parallelizmus (a gör. par allélón, 'egymás mellett' kifejezésből): 1. filozófiai fölfogás, amely szerint a testi és lelki folyamatok az emberben pontosan megfelelnek egymásnak. - E mögött az a metafiz. elmélet áll, hogy egyik jelenségkör sem oka a másiknak, nem vezethető vissza arra okságilag is. A probléma a descartes-i →dualizmusban gyökerezik: test és lélek 2 külön világ, a szellemiekre nem alkalmazhatók a fiz. rend oksági törv-ei. Hogy mi lehet a két létrend közti „egybevágóság” alapja, erre számos elmélet született. Az →okkazionalizmus Isten közbeavatkozására vezeti vissza a testi és lelki jelenségek együttfutását. Leibniz arról beszélt, hogy ezt az összhangot a Teremtő a világ, az ember teremtésével írta bele a term-be (harmonia praestabilita). Mások úgy látták, hogy a kétféle jelenségsor valamilyen, közelebbről meghatározhatatlan ősvalóság létmódjai (Spinoza), megnyilvánulási formái (Fechner, aki a ~ elnevezést bevezette). Ezek az elméletek gyakran (spiritualista v. épp materialista) →monizmushoz vezetnek. Mind a monizmus, mind a kiélezett dualizmus veszélyét a ker. gondolkodás az átfogó lét-fogalom alkalmazásával kerüli el: test és lélek a közös lét (esse commune) 2 alapvető megjelenési formája. Testi és lelki jelenségek egymás mellettiségén túl egymásra hatásukról is legalább annyira tudunk, a ~ kérdése tehát test és lélek viszonyának és az embernek mint egésznek a problémájához vezet el. A metafiz. síkon túl számos kérdés megoldatlan a tapasztalati lélektanban is. - 2. →héber költészet. Cs.I.

LThK VII:79.