Sirák fia könyve, Sir, Ecclesiasticus: deuterokanonikus ószövetségi bölcsességi könyv. - Jóllehet a Talmud többször idézi, a palesztinai és a hellén zsidók a 10. sz-ig sokat használták is, mégsem került bele a zsidó →kánonba. Ezért ker. szerzők is kétségbe vonták, hogy szt kv.; az Egyh. mégis elismerte kánoninak, és ezt a trienti zsinat (1545-63) ünnepélyesen meg is erősítette. Az ÚSz számos helyen utal rá, de főleg Jakab ismerhette (vö. Jak 1,19 és Sir 5,11); az egyházatyák írásaiban különösen sok olyan részlettel találkozunk, melynek ~ lehetett a forrása. A prot. kánonból kihagyták. - I. Elnevezése. A héb. cím vsz. 'Jézusnak, Sirák fiának bölcs mondásai' volt; a rabbiknál 'Ben Sira könyve (mondásai)' lett. A Sir 50,27 és 51,30 aláírása szerint a pontos cím: 'Jézusnak, Sirák fia Eleázár fiának könyve'. A gör. cím egyebek közt így hangzik: 'Jézusnak, Sirák fiának bölcsessége', v. rövidebben: 'Sirák bölcsessége'. A lat. Ecclesiasticus, 'egyházi könyv' már Szt Cipriánnál (†258) megtalálható, de nem ő volt az első, aki alkalmazta. Lehetséges, hogy ~t az Ecclesiastes, a Préd párjának tekintették, s mint azt, Salamontól valónak tartották, azért adtak hasonló nevet neki. - II. Keletkezése. ~ maga tájékoztat a héb. eredeti szerzőjéről, keletkezésének idejéről, sőt a gör. fordításról is. Az Egyiptomban élő, gör-ül beszélő zsidóknak készült gör. fordítás unokájától származik, aki Kr. e. 132: Euergetész (VII. Ptolemaiosz) uralkodása idején érkezett Egyiptomba. Amikor kivándorolt, még fiatal lehetett, de sok országot bejárt (Sir 34,9-13; 39,4). A nagyapa, aki művelt volt és a bölcsességet a törv-hez híven tanította, idősebb korában foglalta írásba tanítását. Följegyzéseiből kirajzolódik az „önarcképe” (24,30-34; 33,16; 39,1-11; 51). Főleg a megpróbáltatásban tanúsítandó állhatatosságra intése, a pogány ellenség vesztéért mondott imája (36,1-22), valamint a főpapi méltóság válságának vázolása (45,25; 50,1.23) arra utalnak, hogy a IV. Antiokhosz Epiphánész uralma (Kr. e. 175-164) idejére eső zavargások már a küszöbön álltak, de még nem törtek ki. A szerzőnek még élénken emlékezetében élt Oniász fiának, Simon főpapnak a működése (50,1-24). II. Simonról lehet szó, aki a Kr. e. 2. sz. elején volt főpap (ZsidTört 12,4,10). Így ~ héb. eredetije keletkezésének idejeként a Kr. e. 180-171 közé eső évtized jöhet számításba; a gör. fordítás viszont ennek megfelelően valamivel Kr. e. 132 u. keletkezhetett. - III. Szövege. Az eredeti héb. szöveget a Szt Jeromos utáni időben a ker-ek nem ismerték, ezért nem teljesen megbízható szír és gör. fordításokra és ezek változataira kellett támaszkodniuk. Szt Jeromos az előszóban Salamon kv-ei közé sorolja; neki még volt kezében a héb. szöveg. Csak a 19-20. sz: (1896-1900, 1930, 1956, 1964) találtak nagyobb töredékeket a héb. szövegből, különféle korokból. 1896-tól Kairó óvárosában, az Ezra-zsinagóga →genizájából ~ héb. szövegének 3 kézirata került elő; ezek az eredeti héb. szövegnek kb. 3/5 részét (3-16, 30-51 ff.) hozzáférhetővé tették. A qumrani 2. sz. barlangból és →Maszadából való töredékek igazolják a kairói genizából való töredékek régiségét. A gör. fordító meglepően sok részletet félreértett v. szándékosan görögösített. Szt Jeromos ~t nem fordította le, a Vg-ba egy régi lat. fordítás került bele. A héberből készült szír fordítás - bár a LXX hatása alatt áll - segítséget nyújt az alapszöveg rekonstruálásához. - IV. Tartalma. Az 1. rész (1,1-42,14) intelmek és bölcs mondások gyűjt-e (1; 4,11-19; 6,18-37; 14,20-15,10; 24,1-22 = himnusz a megszemélyesített bölcsességről). 38,24-39,11: a szerző az eszményi írástudó képét állítja elénk, akinek szellemi munkája messze fölülmúlja a kézművesekét. A 2. rész (42,15-51,30) a teremtésben megnyilatkozó bölcsesség himnuszával kezdődik (42,15-43,33), az atyák dicsérete követi, mely költői visszatekintés Izr. nagyjaira, akik tanúságot tettek bölcsességükről (44,1-50,26). A végén befejezés (50,27) és függelék (51,1-12: Sirák fiának hálaéneke; 51,13-30: a bölcsesség ajánlása →ábécé-ének formájában. - A ~ leggyakrabban kétsoros emlékeztető versformát használ, de elég gyakran strófaszerűen kibővülnek egy-egy kérdés kifejtésévé. ~ben a →bölcsesség nemcsak Istentől kapott erény, hanem olykor isteni tulajdonság, sőt személy, ami legvilágosabban a 24. fej-ben látható, ahol a szerző azt mutatja be, hogyan nyilatkozik meg Izr. tört-ében és Isten népének adott →kinyilatkoztatásában. Ez a megszemélyesítés már az ÚSz-re, az örök isteni →Logosz kinyilatkoztatására készít elő. R.É.

BL:1586.