🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > J > Jézus Krisztus
következő 🡲

Jézus Krisztus (lat. Iesus Christus): Isten emberré lett Fia, a világ Megváltója, a →Szentháromság második személye. -

I. Történetisége. Az apostolok tanúsága szerint ~ a názáreti Jézus, a →Messiás, a Fölkent ('Krisztus'). Tört. személy, akit Poncius Pilátus róm. helytartó idejében →Jeruzsálemben keresztre feszítettek. Pogány róm. források is tudnak róla (Suetonius, ifj. Plinius, Tacitus). - Az ÚSz ~ személyét és működését az →igehirdetés alakjában eleveníti meg. Az ap. tanúságtétel legfőbb alapja ~ föltámadása, aki meghalt bűneinkért és föltámadt megigazulásunkra (Róm 4,25). A tanúk az ap-ok voltak, akik személyesen kísérték ~t tanítása idején. Az igehirdetés a kortársaknak szólt, akik ellenőrizhették az Egyh. tanúskodását. Az igehirdetés nemcsak ~ föltámadását tanúsította, hanem azt is, hogy benne megvalósult az üdvösség, és hogy ő tanításával és kegyelmével köztünk marad. ~ az a tört. személy, akiben a természetfölöttiség, az üdvösség rendje belépett földi életünkbe. Időszámításunk első három évtizedében élt, de azon belül nincsenek olyan adatok, melyek alapján mai értelemben vett életrajzát össze lehetne állítani. Mt 2,1 és Lk 1,5 alapján biztosra vehetjük, hogy még Nagy Heródes uralkodásának vége felé született, vagyis Kr. e. 4. előtt, mert Heródes akkor halt meg. Lukács még a P. Sulpitius Quirinus által végzett összeírással is kapcsolatba hozza születését, de ezt nehéz összeegyeztetni a tört. adataival. Lk 3,1 Ker. János föllépését Tiberius cs. uralkodásának 15. évére teszi (27-28 ősze). Ha ~ tanítását 2-3 évre tesszük, a 30. év húsvétján halt meg. - A gyermekségtörténet ~ szűzi fogantatásáról beszél. Anyját Máriának hívják, aki József jegyese. József tehát ~ nevelőapja lesz, s rajta keresztül a törv. előtt megvan a Dávidtól való leszármazás, amit a Lukács és Máté által közölt családfák is mutatnak (→Jézus családfája). ~ a galileai Názáretben nevelkedett, ahol családja és rokonai a hagyományos zsidó vallási életet élték (→Jézus testvérei). Anyanyelve a galileai arám, és későbbi tettei sem árulnak el semmiféle hellénista hatást. Hogy a zsidók közötti irányzatokon (farizeusok, szadduceusok, zelóták) kívül volt-e kapcsolata pl. az esszénusokkal v. az apokaliptikus vallási csop-okkal, azt nem lehet kimutatni. ~ maga mutat rá János és saját működésének kapcsolatára (Mt 11,10). Az ő viselkedése eltér Jánosétól, s ez János csodálkozását is kiváltotta (Mt 11,2-3). Nem ment ki a pusztába, nem alkalmazta a bűnbánati keresztséget, nem utánozta János aszkéta életmódját, és maga kereste föl az embereket a városokban és falvakban. Nem az ítéletet hangoztatta, hanem →Isten országának közeledését, amelyet hittel és bűnbánattal kell fogadni, mert az a kegyelem kiáradása lesz. ~ palesztinai útjait sem lehet követni, mert az adatok nem időrendiek. Az biztos, hogy tanításainak színtere elsősorban Galilea, a Genezáreti-tó környéke, de a 4. evang. alapján az is tény, hogy több ízben részt vett Jeruzsálemben a nagy ünnepeken, és Júdeában is járt. Tanítványai is galileaiak, Júdás kivételével. A zsidók vezetőivel való nézeteltéréséből ered a főtanács által való elfogatása és kiszolgáltatása Poncius Pilátus róm. helytartónak, aki mint a messiási jogcím követelőjét kivégeztette. Halálával és temetésével nem zárult le ~ tört-e, csak más síkon játszódik. A tanítványok a halálát követő 3. naptól (húsvét) kezdve állították, hogy föltámadt és megjelent nekik, s a sírját is üresen találták. Ezt követi a →pünkösd élménye és az →Egyház megalakulása. →gyermekségtörténet, →Jézus keresztsége, →Jézus megkísértése, →Jézus csodái, →színeváltozás, →Jézus búcsúbeszéde, →Jézus halála, →Jézus pokolraszállása, →Jézus fölmagasztalása

II. Istenemberi tulajdonságai. 1. Állapotai. Ha ~ban a Fiú örök személyét vesszük alapul, akkor három létállapotáról beszélhetünk: az Atyánál való örök létéről (praeexistentia), földi életéről és a föltámadása utáni megdicsőülésről. Embersége szerint azonban csak a 2 utóbbi vonatkozik rá. A 3 állapot legtömörebben a Fil 2,5-10: van összefoglalva. Ott szó van a Fiú isteni alakjáról, amelyet az Atyánál birtokolt, azután a kiüresítésről, ami megvalósult az emberi term. felöltésében, és végül érdemeinek jutalmáról, amelyet a mennyei dicsőségben kapott meg; az ap. igehirdetés inkább ebben a formában beszélt ~ról. Egyesek a Fil szövegét ma úgy magyarázzák, hogy az isteni formában való lét nem az Atyánál való előlétezésre vonatkozik, hanem egyszerűen arra, hogy megtestesülése után is kijárt volna neki az istenfiúi dicsőség. De ez a magyarázat nem tesz eleget annak az ugyancsak szentírási nyelvhasználatnak, hogy ~ felülről jött a földre és utána fölment az Atyához. ~ hármas állapotát nem szabad összekeverni v. azonosítani hármas küldetésével: próf., főpapi és kir. hivatalával, mert ez mind a 3 földi alakjának közvetítő szerepét fejezi ki, amit természetesen megtart mennyei dicsőségében is. Ennek a 3 hiv-nak az alapja is isteni személyisége és az Atyától való küldetése. - A kiüresítés állapota az emberré levés és a halál közötti időszakot fogja át. Ezt is föl szokták osztani 3 szakaszra (rejtett és nyilvános életre, a szenvedés idejére), mert mindegyiknek megvan a maga üdvtört. jelentősége. A megdicsőülés állapotát a Szentírás azzal is jelzi, hogy „ül az Atya jobbján”. Ezt a fölmagasztaltatást engedelmességével érdemelte ki, nemcsak a maga, hanem mindazok számára, akik vele a hitben azonosítják magukat. A föltámadás, a mennybemenetel és az Atya jobbján való ülés azonban már nem 3 külön mozzanat, hanem egyetlen termfölötti eseménynek 3 értékelése. Maga a föltámadás volt az átmenet a mennyei állapotba. Az Atya jobbján való ülés ennek csak a fönségét emeli ki. - A kiüresedés és a megdicsőülés azonban a megváltás művének két valóságosan különböző állapota. A személyes egység titkából kiindulva beszélhetünk a két állapot összeszövődéséről is ~ földi életében. A megdicsőülés ui. nem mint valami idegen valóság tört be életébe, hiszen valamilyen rejtett formában már földi vándorlása idején is hordozta az Isten Fiának dicsőségét (Jn 1,14). Teol-ilag ui. biztos tanítás az, hogy földi életében valamilyen módon látta az Atyát és emberileg is Isten Fiának tudta magát. -

2. Praeegzisztenciája. A ~ra vonatkozó kat. tanítás kimondja, hogy őbenne az Atya öröktől fogva létező Fia, Szava, vagyis a Szentháromság második személye lett emberré, tehát emberré levése előtt is létezett isteni személyisége szerint (praeexistentia). Az örök Ige létét a Szentírás világosan állítja, főleg János evang-a és Pál levelei, s azt is, hogy „a világ általa lett”. De előlétezését nem szabad csak úgy fölfogni, mint egy személy örök létezését, hanem úgy, hogy őbenne már öröktől fogva megvolt a világhoz való viszony, amit az Atya szabadon fogalmazott meg és a Fiú szabadon elfogadott. Ez a viszony csúcspontját a megtestesülésben érte el, vagyis amikor az örök Ige magára vette az emberi term-et. Ilyen értelemben beszélünk ~ előlétezéséről, és nem csupán az Ige előlétezéséről. A tételt a mai teol. erőteljesebben hangoztatja, hiszen ezen fordul a Szentháromság titkának kinyilatkoztatása. A kat. hit elutasít minden olyan állítást, mely szerint a Fiú csak mint az Atya valamilyen életjelensége létezett öröktől, és személyességét csak a megtestesülésben kapta. Eszerint ugyanis ~ csak ember lett volna, s mint Isten reprezentánsa kapta volna átvitt értelemben a Fiú nevet. A kat. hit szerint Isten önmagában és öröktől fogva Szentháromság, és ezt a Krisztus-eseményben nyilatkoztatta ki magáról. -

3. Tudása. A kalcedoni zsin. dogmája szerint ~ban az isteni és az emberi természet személyes egységben, de össze nem keveredve van. Vagyis emberi tudata valóságos emberi tudat, és megvan az igazi emberi tudása, ismeretköre. Amikor ~ tudásáról beszélünk, ennek az emberi tudásnak a terjedelméről van szó. A hagyományos teol. a kk. óta megkülönböztette ~ban a tapasztalatból szerzett tudást, a messiási küldetéséhez szükséges, beléje öntött tudást és az istenfiúsággal együttjáró közvetlen ismeretet az Atyáról. Ez az elkülönítés elméletileg elfogadható, bár ahogy ~ az evang-okban előttünk áll, nem mutat ilyen lélektani rétegződést. Egészen ember módjára viselkedik, de különleges ismeretei vannak. Az evang. utal rá, hogy gyermekkorától növekedett bölcsességben és kedvességben (Lk 2,40.52), de azt is jelzi, hogy ismeri az Atyát (Lk 11,27), mégpedig olyan módon, ahogy az más földi emberben nincs meg, ezért tud róla kinyilatkoztatni. Viszont azt is mondja, hogy pl. a világvége időpontját nem ismeri, mert az az Atya titka (Mk 13,32). A kereszten elhagyatottságról beszél (Mk 15,34), tehát biztos, hogy homály is volt az ismeretében. Ezért nem könnyű képet alkotni magunknak arról a szellemi gazdagságról, amelyet ~ magában hordozott. Két dolog azonban biztos. Az egyik, hogy szellemi életét a mi szellemi ismereteink módjára kell elgondolni, vagyis nála is megvolt az állandó tapasztalás, reflexió, a figyelemnek ide v. oda irányítása. Nála is voltak dolgok, melyek a tudat középpontjában álltak, majd lecsúsztak a tudat szélére v. a tudatalatti régióba. A másik biztos tény, hogy ismerte az Atyát, magát Fiának tudta, és életét az Atyjával való kapcsolat határozta meg. Hogy földi élete idején milyen fokú volt az Atya látása, azt nehéz körülhatárolni. Az állandó kinyilatkoztatás világosságában élt. Az Atyától kapta az állandó eligazítást és a titkokba való bepillantást, és tapasztalati ismereteit is ezzel tudta ellenőrizni. Így minden megvilágosodott előtte, amire küldetéséhez szüksége volt; megkapta vallási és erkölcsi téren azt a biztosságot, amellyel az evang-ok tanúsága szerint az emberek között mozgott. Emberségének teljes hazaérkezését ő is csak a föltámadásban érte el. Emberi természete szerint tehát nem tételezhetjük föl benne azt a mindentudást, ami az isteni értelem kiváltsága. Az emberi viselkedéshez, a szabadakaratú döntéshez és az érdemszerző viselkedéshez szükséges a kilépés lehetősége az újba, az ismeretlenbe, a szeretet ösztönzéséből fakadó kezdeményezésre.

4. Öntudata. Az ÚSz úgy tanúskodik ~ról, mint a megígért Messiásról, mint az Isten Fiáról, abban az értelemben, hogy benne az Atya örök Fia lett emberré. A kérdés itt az, hogy ő maga földi életében tudta-e és állította-e ezt magáról, v. csak a későbbi ap. igehirdetés adta neki ezeket a címeket? Az egzegéták arról vitáznak, hogy ~ kifejezetten nevezte-e magát Isten Fiának, hiszen pl. Márk evang. szerint még azt sem engedte terjeszteni magáról, hogy ő a Messiás. A korabeli zsidók ezeket a neveket és címeket úgyis saját elgondolásuk szerint értelmezték volna. Viszont az ap. egyh-at valami mégis fölhatalmazta és késztette arra, hogy a názáreti Jézust az Isten Fiának mondja. Ehhez az alapot ~ viselkedése, magatartása, tanítása és végül föltámadása adta meg; tanítása olyan tekintélyt sugárzott, amely erősebb volt a próf-énál. Erejét és tekintélyét kizárólag az Istennel fennálló viszonyából vezette le, akit az „én Atyámnak” nevezett, és ebben benne volt az istenfiúság tudata. ~ ismerte küldetésének a célját, Isten országának elérkezését hirdette, mégpedig úgy, hogy az az ő személyében, tetteiben és tanításában érkezett el. Szabadon elfogadta az Atya akaratát, hogy engedelmességével és kereszthalálával kiengesztelődést hozzon létre Isten és a világ között. Tervének végrehajtására embereket gyűjtött maga köré azzal a célzattal, hogy megalapítsa Egyh-át, amely majd folytatja művét a világ végéig. ~ öntudatában tehát az Egyh. alapítása is benne volt. Hordozta magában a szeretetet minden ember iránt, mindenkit el akart vezetni az üdvösségre és keresztáldozatát ezért ajánlotta föl. Így mindenki elmondhatja az ap-lal: „szeretett és feláldozta magát értem” (Gal 2,20). Ezek az állítások egyöntetűen benne vannak az ap. igehirdetésben, ahogy azt a szinoptikusok és az ap-ok levelei elénk tárják. Ha ezt a magatartást konkrétan ki akarták fejezni és azzal együtt a názáreti Jézus kilétét megnevezni, azt csak abba foglalhatták bele, hogy ő a megígért Messiás, az Úr, az Isten Fia (ApCsel 2,36; Róm 1,3; Gal 4,4; Mk 1,1). Jn mindezt már teol. nyelven, bő kifejtéssel adja elő. Úgy, ahogy az 1. sz. végén az ap. Egyh. már hitében megértette ~ kilétét, és küldetését kapcsolatba hozta a Szentháromság titkával.

5. Küldetéstudata. Az ap. Egyh-ban ~ elsősorban a Messiás, a Fiú, a Krisztus. Akik ismerték és hittek benne, ezt tartották igazi jellemzőjének. Bár külsőleg úgy tanított, mint a rabbik, ezt a fogalmat túllépte azzal, hogy hallatlan követelményeket támasztott. Egyedüli tanítónak mondta magát, föltétlen hitet követelt és azt, hogy tanítványai az ő követésében tudjanak mindenről lemondani. Követelményeit szembeállította az ósz-i törv-nyel: „én pedig mondom nektek...” Vannak, akik próf-nak tartották (Mk 6,15), de ő ezt a keretet is túllépte. Nem hivatkozott megbízatásra, hanem arra, hogy az Atyától jött, s nem küldetését mondta el, hanem saját nevében beszélt. Nagyobbnak mondta magát Salamonnál és Jónásnál, sőt Mózesnél és a Templomnál is. Hivatkozott Isten Lelkének kizárólagos birtoklására (Lk 4,18), s arra, hogy ő életet, üdvösséget nyújt a benne hívőknek. A Messiás címet ugyan kerülte tanítása idején, mert az a zsidókban pol. várakozást ébresztett. Jelezte, hogy küldetéséhez hozzátartozik a szenvedés, az engesztelés, ami épp úgy megtalálható az ósz-i jövendölésekben (Iz 53), mint örök uralma és dicsősége. Messiás helyett Emberfiának nevezte magát, ami szintén ósz-i eredetű szó, és utal a Messiás hatalmára (Dán 7,14), de egyúttal arra is, hogy benne az isteni személy valóban ember lett, és a mi életünket élte, azt vezette üdvösségre. Ebből a szempontból megvolt benne a közvetítés tudata, mint ahogy azt az utolsó vacsorán ki is fejezte: testét áldozatul adja sokakért, a vérét a bűnök bocsánatáért ontják ki. (A „sokak” sajátságos szemita kifejezés: az eggyel és a kevéssel szembeállítva az összességet jelöli.) - Messiási öntudatán túl megvolt benne az istenfiúi öntudat. Ez kifejezésre jut az Abba, 'Atya'-kapcsolatban, amit minduntalan hangoztatott, továbbá abban, hogy állandóan az Atya küldöttének, meghatalmazottjának tudta magát. Arra nincs bizonyíték, hogy nyilvános működése idején a Fiú címet alkalmazta volna magára. János evang. már azt foglalta teol. fogalmakba, ami ~ magatartásában benne volt. Istenfiúságát környezete nem is értette volna meg, legföljebb ósz-i értelemben. Örök fiúságára, az Atyával való egységére csak föltámadása mutatott rá. Ezért írja Pál is (Róm 1,4), hogy föltámadásában „lett” az Isten Fia, vagyis annak bizonyult. Fiúságát is elsősorban azzal igazolta, hogy isteni jogokat követelt magának: a bűnök megbocsátását, az élet adományozását, az örök jutalom kiosztását. Az ap. Egyh. tehát igazi rendkívüliségét csak azzal tudta kifejezni, amit mind a 4 evang. tartalmaz, hogy a názáreti Jézus az →Isten Fia. ~ tanítása sürgős isteni üzenet, amelynek központi fogalma Isten eszkatologikus országa. Az ember örök sorsát ez az orsz. hordozza, ezért annak üzenetét el kell fogadni. A termfölötti kegyelem kiáradását és az ember kötelességeit nagyrészt példabeszédekkel, hasonlatokkal fejezi ki. Az Isten országa olyan jövő, amely rejtett módon már itt van és érezteti hatását. ~ maga igazolja a termfölötti erők jelenlétét, amikor nemcsak hirdeti a bűnbánatot, hanem meg is bocsátja a bűnöket. Csodáival az élet és a természet urának mutatja magát, s főleg azt igazolja, hogy Isten, az Atya teljes irgalmával fordul a gyarló ember felé.

Gyógyításait az evang-ok korabeli nyelven úgy adták elő, mint az ártó szellemek kiűzését, s ezzel jelezték, hogy ~ eljövetelével megtört a gonoszság hatalma, s ő ki tudja ragadni az embert minden szolgaságból. Így látható, hogy csodái összefüggnek tanításával és önmagáról tett bizonyságával, s így nem is lehetnek utólagos legendák, betoldások. Bizonyítékai alapján követeli a hitet tanítása és küldetése számára. Isten országa csak azok számára válik megváltó erővé, akik félretesznek minden előítéletet és hittel fordulnak feléje. A benne való hit egyúttal jelenti Isten akaratának elfogadását és ezen a téren nem lehet megalkudni. Aki őt követi, legyen kész arra, hogy az Isten országáért lemondjon minden földi értékről és előnyről. Ez a kizárólagosság is mutatja, hogy ő Isten teljes és végleges kinyilatkoztatását közvetíti, ezért senki sem maradhat közömbös. Teljes hitre, teljes megtérésre van szükség. Ő is beszél az ítéletről, Isten országának közeledéséről, de a megtérés sürgősségét nem ebből vezeti le, hanem Isten akaratából. Ha ő kimondta az utolsó szót, ha egészen az ember felé fordult, akkor az embernek is hasonló őszinteséggel kell szeretetét viszonozni. Rámutat arra is, hogy az ő személye és működése az ósz-i ígéretek és jövendölések teljesedése. Tanítása és szelleme a régi törv. tökéletesítése. Aki őt hallgatja, annak föl kell tenni ezeket a kérdéseket: Ki valójában az Isten? Mit akar? Hogyan valósíthatja meg uralmát? Ki ez a ~, aki mindezt közvetíti? Kortársai is megfogalmazták a választ az ósz-i kinyilatkoztatásra, de megrekedtek a jogi síkon. Szemük csak a törv-re, Isten parancsára szegeződött és követelték annak aprólékos alkalmazását, s akárhányszor belevitték saját önző és képmutató elgondolásukat is. ~ velük szemben a lelkület átállítását követeli, ahogy azt a →hegyi beszédben kifejti. Az ember legyen készen arra, hogy teljes engedelmességgel megvalósítsa Isten akaratát. Az igazi válasz az, ha Istent teljes szívvel szeretjük, embertársainkat pedig úgy, mint magunkat. ~ nem elégszik meg a rituális tisztasággal, hanem a szív tisztaságát követeli. Ahogy Isten irgalmával az elesett ember felé fordult, úgy kell az embernek is utánozni az ő irgalmát és türelmét. A szeretetnek és a megbocsátásnak ki kell terjedni az ellenségre is. Az imádságban és a kérésben nem a mi szükségleteinket teszi első helyre, hanem az Atya megdicsőítését és országának eljövetelét. ~ tanítását megpecsételi azzal a magatartással, amelyet így fogalmazott meg: a betegeknek van szükségük orvosra, nem az egészségeseknek. Erről a magaslatról kiindulva tekinti saját népét pásztor nélküli nyájnak (Mt 10,6), s meg is van a szándéka, hogy Isten népét újjáformálja. A 12 ap. kiválasztása mutatja, hogy a régi szöv-et akarja teljessé tenni és az ígéretek teljesedését hozza (Lk 6,13). Ő maga még a zsidó nép között tanított, hogy ezzel igazolja az atyáknak tett ígéretek teljesedését, de tanítása már az egész emberiségnek szólt, és majd tanítványait is a világ minden népéhez küldi. -

6. Szabadsága. Az emberi szabad akarat az a képesség, mely a véges értékek dimenziójában maga dönti el, hogy cselekedjék-e v. ne, ill. hogy ezt v. azt válassza-e. A Szentírás igazolja, hogy ~ban megvolt a szabad döntés (Mk 3,13; Jn 7,1), az engedelmesség és az érdemszerzés (Fil 2,8), s a halált is szabadon vállalta (Jn 10,18). Az egyhatyák is így magyarázzák ~ szabadságát, de hozzáteszik az alapelvet, hogy az Ádám bűnétől megsérült emberi term. csak annyiban nyert gyógyulást, amennyiben fölvételt nyert a Logosz személyébe. Amit magára vett, azt meg is gyógyította. A bűn által legjobban az akarat sérült meg, és az szorult leginkább gyógyításra. - A firenzei és a trienti zsin. határozatai szerint megváltásunkat és megigazulásunkat ~ érdemeinek köszönhetjük (D 711, 790, 809, 820), viszont az érdemszerzés föltételezi a szabad akaratot. Másrészről az is biztos, hogy ~ a személyes egység miatt nem követhetett el bűnt, és hogy megvolt benne az Atyának valamilyen látása. Azért újabb kérdés merül föl: az isteni paranccsal, főleg a kereszthalál vállalásának parancsával szemben megvolt-e az emberi szabadsága. A színelátásban ui. a teremtmény már szükségszerűen igazodik a végtelen jóhoz. Egyesek az érdemszerzés lehetősége miatt kétségbe vonják az Atya látását (H. Schell), mások úgy gondolják, hogy csak időnkénti a színelátás ~ lelkében (K. Adam), ismét mások szerint az isteni paranccsal szemben szabadsága közvetett volt, olyan formában, hogy elfordulhatott attól a színelátástól, amely a szeretetet már kikényszerítette volna (skotisták). Vannak, akik az Atya parancsát (Jn 10,18) úgy magyarázzák, hogy az valójában csak kívánság volt (J. Kleutgen, J. B. Franzelin, L. Billot), v. hogy az csak a szenvedés lényegére vonatkozott, s nem a körülményeire (F. Suárez, G. Vázquez, L. Lessius). Olyan próbálkozás is van, mely ~ emberi szabadsága terén nyitva hagy két lehetőséget: ha a döntés az istenlátás hatása alatt létrejön, akkor szükségszerű szeretetből fakad, ha szerzett emberi tudásából fakad, akkor szabad (Ch. Pesch, tomisták). Mások ezzel a nézettel szemben állították, hogy az emberi tudatnak csak egy központja van, azért inkább arra gondoltak, hogy amit az ember nem mint értéket fog föl, az meghagyja szabadságát. ~ emberi tudatával a halált valóban mint fájdalmas eseményt fogta föl, azért ott megmaradt a szabadsága (P. Galtier, J. Solano). A legújabb teol. nézetek inkább azt veszik alapul, hogy ~nál is különbséget kell tenni a földi istenlátás és a föltámadás utáni színelátás között. Nem biztos, hogy az Atya látása, ami kitűnik az evang. tanúságából, valóban olyan lett volna, mint a mennyei színelátás. Benne lehetett az Atya végtelen szellemisége és hatalma, de nem tárult föl mint végtelen jóság, cél és szeretet, s így lehetőséget engedett az emberi akaratnak a szabad döntésre.

7. Emberségének természetes gyöngeségei (lat. defectus Christi naturales). A hagyományos teol. az emberi természet azon tökéletlenségeit jelöli így, melyeket a Fiú a megtestesülésben magára vett mint a földi vándorlás sajátságait, és amelyek révén egészen vállalta a velünk való életközösséget. E gyöngeségek és tökéletlenségek az ember testi-lelki alkatából folynak, de ezeket az eredeti épség (paradicsomi) állapotában rendkívüli adományok ellensúlyozták. Ilyenek: a szenvedés képessége, fáradtság, éhség, megkísérthetőség, öregedés, halál, föloszlás. Ezek az ember természetéhez tartoznak, nem állnak ellentétben az erkölcsi szentséggel v. a kegyelem jelenlétével, inkább alkalmul szolgálnak az állandó érdemszerzésre. Lehetővé teszik, hogy az ember áldozatok árán is kitartson a kötelesség teljesítésében és a szeretet gyakorlásában. Amennyiben a földi élet veszélyeztetettségét fejezik ki, állandó fölhívás van bennük, hogy Istentől kérjük az erőt és benne bízzunk. A Fiú mindezeket a megtestesülésben szabadon elfogadta, vállalta, és kifejezte bennük az önkiüresítést (Fil 2,6), ugyanakkor a megváltás eszközeivé is tette. Kifejezte, hogy ebben a küzdelmes földi életben meg lehet valósítani az Isten gyermekeinek életét. Föltámadásával igazolta, hogy gyarló életünket átvezeti a boldogság állapotába, s arra is ígéretünk van, hogy „átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez” (Fil 3,21). -

8. Szenvedő képessége. ~ azt az emberi állapotot vette magára és váltotta meg, mely az ember egész életében ki van téve testi-lelki szenvedésnek. Mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve (Zsid 2,17). A Szentírás, az egyhatyák, a zsin-ok ~ valóságos szenvedéséről beszélnek, amikor érdemeit akarják érzékeltetni, s ezzel elutasították a →doketizmus minden fajtáját, amely ~nak csak látszólagos testet tulajdonítana. Pál ap. azzal jelzi a valóságos emberi élet fölvételét, hogy a „bűn testéről” beszél (Róm 8,3; 2Kor 5,21; Gal 4,4). - Az atyák idejében egyes monifizita beállítottságú teol-ok, ha nem is tagadták ~ szenvedő képességét, azt úgy állították be, mintha mintegy csodaként jelentkezett volna embersége számára (→aftartodoketizmus). Így akarták emberségének kiváltságait érzékeltetni. Az Atyának az a látása, melyet az evang. elbeszélés föltételez ~ban, szintén nem akadályozta sem testi, sem lelki szenvedését, de termfölötti ismerete lehetővé tette, hogy szenvedését és halálát maradék nélkül az engedelmesség kifejezésévé és egyúttal az irántunk való szeretet jelévé tegye az Atya előtt. - Szenvedésének mértékénél is az emberi állapotot kell alapul venni. A szenvedés jöhet a lét tökéletlenségéből, az ember saját természetének és környezetének rendezetlenségéből, az áteredő bűn következményeiből, a halálra szántságból és a bűnös vágyakból, továbbá saját v. mások személyes bűnéből. ~nál elmarad mindaz a testi és lelki szenvedés, amely saját bűnös tettéből v. magatartásából fakadna. Minden más ok azonban nála is jelen volt. A Szentírás hallgat arról, hogy pl. egyéni betegség környékezte-e őt, de elvileg ezt sem lehet kizárni, hiszen ez része jelen emberi állapotunknak, s ő ezt vette magára. →Jézus szenvedése -

III. Egyházalapítása a →tizenkettő kiválasztásával és a megbízással kezdődött, hogy Isten országát hirdessék (Lk 10,1). Halála és föltámadása előtt azonban csak a jövőről intézkedett. Jelezte, hogy az egyh. közösség Péteren mint sziklán épül, és hogy az ap-ok valódi elöljárók lesznek (Mt 18,18), akik tőle kapják hatalmukat, s akik tisztüket kötelesek szolgálatnak tekinteni. Az →Egyház alapításához előkészületnek tekintette saját szenvedését és halálát, vérének kiontását a bűnök bocsánatáért és föltámadását mint győzelmét a bűn fölött. Az Egyh. ideje tört. idő lesz, az ő föltámadása és 2. eljövetele között, amikor követőinek nemcsak az erények gyakorlásában, hanem a megpróbáltatások elviselésében is tanúságot kell tenniük (Mt 10,17-25).

IV. Hivatalai. Azok a fölhatalmazások, amelyek alapján végbeviszi az Atyától kapott küldetést: Ő az emberiség tanítója (prófétája), főpapja és királya (pásztora). A hiv. itt természetesen nem jogilag körülhatárolt illetékességet jelent, hanem az üdvözítő erő felhasználásának módját. Az egyh. nyilatkozatok emlegetik Krisztust mint tanítót, mint főpapot és kir-t, de azt nem mondják, hogy a megváltásnak ilyen szempontok szerint kellett végbemennie. A szinoptikus evang-okban a Messiás elsősorban kir., Jn-ban próf. és tanító, a Zsid-ben elsősorban főpap, de az ÚSz nem beszél kimondottan hármas hiv-ról. Az egyhatyák sem emelik ki a hármasságot, bár mind a hármat értelmezik; leggyakrabban a papi és kir. hatalmat. Megvonják a párhuzamot az ósz-i közvetítőkkel is, a próf-kal, a főpapokkal és a kir-okkal, s azt is állítják, hogy a megkeresztelt hívő részesedik ~ hármas hatalmában. - A skolasztikusok sok összefüggésben beszélnek a 3 messiási hiv-ról, de még nem rendszerezik, s nem látnak bennük kizárólagosságot. Éppúgy mondják főnek, közvetítőnek, orvosnak is. A hármas hatalom a 18. sz. végén prot. hatásra kapott nagyobb jelentőséget a kat. teol-ban. Petavius már ezzel a hármas hatalommal magyarázza meg a Christus, 'Fölkent' címet. Ettől kezdve állandó tétele maradt a krisztológiának. Mivel az Egyh. ~ művét folytatja, a hármas hatalomnak szerep jut az ekkleziológiában is. A kérdést úgy vetik föl, hogy az egyh. hatalom 2 (papi és joghatósági) v. 3 ter-re (tanítói, papi és joghatósági) terjed-e ki. Viszont ha a hármas hatalmat alkalmasnak is tartjuk arra, hogy segítségükkel kifejtsük ~ művét, nem szabad úgy elgondolni azokat, mint egymástól elhatárolt ter-eket, hanem úgy, hogy egymást áthatják és színezik. Mindegyikben benne van a másik kettő is. -

1. Prófétasága. A zsidó nép prófétának nézte ~t (Mk 6,15; 8,27; Mt 21,11), de nem csupán tanítása, hanem inkább tettei miatt (Lk 7,16; Jn 9,17), s azt várták tőle, hogy minden földi bajtól szabadítsa meg őket (Lk 24,21). Ellenben a szinoptikusok sohasem tekintik ~t a MTörv 18,15 értelmében a végső idők próf-jának. ~ maga nem nevezte így magát, és az evang-ok sem. A rabbinista irod. nem fejtette ki a MTörv 18,15 értelmét. Az ApCsel 3,26 és 7,37 ~t mint Messiást egy sorba helyezte a MTörv ígéretével. Ez a krisztológiai értelmezés szerepet kapott az egyh. tanítás megfogalmazásában. A ker. teol. is beszél ~ próf. szerepéről, de abban az értelemben, ahogy benne a régi próf. kinyilatkoztatás teljessé vált. A próf-kkal, Isten szolgáival szemben ő a Fiú, aki mindent elmondott, amit az Atyától hallott (Jn 15,15). ~ az utolsó és legnagyobb próf. Benne mindaz teljesedett, amit a próf-k megjövendöltek, ezért új isteni küldöttre már nincs szükség. Vele elérkezett a végső üdvtört. idő, tehát új kinyilatkoztatást nem kell várni. ~ a megváltást próf., papi és kir. szerepében vitte végbe. Prófétasága jelenti a tanítást, a szellemi fölemelést és a közbenjárást. Ezt a szerepét rábízta Egyh-ára is, amely köteles a világ végéig hirdetni, élni és védelmezni az ő evang-át. -

2. Főpapsága. Az ÚSz csak a Zsid-ben mondja ki, hogy ~ a megváltás művét főpapi tisztében valósította meg. Az nem világos, hogy a Zsid előadásmódjára milyen hatással volt Philónak, a kumrániaknak és a késői zsidóságnak a Logoszról és Melkizedekről szóló elképzelése. A levél tartja magát az ósz-i szövegekhez, és ~ viselkedéséhez igazodik. Eszerint Krisztus az új szöv. közvetítője (Zsid 8,6-13; 9,15-22), amit igazában már a szinoptikusok is kimondtak, ha nem is nevezték őt főpapnak. ~ főpapsága nem Áron rendjéből való, hanem Melkizedek az előképe. Nem a testi leszármazás tette pappá, hanem örök isteni rendelés. Melkizedek magasabbrendűsége kifejezésre jutott azzal, hogy ő áldoztatta meg Ábrahámot, és Ábrahámtól megkapta a zsákmány tizedét. ~, akit ő jelképezett, még kiválóbb főpap, hiszen őbenne teljesedett igazán, hogy az igazságosság és a béke kir-a, és hogy a halandó emberekkel szemben az ő hiv-a örökkévaló. De amellett közülük való igazi ember, mindenben hasonló hozzájuk, azért képviselheti őket Isten előtt, s ezért tud együttérző lenni gyöngeségeinkkel. Papi ténykedése az áldozatbemutatás volt: önmagát adta engesztelő áldozatul, s ezzel meghozta a bűnök bocsánatát. Utána ő nem a kézzel épített szentélybe lépett be, hanem a mennyeibe, hogy ott örökre közbenjárjon értünk. Vele szemben az ósz-i papi szolgálat csak az eljövendő javak árnyéka volt (Zsid 8,5; 10,1). - Dogmatikailag azt állítjuk, hogy ~ az emberré levés címén főpap. Mint ember született közvetítő Isten és ember között. E gondolatot már kifejezte Alexandriai Cirill és 431: az efezusi zsin. A trienti zsin. is főpapnak nevezi őt, Melkizedek rendje szerint, s ~ főpapsága kapcsolatos a keresztáldozattal és az Euch-val (D 938). ~ főpapságának maradandósága abban is kifejezésre jut, hogy Egyh-ában állandóan megújul az ő egyszeri áldozata. De mivel ~ főpapsága a személyes egységben gyökerezik, azért nem szűnhet meg, s meg is marad örökre. Egyben ő az egyetlen főpapja az új szöv-nek, Egyh-a csak részesedik papi tisztségében. Az Egyh-nak megvan a papi jellege, s ezt az egyh. rend szentsége láthatóan kifejezésre juttatja. Az egyh. papság nem homályosítja el ~ főpapságát, hanem csak dinamikus jellegét igazolja. A papság nem külön áldozatért van és nem külön közvetítésért, hanem hatékony jelképeken keresztül ~ áldozatát és közvetítését jeleníti meg. -

3. Királysága. Kiterjed az emberi lét minden területére: a testi- és lelkire, a világi- és vallásira, a magán- és közösségire. Krisztusnál a hiv-t analóg értelemben vesszük, hogy ezzel 3 mozzanatot kiemeljünk: a) uralmával adva vannak bizonyos feladatok; b) ő embersége szerint Isten kir. hatalmának a hordozója, s ezt a kiváltságot a személyes egységgel kapta; c) a hiv. megjelölése az ő küldetésének nyilvános jellegére utal. - ~ kirsága uazt jelenti, mint a pásztori hatalom (1Pt 2,25; Zsid 13,20; Jel 7,17), s egyúttal jelzi azt is, hogy az üdvözítés szolgálatában áll. Az egyh. hitvallás tartalmazza ezt az uralmát: „Ül az Isten jobbján, és országának nem lesz vége.” Saját igehirdetésében először úgy mutatkozik be, mint aki bejelenti Isten uralmának eljövetelét, s hogy az Isten országa ővele elérkezett (Mt 12,28). Születését is ezzel a címmel jelenti be az angyal (Lk 1,32), s az ítélettel kapcsolatban magának is tulajdonítja a kir. címet (Mt 25,31; Jn 18,37). Bár fölmerülhet a gondolat, hogy a kir. cím alkalmatlan arra, hogy Krisztus jelentőségét a mai ember előtt megvilágítsuk, XI. Pius 1925: mégis bevezette az ünnepet a lit-ba. Valóban semmi más cím nem fejezheti úgy ki az emberek fölötti uralmát és az uralom üdvösségi szerepét, mint az ősi kir. cím. Hatalma nem emberektől származik, hanem Istentől, s az embernek hittel és engedelmességgel kell azt fogadnia; az emberek nem is szüntethetik meg uralmát. Hatalma visszanyúlik a →hüposztatikus egységre és a megváltás művére, kijár neki istenfiúsága és érdemei címén; megvan benne a törv-hozó (Mt 5-7; 28,20; Jn 13,34; Gal 6,2; 1Kor 9,21), a bírói (Mt 13,41; 25,31; Jn 5,22) és a végrehajtó hatalom (Mt 25,46; Jn 14,2; 2Tim 4,8). -

a) ~ törvénye. Pál ap. kétszer használta a „Krisztus törvénye” kifejezést. Az 1Kor 9,21: ezzel jelzi saját helyzetét a mózesi törv. és a törv-nélküliség között. A Gal 6,2: a ker. erkölcsi normát érti rajta. Tartalma a felebaráti szeretet, s így azt mondhatjuk, hogy ~ kirsága nem más, mint a szeretet törv-e, az ósz-i törv. teljessége és összefoglalása (Róm 13,8). Ide kell sorolni mindazokat az erkölcsi szabályokat, amelyek az ap. levelében előfordulnak. Így ~ kirsága tartalomban és kötelező erőben rokon az ósz-i törv-nyel, uakkor lényeges különbség is van. Az ósz-i törv. betű jellegű volt, vagyis úgy hatott, mint kívülről jövő követelmény, ami éppen csak követelmény és semmi más. Ezzel szemben ~ kirsága a „lélek törvénye”, amely a kötelezettséggel együtt a képességet is megadja a jó megtételére. Ezért ~ kirsága és a Lélek Pál ap. számára azonos valóságok. Mivel a Szentlélek belülről áthatja és alakítja az embert, azért ~ kirsága egyúttal az élet és a szabadság törv-e. A megváltott ember benne talál magára. Nevezhető a hit törv-ének is (Róm 3,27), amennyiben a hit föltárja a törv. tartalmi oldalát. Formai szempontból az ósz-i törv. és ~ kirsága között nagy a különbség. Ezért Jn Krisztussal kapcsolatban nem törv-ről, hanem parancsról beszél, mert annak sokkal inkább személyes vonatkozása van (Róm 15,12; 1Jn 3,23). A szinoptikus evang-ok is sokszor közlik Krisztus határozott parancsát, főleg ezzel a bevezetéssel: „Én pedig mondom nektek...”. Őt tehát lehet az új szöv. törv-hozójának tekinteni. Saját személyében megmutatta Isten akaratát, és ezzel teljessé tette a mózesi törv-t. Mivel ez a törv. az ő személyéhez van kötve, azért a törv. teljesítése valójában az ő követése. Ahogy Pálnál ~ kirsága és a Lélek egységet alkot, úgy ~ predikációjában is egy az Isten országa és akarata. Aki megtartja Isten akaratát, az részese az ő országának.

b) ~, a bíró. Az ÓSz-ben az ítélet kizárólag Isten joga, mert ő mindentudó, mindenható, és ő a világ ura. Iz 11,3 és 16,5 azonban a Messiást is úgy említi, mint bírót. A késői zsidó apokaliptikus irod-ban még jobban kiemelik azt, hogy a Messiásnak része lesz a népeket sújtó ítélet végrehajtásában. A rabbiknál azonban az ítélet fent van tartva Istennek. Az ÚSz-ben is Isten a bíró, de a Messiás is ítélkezik. Ker. János úgy beszél róla, mint bíróról (Mt 3,7), s ~ maga is hivatkozik arra, hogy ő tartja az ítéletet (Mk 8,38; Mt 25,12). Pál ap-nál a bírói szerep hol Istené, hol ~é (Róm 2,2; 3,6; 1Kor 5,13; 1Tesz 2,19; 2Tesz 1,7). Ide kell venni azokat a helyeket is, amelyek az →Úr napját emlegetik, mert az ÚSz-ben az Úr általában ~. A kifejezés így is előfordul: Krisztus napja (Fil 1,6; 2,16). Arról is kifejezetten szó van, hogy Isten ~ által hajtja végre az ítéletet (Róm 2,16; ApCsel 10,42; 17,31), s ezzel megegyezik a Jn 5,22-27 is, amely szerint „az Atya minden ítéletet átadott a Fiúnak”. -

V. II. János Pál pápa írásaiban. ~ban Isten nemcsak megszólítja, hanem keresi az embert (TM 7), benne teljesednek az ember mindenkori nagy vágyai (CL 7), búcsúbeszéde a Szentháromság kinyilatkoztatása (DVI 9), egész életével tanít (CT 9), Ő az egyetlen Hitoktató (CT 6, CT 8), az Egyház minden útjának alapja (RH 13), az Egyház vőlegénye (MD 23, GRS 19), az Egyházban van együtt a mindenkori emberrel (VS 25), elmagyarázta nekünk Istent (DM 5), erkölcsi törvénye utat nyit a tökéletesedés előtt (VS 15), föltámadása az isteni irgalom kinyilatkoztatása (DM 48-54), föltárja a szenvedés értelmét (SD 32), halála kiengeszteli Istennel az embert és emberrel az embert (RP 7), a házasságot visszavezeti a kezdethez (MD 12), helyettünk szenvedett és meghív az ő szenvedésében való részesedésre (SD 19), igazsága megszabadít (RH 12), irgalmassága tanúság messiási küldetése mellett (DM 12), maga is irgalmat kér (DM 51), az irgalom kinyilatkoztatása és mintaképe (DM 14, 17), ismeri és helyreállítja az ember, a férfi és az asszony eredeti méltóságát (MD 13), keresztsége teofánia (DVI 19-20), kinyilatkoztatja a házasság igazságát (FC 13), kinyilatkoztatja Isten irgalmát (DM 11-16), követői az élet teljességét kapják ajándékul (EV 36), küldetése Isten országának hirdetése és visszaállítása (RM 13), láthatóvá tette az irgalom Atyját (DM 2, 6) a szenvedés tanítója (SD 25), a dolgozó ember, a munkás példaképe (LE 115-119), nevében Máriával és a szentekkel együtt imádkozunk az irgalomért (DM 101), kinyilatkoztatja Isten tervét az egész teremtésre, s különösen az emberre vonatkozóan (TM 4), az összes vallások egyetlen és végső célja (TM 6), beszédeinek fő témája az irgalom (DM 15), az igazi szabadság ajándékozója, ugyanakkor szolgálatra késztet (SRS 46), szeretete jegyesi szeretet (RD 8), szeretetből szenvedett (SD 16), védte a nő méltóságát és hivatását (MD 12), ~sal megkezdődött Isten országa, együttműködik a küldötteivel (RM 23). -

VI. Ikgr. →Jézus Krisztus ábrázolása, →tizenkét éves Jézus, →Jézus keresztsége, →Jézus csodái, →Jézus Szíve, →Szentcsalád, →Krisztus-monogram, →kereszt, →keresztút, →Krisztus arca, →Krisztus az Olajfák hegyén, →Krisztus elfogatása, →megfeszítés, →Krisztus Mária lelkével, →Jézus megkísértése, →Jézus megcsúfolása, →színeváltozás, →Krisztus-szimbólumok, →imago pietatis G.F.

Guardini, R.: Die menschliche Wirklichkeit des Herren. 1958. -- LThK I:68, 457; IV:337, 825; V:450; VI:423, 450, 922; VIII:675, 756, 804, 1302; IX:1011, 1323; X: 231, 710, 747, 1193. - Kirschbaum I:201. - Sachs 1980:48. - De Jesu autoconscientia. Comm. Theol. Intern. Roma, 1986. - BL:843. - Schütz 1993:103.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.