nesztorianizmus: történetileg a →Nesztoriosznak tulajdonított és egyházilag elítélt teológiai tanítás, ill. az ő igazi véleménye, amelyben meg lehet különböztetni szándékát és kevésbé szerencsés kifejezésmódját. - A hagyomány úgy bélyegezte meg őt, mint aki tagadta a személyes egységet Krisztusban, azaz mintha benne az istenség és az emberség elválasztva létezne, s csak a szeretet erkölcsi kapcsolata egyesítené a kettőt. Ebben a nézetben a Krisztusról szóló állítások alanya végső soron nem az örök Ige személye, hanem az a Krisztus, aki személyileg is összetett létező. Ezért Mária sem mondható „istenszülő”-nek (theotokosz), hanem csak „krisztusszülő”-nek, mert tőle csak az ember Krisztus született, akivel később az Ige erkölcsi egységre lépett. Krisztus mint ember a bűnnek is alá volt vetve, és csak fokozatosan küzdötte föl magát hűségével az Isten fiának méltóságára. Alexandriai Szt Cirill legalábbis így értelmezte Nesztoriosz tanítását, s ennek alapján bélyegezte meg őt 431: az efezusi zsin. A tört. kutatás azonban jobban föltárta az ő elgondolását, s ezt igazában egy kisebbség már Efezusban is látta. Tanításának kialakulásában figyelembe kell venni bizonyos tört. tényezőket: a →doketizmus és a →manicheizmus maradékát, ami szerint Krisztusnak csak látszólagos teste volt, azután azt az antiochiai irányzatot, amely Krisztusban csak fogadott Fiút látott, továbbá az →apollinarizmus emlékét, amely Krisztus emberi lelkét a Logosszal helyettesítette, és végül az alexandriai és a konstantinápolyi pátr. közötti rivalitást. Alexandria ap. eredetűnek tartotta magát, Konstantinápoly viszont mint „új Róma” akart szerepelni. Végül még hozzá kell tenni, hogy a személy és a term. megjelölésére vonatkozó terminológia sem volt egyértelmű, ezért könnyen adódtak félreértések. A gör. phüszisz (természet) szót használták Krisztus konkrét megjelenési formájának jelölésére, s akkor egy term-ről beszéltek, de használták arisztotelészi értelemben is az elvont term. jelzésére, s akkor két term-et kellett fölvenni Krisztusban. Nesztoriosz hangoztatta a két term. különbözőségét, és az istenszülő jelzőt csak abban az értelemben utasította el, hogy a Logosz mint Logosz nem lehetett kitéve teremtett hatásnak. Máriától nem az istenség született, hanem csak az istenséggel egyesült ember. Ezt az embert azonban Istennek kell mondani a személyes egység miatt, hiszen az isteni én fejezte ki magát az emberi term-ben. Vagyis Nesztoriosz csak olyan értelemben szállt szembe a theotokosz jelzővel, ha Krisztus egységét ariánus v. apollinarista értelemben vették. Amikor ő Máriát „emberszülőnek” (antropotokosz) mondta, akkor is csak Krisztus emberségének egészét akarta hangsúlyozni, vagyis azt, hogy testből és lélekből áll, s lelkét nem a Logosz helyettesíti. De kifejezései nem voltak pontosak, s ezért a dualizmus gyanúját keltették. Úgy beszélt, hogy Krisztus embersége a Logosz tp-a, eszköze, ruházata. Az biztos, hogy ellenszegült az adopcianista tanításnak (→adopcianizmus), amely Krisztusban csak fogadott Fiút látott, de az isteni és emberi sajátságoknak Krisztusról való állításában nem találta meg a helyes kifejezési módot. - A nesztoriánus egyh. alakulásához az vezetett, hogy egyes antiochiai pp-ök elutasították az Alexandriai Cirill és Antiochiai Joannész között 433: létrejött megállapodást, amely az efezusi zsin-ra támaszkodott. Ezek a pp-ök aztán papjaikkal együtt csatlakoztak a perzsa fennhatóság alatt álló K-i szíriai egyh-hoz. Ez az egyh. 416: a szeleukiai zsin-on hivatalosan elfogadta a ~t, s lépését a perzsa uralkodóház is pártolta, mert az a róm. birod-ban élő ker-ekkel való szakítást is jelentette. Akkor a K-i szír egyh. nagy része még monofizita volt. Csak egy 612: tartott zsin-on fogadták el Nagy Babaisz (†628) híres formuláját, amely sem betűjében, sem tartalmában nem egyezett a kalkedoni dogmával. Eszerint Krisztusban két term. (ouszia phüszisz, azaz elvont természet) és két hiposztázis (magában álló természet) van, s ezek egy proszoponban (megjelenési formában) egyesülnek, nem pedig egy személyben. Természetesen nem fogadták el Nesztoriosz elítélését, ami az efezusi zsin-on történt, sőt a nagy tanítók közé sorolták. A nesztoriánusokat a szasszanidák alatt olykor üldözték, szenvedtek, de azért az egyh. virágzott, s elterjedt É-Arábiában, Indiában (→Tamás-keresztények) és Turkesztánban. Jelentős teol. isk-ik voltak Szeleukiában és Niszibiszben. Hittérítőik a mongolok közé is eljutottak. Kereskedőiket sokszor kísérték papok és szerz-ek, s ezek egész Kínáig elvitték tanításukat (sin-gan-fu-i sztéle, 781: kínai és szír nyelven). A 13. sz: jelen voltak a tatár birod-ban is. A 14. sz: K-Ázsiában 10 érsségük volt, nagyrészt bennszülött papokkal. Timurlenk 1380: véres üldözést rendezett soraikban. A 16. sz: a nesztoriánus egyh. nagy része egyesült Rómával, s ezek 2000: kb. 200 ezren vannak Irakban, Iránban és Szíriában, s kb. 1,5 millióan Indiában (malabár egyh.). Az igazi nesztoriánusok közül sokan a 19. sz: az orosz ort. egyh-hoz csatlakoztak. 2000: kb. 80 ezer igazi nesztoriánus él Irakban, Iránban és Szíriában; kb. 5 ezer Indiában és mintegy 25 ezer Amerikában. G.F.

LThK VII:885.