáció fő eszköze. Föltétele a fogalmat és ítéletet alkotó →értelem, s egy közösség kultúrájában kialakult →nyelv. A →materialisták szerint a munka során alakult ki, ezzel szemben a ~ az emberi →lélek szellemi természetének egyik bizonyítéka. - 2. Pszichológiailag feltételes reflexek sorozatának integrációja, második jelzőrendszer, melyet az ember tanulással sajátít el. Megkülönböztethető: a) a hallható, külső és az ún. belső ~, melyet a ~hangok rejtett artikulációja jellemez, nem követi a nyelvtan és a stilisztika szabályait, s szókincse sokkal bővebb, mint a külsőé; b) a passzív (szenzoros) ~, mások ~ének észlelése, és aktív (motorikus) ~, a saját gondolataink közlése; c) a monológ, a magányos ~, és a →dialógus, a pár~. - II. A Szentírásban. 1. Isten beszéde: →kinyilatkoztatás, →Isten igéje. - 2. Emberi ~. A teremtésben csak az ember beszélő lény. Az →angyalok a test, az állatok a szellemi lélek hiánya miatt nem képesek a ~re. Az ember e képességének alapja az, hogy teste van és a Teremtővel való dialógusra született (Ter 1,26-31). - A Szentírás a test egyetlen részéről sem szól annyit és annyiféleképpen, mint a ~ szervéről, a →szájról. A →bölcsességi könyvek kiemelten tanítanak a helyes ~ről: a hallgatásból születik (Péld 18,13; . 19,20); alkalmas időben hangzik (25,11;. 15,23; 25,12.20); nyugalom, megfontoltság, tartózkodás jellemzi (29,20; Préd 5,1; Bölcs 1,11); fegyelemre, mértéktartásra, szelídségre, őszinteségre nevel (Zsolt 15,3; 17,1; 45,3; 119,43; Péld 16,24; 25,15; Sir 21,16); alapja és eredete az istenfélelem (Péld 1,7; 9,10; 15,33); maga Isten cselekszik benne (vö. Péld 16,1); példaképe a szt Jób (vö. 2,10); csúcsa és beteljesedése az istendicséret (vö. Zsolt 8,3; 17,1; 19,15; 34,2; 35,28); a helyes ~ a tökéletesség alapföltétele (Jak 3,2) - 3. Jézus ~e sohasem gyümölcstelen; jel, ami előhozza, mi lakik a szívek mélyén, feltűnést, csodálkozást, tetszést, elutasítást v. szakadást kelt (vö. Mt 7,28; Mk 2,7; Lk 4,22; 20,21; 24,32; Jn 5,19-47; 10,19; 12,20-36). Amint minden ~ben megmutatkozik a beszélő rejtett lénye, úgy Jézus ~ében megmutatkozik hatalma, szeretete, Isten Lelke, maga Isten. Benne a ~ és a lét egy. Ezen egység alapján van ~ének teremtő képessége, bűnbocsátó hatalma. Ezért képes ~e elhallgattatni a démonokat (Mk 1,34), megszólaltatni a némákat (vö. Mt 9,33; Lk 1,64), megnyitni a süketek fülét (Iz 29,18; 35,5; 61,1). Benne teljesedik a prófécia: küldöttei új nyelveken beszélnek (vö. Mk 16,17). Ez az új nyelv az Ő nevét megvalló ~, s az „igen, nem” egyszerűségével (Mt 5,37) oly hatalmas, hogy nem lehet elnyomni v. elhallgattatni (vö. ApCsel 4,20; 1Kor 9,16) - A ker. ~et a Szentlélek befogadása határozza meg. Ő képesít a tanúskodásra (Mt 10,19), sugalmazza a hitet (vö. Jn 16,13), adja a nyelvek és a próf. ~ adományát (vö. 1Kor 12,10), tanít imádkozni (vö. Róm 8,18-30; 2Pt 1,21) - A Szentírás ismeri az emberi beszéd ambivalens voltát is (vö. Jak 3,1-12; 1Jn 3,18). Jelen van benne az ember lényege, nagysága, de nyomorúsága, töredékessége is. Eredete szerint egyszerre isteni és emberi, s megmutatja az ember lehetőségeit és a korlátait: alkot, épít, de rombolhat, megsemmisíthet és manipulálhat is (→igazmondás, →hazugság, →rágalom, →manipulálás. - III. A beszéd az Egyház életében. A hit és a ~ egysége oly erős, hogy sajátos ~fajtákat hozott létre: →igehirdetés, →imádság, →tanítás, →tanúságtétel. **

KL I:201. - Schütz 1988:31.