megkövezés: a →halálbüntetés egyik módja az Ószövetségben. - Elsősorban istenkáromlásért (Lev 24,16), de halottidézésért, jövendőmondásért (20,27), bálványimádásért (MTörv 17,2-5; 21,21) és a →szombat megszegéséért (Szám 15,35), a tört. irod-ban a felségsértésért is ~ járt (1Kir 21,13). Az elöljárók v. a közösség tagjai hajtották végre a városfalon kívül (Lev 24,14; Szám 15,36; 1Kir 21,10). Az első köveket a tanúk vetették az elítéltre (MTörv 17,7; Jn 8,7), de a ~ben az egész közösség részt vett (a Szentföldön kívüli ter-eken itt-ott a ~ erre alkalmazott személy feladata volt). A bűnöst eltakarták a rá dobott kövek (Józs 7,25). - A Talmud leírása szerint az istenkáromlót 3-4 m-es magasságból hanyatt kellett letaszítani, mégpedig az első tanúnak. „Ha mindjárt meghal, az első tanú megtette a kötelességét; ha nem halt meg, a második tanú fogjon egy követ, és dobja a bűnös szívére. Ha meghal, a második tanú megtette a kötelességét. Ha ekkor sem hal meg, akkor kövezze meg a bűnöst egész Izrael” (Sanh. 6, 4). - A ~t bizonyos esetekben azzal súlyosbították, hogy a holttestet elégették, karóba húzták v. fölakasztották (MTörv 21,22; 2Sám 21,9); éjszaka nem maradhatott a póznán, melyre kiakasztották, még aznap el kellett temetni. - Jézust is meg akarták kövezni, mint hamis tanok hirdetőjét (vö. Jn 8,59; 10,31). István diákonus ~e Saul (a későbbi Pál ap.) felügyeletével történt (ApCsel 7,58). Az ősegyh. vértanúi közül sokan vesztették életüket ~ által. **

BL:538, 1042. - Kroll 1993:334.