🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > H > halottkultusz
következő 🡲

halottkultusz: az elhunyt ősök tisztelete, az →élet a halál után hitének minden ősi kultúrában való megnyilvánulása. - I. A →megalit kultúra alapjában ~ volt. A természetes és a sziklákba v. mesterséges dombokba vájt mesterséges barlangok, a legkülönbözőbb aknák, kőkörök, sziklacsúcsokba vágott szentélyek, fölállított kövek és kőátfedések ugyanannak az őskultusznak emlékei. Ahol az éghajlati viszonyok következtében a fa évezredeken át fennmaradt, ott látható, hogy a kőépítmények előtt v. mellett fából is készítettek hasonló építményeket. A megalit kultúrán kívül csak →Egyiptomban élt erősen a →halottakról való gondoskodás. Egyiptomban azonban sok más építmény és kulturális emlék van, melyeknek az őskultuszhoz semmi közük sincs, a ~ viszont gyakorlatilag nem hagyott mást hátra, mint az ősök halál utáni életébe és a halottak nagy hatalmába vetett hitét: a halottak szükségleteit az élőknek kell kielégíteniük, akik remélték, hogy ily módon részesülnek az elődök hatalmas segítségében. - Sok megalit sírnál a sírkamra keskenyebbik oldalán egy alacsonyabb, függőlegesen fölállított követ találunk, több egyenlő magasságú kő mellett úgy, hogy közte és a fedélkő között nyílás marad; későbbi építményeken a fedőlap van átfúrva. Ezeket a léleklyukakat nem a „halottak kijáratának” szánták, hanem nyilvánvalóan arra szolgáltak, hogy megújíthatók legyenek a →sírmellékletek, azaz hosszabb időre tegyék lehetővé a ~t. Nagyobb sírépítmények esetében, ahol a tulajdonképpeni sírhelyiségből leválasztottak egy előkamrát, mindig az előkamrában található a léleklyuk; maga a sírkamra ekkor ablaktalan és többnyire meglepően jól szigetelt. A sírok tájolásában nem állapítható meg rendszer. A sírkamra padozata többnyire égetett kovakő darabokból áll, amelyet tömörré döngöltek, de (később) döngölt agyagpadozat is előfordul. A csontvázak többnyire kinyújtóztatva v. alvó testhelyzetben, enyhén fölhúzott lábakkal oldalt fekve, néha háton fekszenek. Ülő helyzet csak a Földközi-tenger térségében, valamint Fehér- és Fekete-Afrika területén bizonyítható. Halottégetés (→hamvasztás) csak későbbi időszakban fordul elő, de sírhelyek egész sorozatának közvetlen közelében egyértelmű égetési helyek találhatók, amelyek áldozati tűzre utalnak. - A ~szal kapcsolatban vsz. sor került emberáldozatra is (talán ez a magyarázata a sírkamrák közelében gyakorta megfigyelhető halottégetésnek), több esetben találtak egy férficsontváz mellett egy v. több női csontvázat betört koponyával (amiből erőszakos halálra lehet következtetni). A síroknál gyakran áll →menhir. A sírokat gyakran befestették, kitapasztották, díszítették v. vésetekkel látták el; előfordulnak állatképek és szimbólumszerű jelek is. - Az újkőkori emberek házai alig hagytak nyomot maguk után, a ~ azonban túlélte az évezredeket. Ebben a gondoskodásban az a kísérlet fejeződik ki, hogy az élet mulandóságát tapasztalva „meghosszabbítsa”, sőt „megörökítse” azt a kőben. A korai földművelőhöz bizonyára különösen közel állt az emberi élet párhuzama a nagyon mulandó növényi élettel. A mezopotámiaiak, a hettiták, héberek, görögök stb. archaikus magaskultúrájának elképzelésével ellentétben (akik számára a halottak tehetetlen árnyak) itt eleven a hit abban az erőteljes segítségben, amit az élők kapnak a halottaktól, ha megfelelő kultuszban részesítik őket. -

II. A Szentírásban. 1. A sírok. Palesztinában az arab, kivált a félnomád arab lakosság szívesen temeti halottait valamelyik híres sejk v. tiszteletben tartott ős síremléke közelébe, amely gyakran zarándokhelyül is szolgál (pl. az ún. Ráchel sírja Betlehem közelében). Uígy nagy vonzereje volt a bibliai időben az ősatyák, bírák és próf-k sírjának is. - Machpela barlangjában temették el Ábrahámot és Sárát (Ter 23,19; 25,9); a papi szerző Izsák és Rebekka, valamint Jákob és Lea sírját is Machpelába teszi (49,29-32; 50,13), de a jahvista hagyomány szerint Jákobnak maga ásta sírja volt (50,5; 47,30: itt az ő sírjuk helyén eredetileg az én sírom állhatott); ez azzal függhet össze, hogy Jákob Szichemben vásárolt magának egy darab földet (33,19), s ezen temették el József Egyiptomból elhozott csontjait (Józs 24,32). Rebekka dajkájának, Deborának (Ter 35,8), Ráchelnak (35,19), Józsuénak (Józs 24,30), Gedeonnak (Bír 8,32), Jiftachnak (12,7), Sámsonnak (16,31) stb. szintén számon tartották a sírját. A pátr-k sírját Machpelában Heródes hatalmas fallal vette körül. Uakkor nyilvánvaló, hogy a Szichemben tartott összejövetelek József (és Jákob?) sírjával vannak kapcsolatban. - Ha király halt meg, tüzet gyújtottak és illatszereket égettek a halott tiszteletére (2Krón 16,14; 21,19; Jer 34,5; →temetkezés). - 2. A halottak istenítése. Néhány tudós a ~ megnyilvánulásaiból arra próbál következtetni, hogy mielőtt a →seolra vonatkozó elképzelés ált-sá vált, Izr. fiai a halottat félistennek tekintették és a hősök, sőt az istenek módjára tisztelték. Feltevésük mellett a következő érvekre hivatkoznak: a) Az endori jósnő Sámuel lelkét elohimnak, isteni lénynek nevezte (1Sám 28,13). Schwally szerint Iz 8,19 is ilyen értelemben él e szóval (a halottal párhuzamba állítva). Ez azonban egyáltalán nem biztos. 1Sám idézett helyén az a szó szolgálhat egyes-egyedül arra is, hogy a jelenés titokzatosságát kiemelje; annál inkább, mivel a szerző a szellemet a következőkben öregemberhez hasonlítja. - b) a sírmellékletek (ruha, fegyver, ékszerféle, használati tárgyak), valamint a halottak ellátása étellel, itallal. Helytelenül számolnak itt áldozattal, mert a régi szemiták a szóban forgó dolgokat inkább alamizsnaként adták a halottaknak, hogy nyomorúságos létükben segítséget nyújtsanak nekik (→halottakról való gondoskodás). A „halotti áldozat”, amelyet a Zsolt 106,28 említ, olyan áldozat lehet, amilyet Moáb leányai isteneinek mutattak be (Szám 25,1), azért is halotti, mert magukra az áldozatbemutatókra utal (gúnyosan, megvetően). - c) A gyászt kifejező szokások: a →haj és a →szakáll kitépése, kopaszra borotválás, a bőr bevagdosása stb. (→gyász, →siratás). A haj kitépését az ún. hajáldozattal hozzák kapcsolatba, amelyet pl. Homérosz említ az Iliászban (23,135.152): Patroklosz tetemét harcostársai hajfürtjeivel hintették be; a szír beduinok körében még napjainkban is szokásban van, hogy az asszonyok hajtincset tesznek kedves halottaik sírkövéhez. De ez aligha áldozat a szó valódi értelmében. Inkább arról van szó, hogy a hajnak életerőt tulajdonítottak; a Talmudban a haj nemegyszer varázsszerként szerepel. Ha hajat ajánlanak fel a halottnak, ezzel mintegy segítséget nyújtanak neki. Mindazonáltal figyelembe veendő, hogy az ÓSz-ben nem találkozunk ezzel a szokással. A haj kitépésének és a kopaszra borotválásnak saját jelentése van. Hogy ezek a szokások nem függtek össze a bálványozással, arra abból következtethetünk, hogy a próf-k magától értetődően említik őket (Iz 22,12; Jer 16,6; Ez 7,18; Ám 8,10). Babilóniában is éltek a tárgyalt szokások, anélkül, hogy a halottak alvilági létét illető ottani elképzelésekhez az áldozat hozzákapcsolódott volna. A Lev 21,5 tiltotta a papoknak, hogy halott tiszt-ére megnyiratkozzanak; a MTörv 14,1 ezt a tilalmat Izr-ben mindenkire kiterjesztette, de nem azért, mert ez a szokás mintegy annak volt az elismerése, hogy a halottnak isteni természete van. A 21,10; Iz 3,24; Jer 2,16; 7,29 arra enged következtetni, hogy a hajviselettel fejezték ki az istenségnek szentelést (→nazír); a Papi irat szerzője és a deuteronomikus szerző ezért a kopaszra nyírásban megszentségtelenítést látott, amely nem illett a Jahvénak szentelt papokhoz ill. néphez (Lev 21,6; MTörv 14,2; vö. J. C. Matthes). -

d) A →sógorházasságot szintén felhozzák a ~ igazolására: a babilóniaiak nagy gondot fordítottak arra, hogy haláluk után legyen valakijük, aki ügyel rá, nehogy hiányozzon nekik a víz. Egyiptomban alapítványok is létesültek erre a célra. A vízzel meghintésben azonban nem szabad áldozati cselekményt látnunk; csupán egyfajta gondoskodás volt a halottakról. Izr-ben a sógorházasságot azért vezették be, hogy a halott neve akkor is fennmaradjon, ha nem hagy hátra utódot. - e) A holttesttől tisztátalanná válásra is hivatkoznak (Lev 21,1.11; Szám 6,2; 19,11-22; Ag 2,13): a törv. azért nyilvánította tisztátalannak az ember földi maradványait, hogy így kiirtsa a ~t. Valójában azonban annak megtapasztalásán alapszik ez a törv., hogy a holttest az átok és romlás világához tartozik; szemben áll tehát Jahve szentségével, amelyben Izr. élő tagjainak részük van. - 3. A halhatatlanság hitének szerepe. A halottak helyzetével kapcsolatos elképzelések egyfelől a földi élettől való elválás szomorú tapasztalatán alapultak, másfelől abban a szilárd meggyőződésben gyökereztek, hogy az elköltözöttek továbbélnek. Az érzelmek hullámzásától függően hol az egyik, hol a másik szempont került előtérbe. Egyiptomban és a gör-öknél a második szempontra esett a hangsúly, Kánaánban inkább az elsőre. Hogy Kánaánban milyen régi múltra tekint vissza a seollal kapcsolatos elképzelés, azt a Ter 37,35a; 42,38; 2Sám 12,23 tanúsítja, és az ugariti szövegek is bizonyítják, amelyekben arról olvashatunk, hogy a halottak lemennek a föld mélyébe, és azok a halottak, „akik leköltöznek a földbe”. Ezt az alvilágba leköltözést siratással kísérték, amely egyértelműen mutatja, hogy a halált nem apoteózisnak fogták fel (Ter 37,33; 2Sám 1,19-27: a halál elbukás). De azért a valóságos továbbélésben való hit sem hiányzott; erre utal az a kultusz, amely a tekintélyes személyek sírjához kapcsolódott. Hogy a nép a halottaknak egyfajta magasabbrendű létet tulajdonított, az 1Sám 28,13-ből (elohim) föltehető, sőt talán a →halottidézés gyakorlata is ezt tanúsítja, amely azon föltevésen alapult, hogy a halottak olyan ismeretek birtokában vannak, amilyenekkel az élők nem rendelkeznek. A hivatalos teol. azonban mindig szemben állt az efféle hiedelmekkel. Így tarthatatlan az a föltevés, hogy Izr. fiai a halottakat isteneknek, félisteneknek tekintették volna. - III. Az uralaltáji (finnugor és törökmongol) népek nagy törzsegysége az elköltözött ős felszabadult lelke számára ui. nemcsak kint a sírhelyen képzelnek el otthont, ahová az visszajár, hanem a családi körben is. Elgondolásuk szerint ne csak odakint, de legyen a léleknek odahaza is hüvelye, amibe időnkint beleköltözhetik; ne érezze magát a család körében, ahol azelőtt teljesen otthon volt, bolyongó látogatónak. Ehhez az a törekvés is hozzájárult, hogy a család továbbra is le akarta kötni magának pártfogóul az elhalt szellemét. Ezért az elhalt lelke számára házibálványt, szellembábut készítettek házi otthonul, s ezt a hajlék legszembeszökőbb helyén felállították. Aszerint, amilyen tekintély volt az illető még életében, kisebb-nagyobb fadarabot (ágat, hasábfát) faragtak ki emberformára: a családfőnek nagyobbat, a nőnek és gyermeknek kisebbet, s ezt egykori ruhájával pólyálták körül. A báb elkészítése eleinte a legközelebbi rokonnak volt a kötelessége: a családfőét özvegye, az anyáét gyermeke készítette el. Az ilyen bábu természetesen nem lehetett remekmű. Gyarló eszközökkel, még gyarlóbb kézügyességgel elnagyolt faragott kép volt; a fejen és arcon (néhol a karokon) kívül a többi testrészt jelezni sem kellett, annyira vastagon körül volt burkolva ruhával, állatbőrrel. Néhol a fejet is csak egy gömb ábrázolta; máshol kinagyolták az arcot. Ezt azután, midőn az állati áldozat leölése után az első vérrel v. hájjal, húsdarabbal a bábu arcát az áldozás szokott rendje szerint bekenték (először ti. neki nyújtottak táplálékot, az ún. tiszteletdarabot), nehogy a fakép a folyadékfélét beigya s emiatt az ábrázat nedves, maszatos maradjon, az arcot fémlappal (bádog-, réz-, vaslappal, sőt később tükörrel) borították, amelyről az áldozati ételt le lehetett törölni. (Vajon a faképnél hagyni szólás nem innen származik-e, s azt jelentené, hogy az illetőt otthon a házi tűzhely mellett hagyja az eltávozó?) Minél előkelőbb, tekintélyesebb volt az elköltözött, annál gondosabban készült lélekbábut kapott. A fémarcon jelezték a szemét, orrát, száját; a kiálló orrot külön kellett beilleszteni, amit rendesen hegyesedő csővel jeleztek (→vasorrú bába). -

A bálványkép sohasem volt nagyméretű, 2,5 arasznyinál nagyobbat egyetlen leíró sem említ. E kis méret magyarázata az, hogy magát a lelket, amelynek otthonául szolgált a házi tűzhely körében, még kisebbnek képzelték. A lélek kicsiny, hüvelyknyi nagyságú lény minden primitív nép képzeletében. Csak így járhat ki-be alvás közben a szájnyíláson, v. férkőzhet be rontó célzattal az idegen testbe, ha beteggé akarja tenni. (A keleti eredetű Hüvelyk Matyi mese is ilyen elgondolású történet.) - Szellembábuk készítése máig élő szokás az É-ázsiai gold, tungúz, osztják, kirgiz és mongol népnél. Ahol pedig kiveszett, például az altáji tatároknál, a jurtasátorban az az üres hely, ahol másutt a szellembábut szokás elhelyezni, ma is megkülönböztetett tisztelet tárgya; a sátornyíláson belépő jövevény, bár nincs ott már semmi, először afelé fordul és mélyen meghajol. - Azokat a bálványbábukat, amelyek nevezetes emberek emlékét őrzik, a gyászidő után a hajlékból kiteszik valamely elhagyott, csendes helyre: erdőbe, ligetbe. Kisméretű házikót építenek nekik, amely négy magas cölöpön nyugszik. Ide járul eléjük az ügyes-bajos ember, ha kérni jön valamit, s amit áldozati ajándékul a szellemeknek szánt, azt a házikó nyitott ajtaján át a lábuk elé helyezi. - A ~ szép megnyilvánulása az a karácsonyi szokás, mely szerint jómódú gazdák asztalukhoz régebben 12 szegényt is meghívtak, mintegy halottjaik helyett. →halotti tor  **

König 1985:47. - BL:551. - MN IV:352.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.