Magyar Katolikus Lexikon > I > intellektus


intellektus, értelem (a lat. intelligere, 'ért' szóból): az ember szellemi képessége, mely meglátja a dolgok lényegét és összefüggésekbe ágyazza. - Arisztotelésznek a →nouszról adott tanítása alapján a kk. mélyítette el az ~ fogalmát, megkülönböztetve az észtől (→ratio), amely inkább szétválaszt és újra összerak, az ~ pedig a fogalom-, ítélet-alkotás és a következtetés „szerve”, ezért az →akarattal együtt a szellem legmagasabbrendű képessége. Az →elvonatkoztatás révén szellemi módon jut el a fogalomig, addig az →ismeretig, mely által tudatosulnak bennünk a dolgok, ez azonban csak az →ítélet megalkotásában válik teljessé. A kk. bölcselet, Arisztotelészt követve, megkülönböztet cselekvő és szenvedő ~t (intellectus agens et possibilis). Előbbi megragadja a dolgokban benne lévő értelmi mozzanatot (a species sensibilist), az elvonatkoztatásban mintegy a mélyére hatol és kialakítja a dolgok értelmi képét (species intelligibilis), a lényeget. Ezt a tartalmat a passzív értelem fogja föl, ennek révén válik tudatossá s irányulhat újra a tárgyra. Ezt a tanítást, amely lényegében a lehetőség és ténylegesség kettősségéről szóló elképzelésre épül, az újabb kor gondolkodói igyekeztek kiiktatni. A fenomenológiai irányzatok egyszerű rápillantásról beszélnek, mely elvezet az „igaz”-ig, mások a kanti utat tartják rokonszenvesnek: ismereteinket a priori öntőformák szerint rendszerezzük. →ész és értelem Cs.I.

LThK V:721. - FR