okkazionalizmus (a lat. occasio, 'alkalom' szóból): filozófiai tanítás, amely szerint a teremtett dolgok nem valódi →hatóokok, még „tranzitív” módon sem hatnak egymásra, hanem csak „alkalmat” adnak arra, hogy szellemi (isteni) hatás jelentkezhessen a világban (→okság). Az ~ szerint tehát a létezők, magánvalók egymásra való hatását értelmes oksággal kell behelyettesíteni. - Ez a tanítás először arab teol-oknál jelent meg: a motekalleminoknál, akiket Aquinói is jól ismert Maimonides révén, Avicenna követőinél, a ker-ek közül pedig Thomas Bradwardine-nél és Nicolaus Autrecourtinál. Később Descartes arról beszélt, hogy a fiz. okok „alkalmat adnak” (occasionem dant) arra, hogy a testi hatást a gondolkodás fölismerhesse, annak ellenére, hogy nem ugyanabban a létrendben van, mint ez a hatás. Követői, a cartesianusok ennek nyomán test és lélek viszonyát állították a gondolkodás homlokterébe. Ezek köréből Cordemoy használta először a causa occasionalis és az ~ kifejezést. Ezek a szellemtört. gyökerek készítették elő →Malebranche-nak, az ~ vezéralakjának munkásságát, aki Isten „elsőokiságát” úgy értelmezte, hogy egyedül ő rendelkezik igazi oksággal, a teremtmények csak alkalmat adhatnak az isteni erő, hatalom kinyilvánulására. A ker. hagyománynak a gondviselésről, a természetes és kegyelmi rendről adott tanítását mindent átfogó, totális és egyetemes isteni oksággal helyettesítette. Fölfogása szerint igazi oksági viszony csak a végtelen lét és a teljes egészében passzív teremtmény között jöhet létre, ezért a teremtményeknek csak egyetlen szerepük lehet: hogy befogadják a kikerülhetetlenül bekövetkező isteni hatást. Isten elgondolása az ált. természettörv-ekben ismerhető föl, így az ~ teljes érdeklődéssel fordult a termtud-ok felé. Malebranche fölfogása szerint az alkalom-okságnak 5 szférája van: a fiz. természet, a pszichofiz. világ, a pszicho-intellektuális világ, a törv. termfölötti rendje (ti. az ÓSz, ahol angyalok működnek közre) és a kegyelem termfölötti rendje. Utóbbi keretében Krisztus Lelke az, aki irányt szab a különböző irányzatoknak és csalhatatlan alkalom-okként vezeti az egyetemes Egyh. életét. Az isteni hatalom itt már üdvösségre hívó akaratként jelentkezik. - Malebranche ~át már kortársai (Fontelle, Leibniz) is bírálták, utóbbi szerint az ~ spinozizmushoz vezet, hiszen a mondottak szerint a term. megnyilvánulások lényegében az isteni tevékenység létmódjai (modusai). Szt Tamás Avicenna-kritikája sok tekintetben a malebranche-i ~ra is érvényes: ha mindent Isten tenne, nem volna értelme term-ről és termtud-ról beszélni. Ugyanakkor Tamás is elismerte, hogy a teremtett dolgok (és tevékenységeik) Isten nagyvonalúságának tanúi és tevékenységének vetületei. Az ~ legfőbb tévedése végül is az, hogy nem ismerte föl és el a teremtett dolgok valós lét-voltát, s ezért tagadta el tőlük a valódi okság lehetőségét. T. de Chardin szavaival: Isten „fait se faire les choses”, 'azt teszi lehetővé, hogy a dolgok maguk cselekedjenek'. Napjainkban az ~ továbbélését jelenti az a modern matematikai logika, amely az ontikus okságot képletekkel akarja behelyettesíteni. Az ~ számos teol. félreértést is tartalmaz. Azt, hogy „Isten maga műveli bennetek jóakarata szerint a szándékot meg a végrehajtást is” (Fil 2,13), semmiképp sem lehet úgy értelmezni, hogy Isten helyettünk cselekszik, a mindenre kiterjedő hatást tehát nem szabad behelyettesítenünk azzal, hogy egyedül Isten tevékenykedne. Az ósz-i teokráciát az ~ alap nélkül cseréli föl „angelokráciával”, tehát hogy angyalok akarata érvényesülne a Törvény világában, krisztológiája pedig (skotista módon) beszűkíti Krisztus emberi tudását. Az ~ szellemi rokona a prot. predestináció-tan. A ker. hagyomány fő irányától nem per defectum, hanem per excessum tér el: nem a „kevesebb”, hanem a „több” felé, mégpedig az „első ok” irányában, de a teremtmény, ill. az ember kárára. Cs.I.

LThK VI:1123.