Magyar Katolikus Lexikon > M > monofizitizmus


monofizitizmus (a gör. monoszphüszisz, 'egy természet' szóból): krisztológiai tévtanítás, amely Krisztusban csak egy természetet ismer el abban az értelemben, hogy az isteni természet mintegy fölszívta az emberit. - 1. A valóságos ~ azt vallotta, hogy Krisztus az istenség és az emberség valóságos összekeveredése, amelyből egy 3. valóság adódott: az emberséggé vált istenség v. az istenséggé vált emberség. Ennek a nézetnek kevés kifejezett követője akadt (Eutükhész, Szeverosz, Alexandriai Dioszkorosz). Legtöbbjük megítélésénél nehézséget okoz a terminológia hiánya v. bizonytalansága, v. a →nesztorianizmustól (ti. hogy Krisztust megosztják 2 valóságra) való félelem. Nem akarták Krisztusban az istenit és az emberit szétválasztani, azért eltúlozták egységét. Egyesek számára Krisztus embersége nem más, mint összesűrűsödött istenség, mások csak látszólagos testet tulajdonítottak neki (→doketizmus). - 2. Névleges ~ azok tanítása, akik szóban tévesen fejezték ki magukat, de valójában vallották Krisztus istenségének és emberségének különbözőségét. Szóhasználatuknak megfelelően többé v. kevésbé közeledtek az „egy természethez”. Ilyen megállapításaik voltak: elvontan szemlélve Krisztusban 2 lényeg (ouszia) van, de konkrétan csak egy egyedi természet (phüszisz); a kettősséget nem szabad a természetre, a képességre és a hatékonyságra alkalmazni, hanem csak az isteni v. az emberi hatásra; az istenség és az emberség nincs összekeveredve, de nem is csak külsőleg összekapcsolva, hanem „össze van téve” (composita), mégpedig a test és a lélek mintájára. Az erősen szoteriológiai alapon gondolkodó Philoxénosz inkább a term. és a keresztségi kegyelem viszonyát vette példának. De ő is egyoldalúan kiemelte a Logosz vez. szerepét, s így Krisztus emberségének alig jutott szerep. Ezzel szemben írta I. Leó p. (ur. 440-461), hogy Krisztusban „mindkettő tevékeny” (agit utraque forma, D 144). Az elméleti kidolgozás sokáig azért nem sikerült, mert nem tartották szem előtt a személy egységét és a 2 term. különbözőségét, továbbá az isteni term. abszolút transzcendenciáját, amely nem keveredhet a teremtett valósággal. - A elméleti megoldást 451: a →kalkedoni zsinat adta azzal a tanítással, hogy az emberi term-et a Logosz személye vette magára, s így az isteni és az emberi term. össze van keveredve és változás nélkül van meg Krisztusban. - A ~t a kalkedoni zsin. nem tudta kiirtani. Alexandriában és másutt is maradtak és támadtak monofizita pp-ök. A bizánci cs-ok közel 100 év alatt sem tudtak úrrá lenni rajta. Nem hozott megoldást a Zénón cs-nak (ur. 474-91) 482: javasolt →henotikon sem, sőt épp ellenkezőleg, kiváltó oka lett 484-519: az →Akakiosz-féle szakadásnak. - I. Jusztinosz cs. (ur. 518-27) érvényt akart szerezni a kalkedoni zsinatnak és visszaszorította a monofizitákat. - Jusztinianosz (ur. 527-65), akinek a felesége, Theodóra csné maga is monofizita volt, abban a reményben fogadta el Vigilius p. (ur. 537-55) megválasztását, hogy megértő lesz e kérdésben. E remény meghiúsulása után a cs. egyik tanácsadója közvetett megoldásként azt javasolta, hogy a cs. ítélje el az →antiochiai iskola vezető személyiségeit, s ezzel előkészíthető a monofiziták megtérésének útja (→háromfejezet vita). A monofiziták azonban attól féltek, hogy Justzinianosz intézkedéseinek a monofizita egyh. fölszámolása lesz a következménye. Egy fanatikus szír monofizita, Jakob Baradaeus 533 u. álruhában bejárta egész Keletet, és monofizita pp-öket szentelt. Így létrejött a kalkedoni dogmához hű ortodox hierarchia mellett egy földalatti monofizita hierarchia. A monofiziták így őrizték meg önállóságukat a bizánci birod-ban. A →szír jakobita szertartás, az örmény, a kopt és az etióp monofiziták 2000: is Alexandriai Szt Cirill efezusi tételeit vallják, és elutasítják a kalkedoni dogmát. - Szergiosz konstantinápolyi pátr. (610-38) Krisztusban egyetlen akaratot feltételezve próbált hidat verni a vitatkozó felek között, amiből újabb eretnekség lett (→monotheletizmus). A ~ végső megoldása és elítélése a III. →konstantinápolyi zsinaton született meg. G.F.-V.L.

LThK VII:563. - Vanyó 2000:618.