Magyar Katolikus Lexikon > I > inkvizíció


inkvizíció, inquisitio (a gör. exetaszisz, 'kiderít' és a lat. inquirere, 'keres, fölkutat' igéből): a hit és az erkölcs tisztaságának védelmére létrehozott egyházi bírósági intézmény a középkorban. Az →eretnekségek mellett foglalkozott minden olyan, az Egyház belső életét érintő problémával, mely a hit továbbadását komolyan akadályozhatta, így pl. hivatásukhoz méltatlan főpapok ügyeivel, magánkinyilatkoztatások igazságtartalmának ellenőrzésével stb. -

- I. Előzményei. Az ~ keletkezését, működését, szigorát csak az öröklött közfelfogás és szokások, valamint az egyh. és áll. hivatalok összefonódásából adódó korabeli sajátosságok ismeretében lehet bemutatni. A →milánói ediktummal Kr. u. 313: szabaddá vált ker. Egyh. öröksége e téren a →római jog, mely szerint a hittel és vallással kapcsolatos vétségek kivizsgálása és büntetése állami feladat. A →keresztényüldözés 3 évszázada alatt a vértanúk ezreit épp azért ölték és kínozták meg a legválogatottabb módokon, mert hitüket felségárulásnak, a császár mindenhatósága elleni bűnnek ítélték. E tisztán jogi szemlélet folytatásaként az első ker. cs-ok (I. [Nagy] Theodosius [ur. 379-395], majd I. Jusztinianosz [ur. 527-565]) idején áll. tisztviselők kutatták, hogy mennyire tartják meg a 391: államvallássá emelt kerség szabályait és szokásait. - Az Egyh-nak e célra semmiféle intézménye nem volt. A büntetések kezdetben a →kiközösítéstől a száműzetésig terjedtek, →halálbüntetést hittel kapcsolatos vétségekért nem alkalmaztak, ami nagy előrelépés volt az előző gyakorlathoz képest. Mind →Ariust (260 k.-336), mind az ariánusok ellen harcoló (Szt) Atanázt (295/96-373) ellenfeleik száműzték (utóbbit többször is), de életüket megkímélték. Egyedül a →manicheusok és a →donatisták ellen alkalmaztak halálbüntetést, mivel a donatisták maguk is erőszakhoz nyúltak. - Először a Karolingok idejében (768-987) tette állami törv. a püspökök feladatává a germán pogánykorból fennmaradt →babonák kivizsgálását és irtását. A régi germán törv. (a rómaihoz hasonlóan) a →varázslókat tűzhalállal büntette, ami a közfelfogásban mint megszokott világi büntetés élt tovább (a →tűznek ősidőktől kezdve megtisztító hatást tulajdonított minden kultúrkör). Ennek ellenére az Egyh-ban mint büntetés csak évszázadokkal később jelent meg. - A bebörtönzés és vesszőzés a 9-10. sz: mint önként vállalt, kolostori büntetés jelent meg, kizárólag szerz-ek, később világi papok megfenyítésére (→flagellánsok).

- Az Egyh. és a kényszerítő eszközök. Az ~ tehát nem az Egyh-tól indult ki, hanem a kk. államtól és a közfelfogásból. Tanítása tisztaságának őrzésére az Egyh. ezer éven át kizárólag lelki eszközöket és fenyítést használt: katekézist, meggyőzést, esetleg kiközösítést. Ez alapvető változást jelentett az ÓSz-hez képest, mely bizonyos vallási vétkekért előírta a halálbüntetést, a →megkövezést (vö. Lev 20,27; 24,16; Szám 15,35; MTörv 17,2-5; 21,21; ApCsel 7). - Az ÓSz halálbüntetésre vonatkozó előírásait az egyházatyák (Ciprián, Órigenész és Lactantius) határozottan elutasították. Szt Optatus helyesnek vélte a tévtanítók halálbüntetését, de ebben az ósz-i törv-re hivatkozott. Szt Ágoston kezdetben ellenezte a testi büntetést, később helyeselte a pénzbírsággal, számkivetéssel v. vesszőzéssel való fenyítést, de a kínzást v. halálbüntetést elutasította. →Priscillianus halálra ítélését Szt Márton, Szt Ambrus és velük együtt csaknem az egész Egyh. élesen elítélte, Nagy Szt Leó p. (ur. 440-461) azonban utóbb helyeselte. Aranyszájú Szt János súlyosan elítélte az eretnekek megölését, de bizonyos más külső fenyítékeket s a szólási és gyülekezési szabadság megvonását helyeselte. - A már működő ~ ellen a kor szentjei hasonlóképp tiltakoztak, köztük Clairvaux-i Szt Bernát, aki szerint „a hitre nevelni, nem kényszeríteni kell”. Az Egyh. fölfogását jellemzi Wazo lüttichi pp. kijelentése, aki a chálons-i pp-nek hozzá intézett kérdésére határozottan a világi kard használata ellen nyilatkozott, mondván, a kegyetlen büntetések ellenkeznek az Egyh. szellemével és az Úr szavával, mely szerint a konkolyt meg kell hagyni a búza mellett; tehát elég az eretnekeket az Egyh-ból kiközösíteni. Ennek az elvnek átmeneti föladására a 12. sz: induló nagy eretnek-mozgalmak kényszerítették az Egyh-at.

- A szervezettebb föllépést főként az →albigensek és →katarok váltották ki, akiknek rajongó, felforgató, család- és államellenességet hirdető mozgalmával szemben csak a legszigorúbb intézkedések tűntek hatásosnak. Az eretnekmozgalmak igazi hatását az idők folyamán elmosta a feledés és a szándékos idealizálás. Korántsem a véletlen műve, hogy szélesebb körben kizárólag olyan dokumentumok lettek ismertek, melyek szerint minden egyes eretnek jámbor álmodozónak, pusztán elméleti szabadgondolkodónak, ill. az Egyh. ellen bátran föllépő mártírnak tűnik. Ezzel szemben az eretnekek föllépése gyakran a babona és kegyetlenség, lázadás és erkölcstelenség minden szélsőségét magán viselte, s a szó szoros értelmében közveszélyes volt. Nem egyszer kiváltották az egyszerű és józan rétegek erélyes tiltakozását, olykor egészen az önbíráskodásig (pl. 1114: Beauvais-ban, miközben a zsinat több eretnek ügyét tárgyalta, a nép „félve a papok engedékenységétől”, betört a börtönbe, és az eretnekeket a városon kívül megégette; ugyanez Kölnben is előfordult, s Lüttichben csak a pp. erélyes föllépése mentette meg az eretnekeket a hasonló sorstól).

- II. Kialakulása. Az ~ intézménye és büntető jogköre több lépcsőben alakult ki. Az 1162-es montpellier-i és az 1163-as tours-i zsinat kidolgozta III. Sándor p. (ur. 1159-81) tervezetét az eretnekek elleni rendszeres és erélyes eljárásról. Eszerint az eretnekségek szítóit börtönre és vagyonvesztésre kellett ítélni. Ezt ismételte meg 1179: a III. lateráni zsinat. Az egyh. és világi hatalom együttes föllépése az eretnekek ellen az 1184-i veronai zsinat idejére esik. Ez az idő a római jog reneszánsza, melyből kiindulva Barbarossa (I.) Frigyes (ur. 1155-90) ném-róm. cs. (és más uralkodók) az eretnekeket az államhatalom veszélyeztetőinek mondta ki, s birod. átokkal sújtotta (jószágvesztés, számkivetés). A zsinat a vádemelési (accusatio) eljárás helyett a felkutatási (~s) eljárást írta elő. III. Ince p. (ur. 1198-1216) e rendelkezést 1199: nemcsak megerősítette, hanem kimondta, hogy az eretnekség a régi római felségsértéssel (crimen laesae majestatis) azonos, s ellene a papságnak vádemelés nélkül is, ex officio föl kell lépnie. - A IV. lateráni zsinat 1215: az ~ történetének fontos állomása: III. Ince rendelete egyh. törvényerőre emelkedett (3. kánon), II. Frigyes cs. (ur. 1212-50) 1224: birod. törv-nyé tette. Ugyanakkor a zsinat az ártatlanokra nagyobb figyelmet fordítva szabályozta az ~ bírói eljárását: az egyh. és világi hatóság joga és kötelessége a gyanúsakat fölkutatni, nevüket nyilvánosságra hozni; a vádlottaknak 1 havi kegyelmi időt (tempus gratiae) adtak a javulásra, melynek elteltével a feljelentést foganatosították; 2 megbízható tanú vallomása döntő volt. - A vádlottakat 3 csoportba osztották: 1) őszinte bűnbánók, akikre vezeklést, böjtöt, alamizsnát, zarándoklást róttak; tévedésük visszavonásakor égő gyertyával a kezükben hitvallást tettek. E hitvallást és a vele kapcsolatos, megtérésre buzdító prédikációt nevezték actus fideinek (hittény), sp-ul auto da fének, melynek fordítási hiba által lett „kínvallatás” értelme. 2) kivizsgálandók, akiket börtönbe csuktak (a lat. murus, 'fal' szó téves fordítása miatt „befalazottaknak” mondták őket). 3) visszaeső v. megátalkodott eretnekek, akiket el kellett ítélni. A halálbüntetést a római jog értelmében először II. Frigyes cs. rendelte el, s hajtotta végre 1224: a felső-itáliai eretnekeken, a →valdiakon. - IX. Gergely p. (ur. 1227-41) az Excommunicamus kezdetű konstitúcióval 1231: az ~ jogi alapjait rendszerezte. Az eretnekek fölkutatását 1231/32: kivette a pp-ök hatásköréből, létrehozta a pápai ~t, melyet az új →koldulórendekre, főként a →domonkosok generálisára v. a ferencesekre, ritkábban világi papokra bízott. A főinkvizítor gyakran életével fizetett hivataláért (1208: Castelnaui Boldog Péter, 1233: Marburgi Konrád, 1252: Veronai Szt Péter). - A kínvallatás a középkor világában hasonló látványosságnak számított, mint a ker. vértanúk halála a cirkuszi játékok alkalmával. A pápák sokáig tiltották, az ~ bíróságai számára végül IV. Ince p. (ur. 1243-54) 1252: engedélyezte. A vienne-i zsinat 1311: szigorúan körülírta az eljárás módját: gyenge szervezetűt és idős embert nem volt szabad kínpadra vonni, a kínvallatást csak egyszer lehetett alkalmazni, a kínpadon tett vallomást a vádlott 24 órán belül visszavonhatta; a halálraítéltet a bíróság és hozzátartozói v. mások több ízben figyelmeztethették tévedésének visszavonására, tanainak kárhoztatására. A halálos ítéletet mindig a világi hatóság hajtotta végre. A fennmaradt periratok és jegyzőkv-ek szerint a vádlottak túlnyomó részét fölmentették v. csak nagyon enyhe büntetésben részesítették (bűnbánattartás, pellengér, imádság, alamizsna-adás, böjt, zarándoklat). Halálbüntetést csak a tévedésükben hajthatatlanul kitartók, az egyh. tanítását nyilvánosan tagadók és kigúnyolók esetében alkalmaztak.

- Az ~t az Egyh. 1542: megszüntette, helyébe III. Pál p. (ur. 1534-49) a hit tisztaságára ügyelő Sacrum Officiumot állította föl (→Hittani Kongregáció). Elvét és módszereit a 16. és 17. sz. hitújítói is meghonosították (Kálvin pl. az egyh-ából kiszakadó unitáriusok, VIII. Henrik [ur. 1509-47] az anglikán egyh-at el nem fogadó prot-ok, a →lollardok és a hűségesküt megtagadó kat-ok, I. Erzsébet kirnő [ur. 1558-1603] a hithű kat-ok ellen alkalmazta). Emellett az eu. uralkodók a 16. sz-tól saját hatalmuk biztosítására, pol. célokra éltették tovább az ~t.

- III. Az ~ az egyes orsz-okban az uralkodók elvei szerint eltérő módon és szigorúsággal működött (egyedül a skandináv orsz-okban nem volt soha). A római ~ viszonylag szelíd bíróság volt. Emiatt olyanok, akik polgári bíróság elé kerültek, kitaláltak valami vallásos mozzanatot, varázslást v. jövendölést, hogy átadják őket az ~nak, melytől általában enyhébb ítéletet várhattak. - A spanyol ~ viszont rendkívüli szigorúsággal és sokáig állt fenn. Azonban eredete, célja és módszerei miatt külön megítélést igényel. A 700 éves arab uralom alól épp fölszabadult sp-ok ugyanis a nehezen megszerzett nemzeti önállóság és egység megtartásának pol. céljaira használták föl, a vallási jelleg külső meghagyásával. Megszervezője a sp. nemzeti egység és kir. abszolutizmus megteremtője, Katolikus Ferdinánd (ur. 1479-1516), első főinkvizítora 1481-98: Tomasso →Torquemada OP (†1498). A ~ feladata nem annyira az eretnekségek üldözése volt, hiszen Spo-ban eretnekmozgalom e korban alig akadt, mint inkább az újonnan alakult ker. kirság elleni számos szervezkedés földerítése és leverése. Kegyetlensége (hosszas vizsgálati fogság, kínvallatás, máglyahalál, életfogytiglan való börtön) ellen a pápák is gyakran fölemelték szavukat, nem sok eredménnyel. Az intézményt csak 1820: törölték el. Hogy a sp. ~ pol. célja, a nemzeti egység fönntartása más módon elérhető lett volna-e, azt ma nehéz megmondani, már csak azért is, mert hasonló célok érdekében a pol. hatalom azóta is minden eszközt igénybe vesz.

- Fro-ban az ~ nem volt jelentős. A 13. sz. elején több városban támadtak rá az inkvizítorokra, Carcassonból ki is űzték őket. IV. (Szép) Fülöp fr. kir. (ur. 1285-1314) az ~t pol. céllal használta föl, hogy a →Templomos Lovagrenddel leszámoljon és vagyonukat elkobozza. 1551: a hit kérdését I. Ferenc (ur. 1515-47) a parlamentre bízta, ettől kezdve az ~ a kir. önkényt szolgálta.

- No-ban az ~t 1231: Marburgi Konrád OFM (Árpádházi Szt Erzsébet gyóntatója) vezette be, akit 1233: a földühödött lovagok meggyilkoltak. A 16. és 17. sz: a →boszorkánypereket is az ~ hatáskörébe vonták. Az embertelen és véres boszorkányüldözés ellen, a közvéleménnyel is szembeszállva, főleg a →jezsuiták küzdöttek. Adam Tannert a boszorkányperek enyhítését célzó munkája miatt mint eretneket börtönbe vetették (1627); hasonló sorsra jutott Cornelius Loos is a boszorkánypereket elítélő De vera et falsa magia c. munkájával. -

- Mo-on a →huszita háború idején Marchiai Szt Jakab OFM működött mint főinkvizítor. Eretnekégetésről azonban a magyar tört. nem tud. A híres „Lutherani comburantur”, 'a lutheránusokat el kell égetni'-elv, melyet az 1525-i ogy. Werbőczi indítványára törv-be iktatott, inkább a közfelháborodás kitörésének tekintendő, és sohasem lett belőle gyakorlat.

IV. Megítélése. Az ~ az egyházellenes mozgalmak valóságos vesszőparipája lett. Hibáztatni kell a korra jellemző törvénykezés barbár és kegyetlen módját, melyet a római jog, valamint a frank és germán jogszokások egyesítése eredményezett, de tudni kell, hogy ez a kort ált. jellemezte. Ugyancsak hibáztatni kell az Egyh. egyes képviselőjének túlkapásait. Elutasítandó azonban az a szemlélet, mely az Egyh-at az ~ miatt hitelét vesztett intézménynek igyekszik föltüntetni. Az ~ áldozatainak száma nagy volt, de távolról sem annyi (százezrek), mint azt az elfogult történetírás igyekszik föltüntetni (szabadkőművesek). Minden tudományos alapot nélkülöz, hogy a sp. ~ jellemzőit, szigorát egybemossák ált. az ~ működésével. Az ~ megítélésekor több tárgyilagosságra és a rendelkezésre álló dokumentumok elfogulatlanabb földolgozására lenne szükség, mint ez mind a mai napig történt. **-Ba.J.

Havas Károly: Az ~ tört. Bp., [1927] - Kárpáthy-Kravjánszky Mór: M. ~s perek Velencében. Előadás. Bp., 1933. - KL II:361.

- Kulcsár Zsuzsa: ~ és boszorkányperek. Bp., 1960. - Adriányi 1975.