Magyar Katolikus Lexikon > A > aftartodoketizmus


aftartodoketizmus (a gör. aftartosz, 'romolhatatlan' és dokein, 'látszani' szavakból): a 6. sz. első felében a halikarnasszoszi Julianosz által alapított szekta tanítása, mely szerint Krisztusban az isteni és az emberi természet a valóságban nem különbözik, hanem csak a név szerinti megjelölésben (→monofizitizmus). - Követőit Gajanus alexandriai ellenpátr-ról gajanitáknak is nevezik. A kalcedoni dogmát úgy értelmezték, hogy Krisztusban egy a lényeg, a természet (ouszia, phüszisz), ezért istensége és embersége szerint nem is lehet benne lényegi különbséget megjelölni. Így tkp. emberségéről is lehet isteni tulajdonságokat állítani. A tanítás abban éleződött ki, hogy Jézus emberi teste születésétől kezdve éppúgy romolhatatlan és halhatatlan volt, mint feltámadása után, v. mint Ádám teste a bűnbeesés előtt. Julianosz megengedte, hogy Jézus teste alapjában hasonlított a miénkhez, de tagadta a kettő azonosságát. Azt elismerte, hogy Jézus valóban szenvedett, de nem emberi természetéből következően, hanem csak úgy, hogy valamilyen csodaképpen magára vette a szenvedést. Ezért szenvedése olyan mértékű volt, amilyen mértékben szenvedni akart. Feltámadása utáni állapota csak annyiban különbözik a földi állapottól, hogy most már nem akar szenvedni. Juliánosz nézeteit a Szentírásból és a hagyományból igyekezett igazolni, de azt a szoteriológiai elvet is fölállította, hogy ha Krisztus bennünket a haláltól és az elmúlástól meg akart szabadítani, akkor neki romolhatatlannak kellett lennie. Tévedéséhez hozzájárult az is, hogy az áteredő bűnről téves felfogása volt. Úgy gondolta, hogy az első ember a szenvedéstől és a haláltól való mentességet lényegi vonásként kapta, nem pedig ajándékképpen. Szerinte az →áteredő bűn azonos az emberi természet megromlásával, magával a szenvedéssel és a halállal, Isten Fia azonban ilyen testet nem vehetett magára. G.F.

ThRv 1927:89. (Diekamp, F.: Zum Aphtardoketenstreit) - LThK I:688.