Magyar Katolikus Lexikon > M > múlt


múlt: az →idő folyamatának a →jelent megelőző része. Fogalompárja a →jövő. - A személyes ~ a konkrét személy életének emlékeiből áll össze, s az →emlékezetben felidézhető szakaszt jelenti. A közösségi, „történelmi” ~ kisebb-nagyobb közösségek →hagyományának része. A ~ és a jövő az a két pólus, melyeknek feszültségében az emberi →lét a mindenkori jelenben megvalósul. - A →kinyilatkoztatás szerint a jelen, ~ és jövő szervesen összefügg, a maga egészében az →üdvtörténet része, s beleillik Isten ígéretébe. Ezáltal lesz Ábrahám sok nép atyjává (Ter 17,4), a remény maradandó jelévé Izr. népének további sorsában. Hasonlóképpen a →kivonulás Egyiptomból Isten megszabadító tevékenységének maradandó példája. - A lelki életben a ~ és emlékei a tapasztalat és tanulságok gyűjtése szempontjából fontos. A ~ hibáiból tanulni lehet, →önismeretet lehet gyarapítani. Az ember képes állandóan változni. Ehhez kegyelmi-szentségi segítséget ad a →gyónás, mely a ~ meggyónt bűneit megsemmisíti, az →elégtétel segít azokat jóvátenni (ha lehetséges, a gyakorlatban is, ha már nem lehetséges, akkor egy másik jó cselekedettel). Ugyanakkor a ~ nemcsak a saját tévedések sorozata, hanem a minket ért bántásoké, igazságtalanságoké is, ezért a ~ által való javulás és változás (szív tisztulása) feltétele a →megbocsátás is. A ~ Isten előtti földolgozása mindig ilyen fölismerésekkel jár: „a bűnösök között én vagyok az első” (1Tim 1,15); ami jót tettem, „egyedül a te munkád volt bennem, Uram” (Lisieux-i Szt Teréz); „~amat irgalmasságodba (...), jelenemet szeretetedbe, jövőmet gondviselésedbe ajánlom, Uram” (Pio atya). Ker. ember számára ezért a ~ mindig és mindenért a →hála legfőbb forrása. - Az életből minél nagyobb részt foglal le a ~, annál közelebb van az ember Istenhez, egész élete →végső céljához, az átmenetelhez (→abszolút jövő). **

Schütz 1993:271.