Magyar Katolikus Lexikon > I > imádás


imádás (gör. proszkünészisz, 'leborulás', lat. adoratio, 'csókkal illetés'): 1. a →vallásosság erényének fő cselekedete, mely egyedül →Istent illeti. Az ~ által az értelmes teremtmény elismeri Isten abszolút fensőbbségét, egyedüliségét és az Ő szeretetében megalapozott teljes függését. Az ~ belső és külső tiszteletadásban fejeződik ki. - 2. a vallásos ember alapmagatartása, aki tudatában van az őt körülvevő és minden teremtmény alapját képező titoknak. A Szentírásban a héberben leginkább a 'meghajolni', 'mélyen meghajolni' ige utal az ~ra; a LXX-ban és az ÚSz-ben a gör. proszkünein, '(a földet megcsókolva) leborulni' felel meg neki. A profán szóhasználatban a kifejezés azt az üdvözlő mozdulatot jelölte, mellyel az alárendeltek a tekintélyes személyeket köszöntötték. Vallásos értelemben mind a héb., mind a gör. ige híven tükrözi a lényeget: az istenség előtt, mely mint →szent a természetfölötti rendhez tartozik, az ember összezsugorodik, kicsi lesz és leborul (vö. Ez 1,28; Dán 8,17; Jel 1,17). Ebben az eredeti értelemben az ~ annak az embernek volt a spontán gesztusa, akinek látható alakban megjelent az Isten (→teofánia; Kiv 34,8; Szám 22,32); innen kiindulva lett annak magatartása, aki kultikus keretekben v. a szentélyben Istennel találkozott. Ezzel az ~ gyakorlatilag egyértelművé vált Isten kultikus szolgálatával (vö. Ter 22,5; 1Sám 13; 2Kir 17,36; Zsolt 96,9; ApCsel 8,27; 24,11 stb.). - Az ÓSz-ben Isten ~ának jelentősége Jahve kizárólagos ~ának parancsában fejeződik ki: (Kiv 20,2; MTörv 5,6-9; 6,13) az egyedül Szentet (Iz 6,3) illeti meg minden tisztelet. A próf-k határozottan óvnak a bálvány~tól (Iz 44,6-20). A zsoltárok ~t, dicséretet, hálát és bizalmat fejeznek ki, valamint azt, hogy a bálványok megvetésre és elutasításra érdemes „semmik” (vö. Zsolt 95; 97; 99; 135; 145). A próf-k a végső időkre Isten egyetemes ~át ígérik (vö. Iz 27,13; 45.20-24). - Az ÚSz-ben Jézus a kísértőnek mondja a MTörv 6,13 szavaival: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Lk 4,8). Jézus Krisztusban érkezett el az óra, amikor az „igazi imádók” az Atyát „lélekben és igazságban” imádják (Jn 4,23). A keresztény ~ csak Krisztusban és általa a Szentlélekben történhet. Az ~ helye többé már nem a jeruzsálemi tp., Jézus maga a „templom” (Jn 2,19-22). - Az ÚSz beszámol Jézus emberségének (Mt 2,2-11; Mk 5,22.33.) és a föltámadt és megdicsőült Jézusnak ~áról is (Mt 28,9.17; Lk 24,52; Jn 20,16.28). Szt Pál a Fil 2,6-11 szavaival kifejezetten a mennyei Küriosz ~át hirdeti meg. Szt János a „bárány” eszkat. ~ára utal (Jel 5,6-14). - 3. ~ illeti a →Szentháromságot s benne az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, továbbá a →hüposztatikus egység alapján mindazt, ami a második isteni személyhez tartozik: az →Oltáriszentséget, a Szent →Keresztet, Jézus Krisztus emberségét, →Jézus Szívét. - Az ~ az ember legelemibb erkölcsi kötelessége, melyet a →főparancs ír elő. A teljes ember tette, mely külső, látható formákban (térdhajtás, leborulás) is kifejezi az imádó lelkületet. Megtagadása a →hitetlenség és a →vallástalanság, a nem Istennek szóló ~ a →bálványimádás bűne. - Az ~ nem tévesztendő össze a szenteket megillető vallásos tisztelettel. →Mária-tisztelet, →szentek tisztelete, →képtisztelet. - 4. Az ikgr-ban az ~t a térdelés v. leborulás fejezi ki. Ált. térdelve ábrázolják a pásztorokat (→pásztorok imádása) és →Háromkirályokat a gyermek Jézus előtt, donátorokat, ill. angyalokat és szenteket Jézus és Mária előtt. Jézust földre borulva imádja VI. Leó cs. a →Hagia Sophia mozaikján.  **

BL:690. - Schütz 1993:145. - KEK 2096-97, 2628.