lélek (héb. ruah, gör. pneuma, lat. anima): életelv (princípium), a test éltető formája, mely a testnek emberi létet ad (D 481). - I. A vallástörténelemben minden népnél föltűnik a ~képzet, az ember tudatos életét biztosító „szellemi” életelv. Annak a minden ősi kultúrában megtalálható meggyőződésnek, mely szerint az élet a halál után nem ér véget, alapja a ~ létezésének ki nem dolgozott fogalma, mely szerint az emberben van valami több, mint a puszta anyag, a puszta test. A szintén egyetemes →halottkultusz valójában a testet túlélő ~nek szólt. - A már határozottabb elgondolások szerint 1. a ~ életerő, mely a fontosabb szervekben (szív, vér, máj, csontok) lakik. A halál után ált. tovább él, ritkábban a testtel együtt meghal, de az élet tartama alatt is elhagyhatja az embert, pl. betegségben v. öntudatlanságban, s bizonyos szert-okkal vissza lehet hozni. - 2. Az én-nek, a gondolkodásnak és az akarásnak a hordozója, önálló élete lehet a szívben v. a fejben, s a halál után új formában él tovább ismeretlen helyen. - 3. Csak laza kapcsolatban van a testtel, alvás közben eltávozik, saját élményei vannak, s a testen kívül is megjelenhet különböző formákban. - 4. A képességeknek megfelelően több, különféle formában él az emberben. - A ~ fogalmában mindig benne volt a testhez képest nagyobb szabadsága is. A gör. mitológiában az emberi ~ megszemélyesítőjét szárnyakkal ábrázolták, neve, →Pszüché, pillangót jelent. -

II. A filozófia az ember szellemi tevékenységéből következtet a szellemi ~ létezésére: vannak olyan magasabb rendű tevékenységek (fogalom-, ítéletalkotás, szellemi értékek megismerése, akarása stb.), melyek az emberben nem lehetnek tisztán a testi funkció következményei, hanem föltételeznek egy belső, szellemi princípiumot, amely az ember szellemi tevékenységeinek hordója. - 1. A ~ fil. fogalmát a gör-ök dolgozták ki, először ők tettek világosan különbséget az ember testi és ~i összetevői között. a) Platón szerint a ~ →idea, mely örökké létezik, nem szorul teremtésre, s csupán idegenbe szakadt vándor a Földön. Szerinte csak a ~ halhatatlan, az emberből minden egyéb értéktelen és elpusztul. Ez a kiindulópontja a későbbi →gnózisnak, mely a test és a ~ éles megkülönböztetése nélkül nem születhetett volna meg. - b) Arisztotelész minden élőlényre érvényes meghatározása szerint a ~ az életképes fizikai test első →entelecheiája (De an. II. 1. p. 412), a ~ a test számára határozott létet adó és célját meghatározó formai ok. A ~ természete szerint a testre van utalva, a testtel létegységet alkot. Arisztotelész szerint tehát a ~ és a test kapcsolata sokkal szorosabb, mint Platónnál. - c) A ~ képességei. A ~ tevékenységeit Platón a vegetatív, az érzéki és az értelmi működésben különbözteti meg. E hármasság a ~ mint életelv fokozatos tökéletesülése: a magasabbrendű ~ föltételezi és magában foglalja az alacsonyabbrendű →lélek képességeit a ~ egységének épségben tartása mellett. Minden élőlénynek egyetlen lelke van, de az különböző képességeket (dünameisz) egyesít magában. Valamennyi élőlény rendelkezik a vegetatív képességgel (to treptikon), mely a növekedés (táplálkozás) és szaporodás jelenségeiben nyilvánul meg, de sajátosan a növényvilág jellemzője. Az állatok a vegetatív képesség mellett rendelkeznek az érzékelés (to aisztétikon), a törekvés (to horektikon) és a helyváltoztatás (to kinétikon kata topon) képességeivel is. -

2. Az emberi ~ egyesíti magában a vegetatív és érzéki képességeket, de az →ész képessége a többi élőlény fölé emeli. Az emberi ~ tevékenységét az →érzékelés (aiszthészisz), a →gondolkodás és a →törekvés adják. Ezek csak elméletileg választhatók szét, a valóságban szervesen egybetartoznak. - a) Az érzékelés a ~ és test együttműködése. Az öt érzékszerv mindegyikének megvan a maga sajátos tárgya. Az érzéket a külvilágból érkező sajátos tárgyi minőség (szín, hang) hatása hozza működésbe az alany és a tárgy közötti médium (levegő, víz) közvetítésével. Ha ez a hatás túl erős, az érzék megsérül v. elpusztul. Minden érzékelés ellentétek közt mozog (a látás fehérre és feketére, a hallás magasra és mélyre vonatkozik), a különbségek által szerzünk tudomást a tárgyak sokféleségéről. Az érzéki észrevétel mibenlétéről Arisztotelész (a démokritoszi naiv realizmussal szemben) azt vallja, hogy az érzékelt tárgy formáját a tárgy anyaga nélkül fogják föl az érzékek, amint a viasz felfogja a pecsétgyűrűre vésett alakot a gyűrű vas- vagy aranyanyaga nélkül. Az érzékelés által a tárgyakban lehetőségileg adott minőségek lelkünkben valósággá válnak. Az érzékelés passzív, befogadó folyamat, melynek eredménye a →szenvedőleges képességnek a tárgyhoz való hasonulása. A ~ azonban nemcsak szenvedőleges befogadója a benyomásoknak, hanem cselekvő princípium (forma) is. A ~i öntevékenység elve tehát az arisztotelészi pszichológiában is él. Míg az érzékek önmagukban csak szenvedőleges felfogói a természetüknek megfelelő benyomásoknak, az észrevételben ennél több van: nemcsak látunk, hallunk, hanem tudjuk, hogy látunk, hallunk. Az érzékelés a magasabbrendű érzéki képesség, a központi érzék (aiszthétérion koinon) aktív tevékenységével lesz tudatossá. Ez az érzék rendezi, különbözteti meg az érzékek által felfogott tartalmakat, s a nagyság, alak, mozgás, nyugalom, szám és idő tudatos felfogását eredményezi. A központi érzék hozza létre a képzetet (phantaszmata), mely az érzékelés utóhatása. Az érzékek ugyanis a külső benyomás megszűntével még egy ideig működésben maradnak, s a közös érzékre hatva az eredeti benyomáshoz hasonló, de halványabb ismeretképet hoznak létre. Az érzékelésből visszamaradt nyomok teszik lehetővé a korábbi tartalmak fölidéződését, az emlékezést (mnémé). Ettől megkülönböztetendő a visszaemlékezés (anamnészisz), amely következtetés módjára az egyik felidézett élményből keresés (dzétészisz) útján jut egy másikra. Emlékezete az állatnak is van, de visszaemlékezésre, mely értelmi tevékenységgel kapcsolatos, csak az ember képes. -

b) A gondolkodás előfeltétele az érzékelés: „az érzékelhető formákban vannak a gondolhatók” (De an. III. 8. p. 432 a 5). Amint a matematikai tétel bemutatására az ábrázolás szolgál, hasonlóképpen a gondolkodást is mindig a megfelelő képzetek kísérik. Amint az érzék viszonylik az érzékelhetőhöz, úgy viszonylik az →értelem is a gondolhatóhoz. Az értelem eredetileg üres táblához hasonlít (III. 4. 430 a 1). Szenvedőleges, az ismerettárgy felvételére alkalmas, de megfelelő ráhatást igénylő, befogadó képesség. Az értelem ezen sajátságát fejezi ki Arisztotelész szenvedőleges értelem (noúsz pathétikosz) néven. Megkülönbözteti ettől a cselekvő értelmet (poioún, mely már Alexander Aphrodisziasznál noúsz poiétikosz néven szérepel: De anima, 88. 24). A kétféle értelem egymáshoz való viszonyát a képességiség-ténylegesség elve szerint magyarázza. A szenvedőleges értelem a forma-befogadó, a tevékeny értelem a forma-adó, a fogalmi ismeretet közlő princípium. Amint az anyag a művész keze alatt ölt formát, s amint a fény láthatóvá teszi a színeket, hasonlóképp hat a tevékeny értelem a szenvedőleges értelemre, melynek folytán az a képességiség állapotából a ténylegesség állapotába, vagyis a fogalmi ismeret birtokába jut. - A cselekvő értelem homályos fogalma a tört. folyamán különböző magyarázatokra adott okot. Bár az értelmi tevékenység kiindulása az érzékelés, Arisztotelész a szenzualizmus cáfolatául nagy súlyt helyez annak bizonyítására, hogy a gondolkodás az érzékelésnél lényegesen magasabbrendű, szellemi működés. Az érzékelés adatait felülbíráljuk, azokkal szemben állást foglalunk, tehát a gondolkodás, az értelmi belátás nem azonos az érzékeléssel. - Szemlélet és fogalom lényeges különbsége különböző képességeket tételez föl. Más a kiterjedés és a kiterjedés fogalma, más a víz és a víz fogalma. Az érzéki képességgel ismerjük meg a kiterjedt dolgokat, s egy másik képességgel a kiterjedés fogalmát. Az érzékek mindegyike csak bizonyos érzetminőségeket képes felfogni. Az értelmi ismeret tárgya, a fogalom, anyagi vonásoktól mentes, lényeget ábrázoló szellemi ismeretkép, mely nem korlátozható csak bizonyos érzetminőségek körére. Az értelem a tárgyak eszmei mását magába fogadva a tárgyakhoz hasonul, s minthogy a megismerésnek nincsenek korlátai, a ~ bizonyos értelemben „mindenné lehet”, az egész univerzumot képes magába fölvenni. Ha az érzékszervet túl erős benyomás éri, képtelen rögtön utána a gyengébb benyomást felfogni, sőt a túl erős inger az érzékszerv működését teljesen megbénítja. Az ész viszont minden nehézség nélkül képes a nehezebben felfogható ismerettárgyról a könnyebben felfoghatóra térni, mert az ész tevékenysége nincs testi szervhez kötve. - A noúsz (ész) magasabbrendűsége jut kifejezésre abban, ha azt Arisztotelész valami isteni dolognak (theion ti, theiotaton) nevezi. A noúsz szellemi természetéből következik, hogy az érzéki ~ből nem fejlődhetik, hanem kívülről (thürathen) jön a szülőktől származó létcsírába. Míg a szenvedőleges értelem a testhez kötöttsége folytán a testtel együtt elmúlik, a cselekvő értelem örökkévaló és halhatatlan (De an. II. 2; Met. III. 5). - Arisztotelész elképzelése a noúsz eredetéről és halhatatlanságáról fölveti a köv. ellentmondásokat: ha a noúsz kívülről jön a testbe, ez föltételezi a ~ platóni előéletét, melyet más helyen Arisztotelész elvet; a ~nek a testtől önálló léte nehezen egyeztethető össze azzal az alapvető definícióval, hogy a ~ a test entelecheiája. - A korábbi gör. és a későbbi arab kommentátorok a noúszt az egyéni ~től elválasztották és egyetemesnek állították. A skolasztika az arisztotelészi fil. egészéhez következetesebben a noúszt a ~ legnemesebb képességének tartja. A noúsznak az egyéni ~hez való viszonyától függ az a kérdés is, hogy vajon a halhatatlanság egyéni-e? Arisztotelész Platóntól eltérően ezzel a kérdéssel nem foglalkozik, a ~ túlvilági életéről nem beszél. - A megismerés módja szerint különbséget tesz értelem és ész között. Az értelem közvetlen, intuitív módon ismeri meg a legáltalánosabb logikai elveket (azért arkhé tész episztémész, Anal. post. I. 33. p. 88 b 36); míg az ész az →ítélet és →következtetés szintézisével, tehát közvetett (diszkurzív) úton jut az ismerethez. Az ismeret célja szerint beszél teoretikus és gyakorlati észről: előbbi tárgya az igazság érdek nélküli szemlélete, az utóbbié a cselekedet irányítása. -

c) A ~ törekvő képességének tárgya a gyakorlati jó (De an. III. 10). Arisztotelész e képesség többféle működését különbözteti meg: a szemléletek, képzetek, ill. a szervezet belső változásai kellemes v. kellemetlen hatást, érzelmeket váltanak ki bennünk, melyek önmagukban erkölcsileg közömbösek, az észnek kell rajtuk uralkodni. Az indulatok (harag, félelem, bátorság stb.) olyan állapotok, melyekből gyönyör (hédoné) v. fájdalom (lüpé) következik. Ezek a vágy (epithümia) mozgatói: ami kellemes hatással van ránk, azt megszerezni, ami kellemetlen, azt távol tartani akarjuk. A vágy mozgásszerű folyamat, melynél a mozgató egyrészt a cél (jelentőségével bíró tárgy), másrészt a vágyóképesség, melyet a tárgy hoz működésbe; mozgatott az élőlény, s a mozgás eszköze a tárgy elérésére alkalmas szerv. Az érzéki vágyódás nemesebb, de még mindig értelem nélküli formája a thümosz, melynek mibenlétét Arisztotelész közelebbről nem határozza meg. Úgy jellemzi, mint a harag és bátorság ösztönszerű indulatát, mely állatnál és embernél egyaránt fontos eszköze a létfenntartásnak. Csak az ember rendelkezik az értelem által irányított vágy, az akarat képességével. -

3. Az emberi ~ és test egyesülése. Az ágostoni-platonikus tan a test és ~ laza kapcsolatát vallja. →Alexander Halensis megpróbálta egyeztetni Arisztotelész és Ágoston véleményét: a test és ~ kapcsolatát az arisztotelészi anyag-forma alapján magyarázza (ad modum formae cum materia), ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a ~ önálló szubsztancia a testiség formája (forma corporeitatis) által önálló test mellett (est substantia praeter substantiam corporis STh. I, 59, 2, 1). Az egyesülés tehát két önálló, egyaránt anyagból és formából álló szubsztancia közt történik. - Szt Bonaventura a ~ önállóságának kiemelésével az egyéni halhatatlanságot biztosítva látja, másrészt azt is hangsúlyozza, hogy a ~ éppúgy vágyódik a test tökéletesítése után, mint az organikus test az őt tökéletesítő ~ után. A kettő egyesülésével az emberben az egymásnak alárendelt formák sokasága jön létre. Az elemek sajátos formáin (formae elementares) kívül egyesülésükkel új formák jönnek létre (formae mixtionis). Ezeknek az összetett szubsztanciáknak azután az organikus egységet biztosító formák (formae complexionis) adják az alkalmasságot a legnemesebb forma, a ~ befogadására. A formasokaság elvét az ágostonos irány kiterjeszti általában minden fizikai valóra. Az ősanyaggal adott fényformához járuló további elemi, keveréki és egyesítő formák sokasága által alakul ki a konkrét egyedi szubsztancia. - Nagy Szt Albert szerint az anyagból és formából álló összetettség csak a fizikai dolgok lényegére vonatkozik, a szellemek és az emberi ~ tiszta forma. - Aquinói Szt Tamás szerint a ~ minden anyagiság nélküli, potenciából és aktusból összetett szellemi szubsztancia, mely teljes léttartalmát a testtel egyesülve valósítja meg. Az érzéki és értelmi működések közti benső kapcsolatnál fogva ~ és test egyesülését sokkal közvetlenebbnek kell tekinteni, mint a platonikusok teszik (STh I, 75, 4; Gent. II, 57; De an. I, 1). Tamás szerint az egyesülés módját Arisztotelész állapította meg helyesen, amikor a ~et a test entelecheiájaként határozta meg. A ~ és a test az anyag-forma viszonynak megfelelően feltételezik egymást; ~ és test egyesülése hozza létre az embert, akinek minden tevékenységében a testből és ~ből álló természet egysége nyilvánul meg. A ~ és a test közti egység oly szoros, hogy a ~ különléte a testtől a halál után, bár nem erőszakos, mégis természetén kívüli (praeter naturam) állapot. Az Isten által teremtett ~ minden egyéb közvetítő forma nélkül, közvetlenül egyesül a testtel. A ~ az egyetlen formai elv, mely az emberi testet élteti, s a legmagasabbaktól a legalacsonyabbakig az összes tevékenységek immanens, bennműködő lételve. -

III. A Szentírásban a legrégibb időktől megvan az elképzelés, hogy az emberben a testiségen kívül más élettényező is van. - 1. Az ÓSz-ben a leggyakrabban használt szó a héb. nefes, de szerepel a héb. nesamah és ruah is. Ezek egyike sem pontosan azt a szellemi ~et jelenti, amelyről a gör-ök beszéltek, hanem valamilyen életerőt v. magát az életet, valamit, ami által az ember értelmes lénnyé válik. Néha azonosítják a vérrel v. a lélegzéssel. A nefes igazában nem része az embernek, hanem inkább maga az egész ember, jelzi az ember egyediségét is, a halálban megsemmisül, bár a holtak birod-ában (seol) az embernek valamilyen árnyszerű léte megmarad. - A test és a ~ alapvető kettőssége ott van a teremtés szemléltetésében: Isten a földből alakítja ki az embert, s Ő leheli belé az élet leheletét, de a platóni test-szellem dualizmus hatása csak a Kr. e. 1. sz: jelentkezik, s a Bölcs-ben már érezhető. A 2Mak 7,36 és 12,43 föltételezi, hogy a vt-k „lelke” Istenhez jut még a föltámadás előtt. A kései zsidó irod-ban, az apokrifokban és a rabbik írásaiban hasonló az elképzelés. Az Isten és a világ közötti dualizmus elvezetett az emberben levő dualizmushoz, a test és a szellemi ~ megkülönböztetéséhez, ha nem is olyan élesen, mint a gör. fil-ban. A kumrániak is ismerték a ~ megmaradását és a föltámadás hitét. - 2. Az ÚSz-ben a gondolkodásmód és a terminológia az ÓSz-re támaszkodik. Nincs szó a test leértékeléséről, hiszen a →megtestesüléssel Isten Fia is magára vette az emberi testet, de a ~ halhatatlansága közp. szerepet kap. A ~ egyet jelent az élettel, főleg a halál után megmaradó élettel. A szellemi ~ halhatatlanságát világosan tartalmazza a Zsid 12,23 és a Jel 6,9. - Pál ap-nál a pszüché és a pneuma jelentheti az egész személyt (Róm 2,9; 8,15; 13,1; 16,4; 2Kor 1,23; 12,15; Fil 1,27). Amikor a testet és a lelket (szarx és pneuma) megkülönbözteti, akkor is úgy beszél róluk, mint az egységes emberi term. összetevőiről, vagyis a term-es antropológiában ő sem olyan dualisztikus, mint a gör-ök. A túlvilági élet biztosítékát nem a ~ szellemiségében látja, hanem a föltámadásban, melyet Krisztustól kapunk. A halál és a föltámadás közötti közbeeső állapot hordozója is inkább a halhatatlan „én”, nem maga a ~. A halál után a test nélküli állapot bizonyos „mezítelenség” lenne, ha Isten irgalma nem öltöztetne bele valamilyen égi testbe (2Kor 5,1-6). A gör. noúsz szót Pál 21 esetben használja, de ezen is az értelmes erkölcsi személyt érti. - 3. Egyedül az isteni →kinyilatkoztatás által tud az ember a Lélekről, a Szentháromság harmadik személyéről: →Isten lelke, →Szentlélek.

IV. A pszichológiában: →lélektan. -

V. Teol. A test és a ~ egymáshoz való viszonyát az egyh. tanítás azzal fejezi ki, hogy a ~ a test éltető formája, vagyis olyan elv, amely igazi emberi létet ad neki (D 481). A vienne-i zsin. (1311-12) e definíciót az arisztotelészi anyag-forma elméletből vette, de ezzel nem akarta a gör. fil-t szentesíteni. Ha ezt a tanítást komolyan vesszük, akkor meg kell látni, hogy a test és a ~ nem két külön valóság, amely utólag egységbe olvad, hanem a testnek a ~ által van igazi emberi léte. Az anyag az ilyen lényegi forma nélkül csak képességi léttel rendelkezik. Ezért semmi sincs az emberben, amire külön azt lehetne mondani, hogy ez test, ez meg ~, hanem a kettő mindig együtt van, konkrétan csak a test-~ ember létezik. A ~ tehát mindig az egész embert fejezi ki abból a szempontból, hogy értelmes, egyéni, szellemi megjelenése van, mint ahogy a testiség is az egész emberre vonatkozik, amennyiben a tapasztalható anyagvilághoz tartozik. - A ~ dinamikus elem: formálja a testet és elhelyezi a történetiségbe, s mint ilyen meg is marad, mert mindig az élet, a szellemiség, az egység kifejezője. Ezért mondjuk halhatatlannak. De ebből nem következik, hogy a halál után az anyagtól mentesen létezik. Ha úgy fogjuk föl, mint a test formáját, akkor éppen az a szerepe, hogy mindig formál valamit a létben. Innen adódik a kérdés, hogy az ember milyen formában létezik a halál és a föltámadás között. Ezt tárja elénk a →közbülső állapot. - Az egyéni ~ eredete. Az Egyh. kezdettől fogva elvetette a ~ előrelétezésének tanát. Volt olyan nézet, hogy a szülők adják a maguk ~éből, de ennek ellene mond a szellem oszthatatlansága. Az elfogadott tanítás a →kreacianizmus, vagyis az a fölfogás, hogy a ~et Isten beleteremti az emberi magzatba. Ennek hogyanja azonban a teremtés titkához tartozik. A kérdés összefügg az →áteredő bűn tanával is. Ha Isten teremti a ~et, hogyan lehet az azonnal a bűn hordozója? Itt már Ágoston megkülönböztette a teremtést és a testtel való egyesítést. Az áteredő bűn állapota nem a ~ teremtése kapcsán alakul ki, hanem a ~ testtel való egyesülésében. A bűn hordozója az ember, aki beleszületik Ádám családjába. A testbe való beleteremtést sem kell valamilyen termfölötti beavatkozás módjára elgondolni. Isten a teremtés rendjében a másodlagos okok fölhasználásával dolgozik, Ő nemcsak transzcendens, hanem immanens is, azért teremtő akarata és ereje jelen van a világban. Adott körülmények között ez a teremtő erő képesíti a másodlagos okokat arra, hogy maguk fölé emelkedjenek. Az egész evolúciót is csak így lehet megmagyarázni. A ~ teremtésénél azonban egészen különös hatás érvényesül, hiszen a test-~ ember határozott egyed, személy, Isten képmása, és egyedi személyisége csak valamilyen én-te közösséget kifejező okra vezethető vissza. Végül figyelemreméltó az, amit már Aquinói Szt Tamás magyarázott az ember létmódjára: az ember nem egyszerű létező, hanem szellemisége következtében tudja is, hogy létezik; benne tehát a lét mintegy visszatér önmagába, magába tekint, tudatosul, s éppen ezzel válik az örök létezőnek, Istennek a képmásává (Contra Gent. IV,11). -

VI. Ikgr. Az óker. korban az üdvözült ~ek jelképe a madár.

A 13. sz. Ny-i →Mária ábrázolásokon gyakran látható kis madár a kis Jézus kezében (a lélek szimbóluma).

Később kialakult az az ábrázolás, melyen a ~ a halál pillanatában mint ruhátlan ember v. inget viselő kisgyermek, máskor, főként a bizánci műv-ben, mint bepólyált csecsemő elhagyja a testet. Az üdvözült ~et angyalok, a kárhozottat ördögök viszik el (→Ábrahám kebele). A Mária elszenderülése-képeken Mária bepólyált csecsemőként ábrázolt lelkét ált. Jézus fogadja. A reneszánsz óta terjedt el a ~ testtől független ábrázolása: az ókori Pszüché megszemélyesítéseire emlékeztető hosszú ruhás, szárnyas nőalak. G.F.-**

Kecskés 1943:135, 248, 250, 269. - Schubert 1955:36. - LThK IX:566. - Kirschbaum IV:138. - Sachs 1980:312. - KML 1986:204. - BL:347 (emberi), 1105. - Schütz 1993:227. - Mérleg 1999:3. sz. (Goller, Hans SJ: A „test-lélek probléma” a pszichológiában)