Magyar Katolikus Lexikon > I > Isten Igéje


Isten igéje, Isten szava: I. Az Ósz-ben. A) A kifejezés ill. a fogalom. Minthogy a →szó a gondolat v. az akarat kinyilvánítására szolgál, az Isten v. az Úr szava rendszerint azt a kinyilatkoztatást jelenti, melyet a próf-k Jahve megbízásából hirdettek (Sám: 12x, Kir: 50x; Iz: 9x; Jer: 52x; Ez: 60x). Így mondhatja Jeremiás (Jer 18,18; . Ez 7,26), hogy a próf-ra a beszéd (a szó), a papra a Törvény (→Tóra), a bölcsre pedig a tanács tartozik. De utalhatnak e kifejezések Isten akaratának →kinyilatkoztatására is a →Törvényben (pl. Szám 15,31; MTörv 5,5; a Kiv 34,28; MTörv 4,13: a 'szavak' v. a '10 szó' értelmű héb. kifejezés a →Tízparancsolatot jelenti; később a 'szavak' kifejezés minden kinyilatkoztatott Törv-re vonatkozott, pl. 31,1; 32,46). Jahve a próf-khoz intézett és a próf-k által hirdetett szavaival újra meg újra belenyúlt népe tört-ébe. A próf-k ui. nem egyszerűen hirdetnek valamit a szavukkal, hanem szavuk meg is valósítja azt, amit hirdetnek (vö. Iz 49,2; Jer 5,14; 23,29; Oz 6,5). Szavával, melyben akarata testet ölt, vagyis a Törv-nyel Jahve népének és népe minden tagjának irányítja egész életét (vö. MTörv 30,19). Zsolt 119,1.16.57 stb.: az ~nek 'Törvény'-ként való dicsérete; 119,25.49.107.154: az ~ életet és üdvösséget jelent. A 147,15-20 úgy dicsőíti az ~t, mint mely által Jahve az egész természeten uralkodik, de (mint Törv-nyel) Izr. életének is irányt szab. Ezért az ~ a kinyilatkoztatás és az üdvösség eszköze. Jahve a szavával teremtette a mindenséget („szólt és létrejött”: Ter 1; Jud 16,14; Zsolt 33,6.9; Bölcs 9,1; Sir 42,15; Siral 3,37; Zsid 11,3; 2Pt 3,5.7). Ugyanígy szavával tartja fenn és kormányozza az egész természetet (Jób 37,5-13; Zsolt 147,15-18; Sir 39,17.31; 43,26; Zsid 13); az embert elsősorban az ~ élteti (MTörv 8,3; Bölcs 16,26). Szavával Jahve belenyúl Izr. tört-ébe és az igazak életébe (Zsolt 106,9; 107,20.25; 46,7; Bölcs 16,12; Iz 50,2; 48,13). A kimondott és tényleges létezőként értelmezett ~t Izr. fiai áldják hatalmáért: örök (30,8), visszavonhatatlan (Zsolt 89,35-38; Iz 45,23; Jer 4,28), megvalósul és maradéktalanul végbeviszi, amiért Jahve küldte (Józs 21,45; 23,14; Iz 55,10), nem mintha magától (mágikus) ereje volna, hanem mert maga Jahve tölti el erejével (Szám 23,19; MTörv 9,5; Iz 44,26; Siral 2,17). - B) ~ hiposztászisz-e az ÓSz-ben? Mivel az ókori K-en a szót valóságos és hathatós erőként képzelték el, gyakran felbontották a birtokos jelzős szerkezetet, és birtokos jelző nélkül adták (többnyire birtokos személyragos alakban) Jahve ajkára, ill. önállóan szerepeltették a szót, az igét (Zsolt 107,20; 147,15-18; Bölcs 18,14-16; Iz 9,7; 55,11). Ebből azonban nem szabad arra következtetnünk, hogy az ~t az ÓSz személyként v. hiposztásziszként állítja elénk, hiszen a közönséges emberi szónak is tulajdonít az ÓSz bizonyos önállóságot és önálló tevékenységet, mert Izr. fiainak, valamint a többi szemitáknak és az egyiptomiaknak teljesen azonos képzeteik voltak a szóról és az ~ről; ezt is, azt is egészen konkrétnak, érzékelhetőnek tartották. A Bölcs 18,14-16 kivételével az ÓSz nem személyesíti meg az ~t, hanem csak konkrét, hathatós, sőt hatalommal, erővel bíró valóságként állítja elénk, ez a hatalom, erő azonban Jahvétól ered ill. függ. - Ugyanez áll az arám memrára is, amellyel a Targumok a héb. szöveget magyarázzák v. bizonyos antropomorfizmusokat körülírnak. A memra nem közbülső lény Jahve és teremtményei között, hanem Jahve szavát, az ő értelmét és akaratát jelenti, és legtöbbször csak a Jahvéra utaló személyes névmásnak felel meg, v. Jahve nevének körülírása. -

II. Az ÚSz-ben. A) Jelentése. Az ÚSz-ben az ~ olykor Istennek valamely próf-hoz intézett (Lk 2,29; 3,2) v. valamely próf. által hirdetett szava (vö. Róm 13,9; Gal 5,14), gyakran pedig az ÓSz által felölelt ill. megőrzött kinyilatkoztatás (pl. Mt 1,22; 2,15; 15,3;. Mk 12,26; Róm 15,10; 2Kor 6,2; Zsid 1,5; 2,2.12; 10,5.8; Jak 2,11). A legtöbbször azonban a Jézus által hirdetett és megvalósított üdvösség örömhíre az ~, vagyis evang. (pl. Lk 1,2; 5,1; 8,11.21; ApCsel 4,29.31; 6 2.4; 13,5.46; Fil 1,14). Ez az örömhír, melynek az ap-ok a hirdetői (a szolgái), az igazságról, a megváltásról, az üdvösségről (Ef 1,13; ApCsel 13,26) szól, az életet táplálja (5,20; Fil 2,16), mert valóban az ~ (1Tesz 2,13). Mint ilyen az Isten ereje (1Kor 1,18), hathatós (Tesz 2,13; Zsid 4,12), olyan, mint az éles kard (Ef 6,17; Zsid 4,12;. 2Kor 6,7), nem lehet megbilincselni (2Tim 2,9). Nemcsak ígéri a jelen és a jövendő életet (1Tim 4,8), hanem végbe is viszi a lélek megmentését (Jak 1,21). Az ap-ok sokszor legfőbb tekintélyként hivatkoznak Jézus szavaira (1Kor 7,10; Jak 1,22; 2,5; 4,4 stb.). →sugalmazás - B) Jézus úgy beszélt, mint akinek hatalom van a birtokában, nem úgy, mint az írástudók (Mt 7,29; Mk 1,22), azaz a rabbik és az írástudók példája szerint nem hivatkozik a törv. magyarázóira és az ősök törv-tudóira és hagyományaira (Mt 15,2), hanem az Írást a saját tekintélye (vö. 7,28; Mk 1,22) alapján magyarázta, mint Isten Fia (vö. Mt 11,28), akinek a tanítása az Atya szava, tanítása (Jn 14,24; . 14,10; 17,8). Ezért a szavai: örök élet (6,68) v. lélek és élet (6,63). Ezért Jézus szavait annak, aki hallja, meg kell hallania és követnie kell (Lk 8,21), hogy megmeneküljön (Mt 7,24-27), meg kell hallania és hinnie kell, hogy örökké éljen (Jn 5,24), meg kell őriznie, hogy elkerülje az örök halált (8,51). De hogy meghallhassa valaki Jézus szavait, Istentől valónak kell lennie (8,43.47;. 6,44; 6,65). - C) Az Isten szavának szolgái (Lk 1,2) nem egyszerűen közvetítői a kapott tanításnak, hanem az üdvösséget jelentő valóságot hirdetik: Jézus tetteit és tanítását (Lk 1,2; ApCsel 1,21). Az ~, melyet Pál ap. hirdet, és melyet azelőtt elrejtett, most azonban a szenteknek kinyilvánított titoknak (→misztérium) nevez, maga az üdvösség, melyet Isten Krisztus Jézus által valósított meg, így azonosítható magával Krisztussal (Kol 1,25-27). A Fiában szólt Isten az emberekhez (Zsid 1,2), Krisztusban valósult meg Isten igenje (2Kor 1,19), mely Isten ígéreteinek beteljesedését és az Isten eddig érvényben volt szavának, a Törv-nek tökéletessé tételét, kiteljesedését (Mt 5,17) jelenti. Krisztus az Isten →amenja, Istennek igaz tanúja, kezdete, alapja a teremtésnek (Kol 1,15.18; Jel 1,5; 3,14). Ezért János ap. Krisztust az ~nek (1,5; 3,14), az élet Igéjének (1Jn 1,1), v. egyszerűen Igének nevezi (Jn 1,2,14). -

III. Teológiailag fontos kiemelni, hogy ~ más, mint a természetes kinyilatkoztatás, amit Isten beleírt a term-be, s hogy csak az az ~, ami a közösség hitében is megnyilvánul, vagyis ami már megteremtette a kapcsolatot Isten és ember között. Az ~t az ember „hallás” által fogja fel, vagyis mint termfölötti titokról szóló beszédet, nem pedig mint a titok látását. A szó nem pótolja magát a dolgot, de azt mindenképpen megjeleníti. Végül Istennek az emberhez intézett szava föltételezi az emberben a meghallás képességét. Nemcsak a természetes adottságot, hanem a kegyelmi segítséget is. A kegyelem működik a közvetítőkben és a hallgatókban egyaránt, s ez a biztosítéka annak, hogy valóban az ~ jut el az emberhez, nem pedig csak az Istenről beszélő emberi szó. A kinyilatkoztatásban Isten magát közli az emberrel, tehát ott a szavak értelmén kívül a termfölötti tartalom is jelen van. Ezért kell a közvetítéshez az isteni megbízatás, a küldetés, és a hallgatókban ezért szükséges a kegyelem a meghallásra. A próf-k az Isten lelkének erejével beszéltek, s az ap-ok igehirdetése is a Szentlélek eljövetelével kezdődött. Az igehirdetés így állandóan az üdvösség eseménye, Isten országának valósítása. A hirdetés emberi szavakkal megy végbe. Ahogy a kegyelem föltételezi a term-et, úgy az isteni szó is az emberi szót. Tehát mind a Szentírás tanítása, mind az Egyh. tekintélyi igehirdetése ~, s a hívő ember így is fogadja el. Mindkettő igazolt szó, hiszen Jézus Krisztus termfölötti jelekkel és főleg föltámadásával igazolta magát, ap-ait és Egyh-át. - Az emberi szó és az isteni önkinyilatkoztatás összekeveredés és szétválasztás nélkül megjelent Jézus Krisztusban, s benne megtalálta teljes egységét. Ő személy szerint Isten benső szava, s ugyanakkor kimondott szó is a világ számára. Mivel ő a tökéletes kép, benne megvan a lehetősége annak, hogy Isten kifelé is kimondja magát. Jézus Krisztus emberi szóval magát, vagyis az örök Igét mondta ki. Amennyiben az Egyh. hirdeti az evang-ot, róla tanúskodik, és annyiban az ő kegyelmi tartalmát is adja tovább. Itt kell hivatkozni arra, hogy a szentségeket is úgy értékeljük, mint ~nek intézményesítését. Krisztus beléjük foglalta azt a kegyelmet, amelyet jelképezett és hirdetett. -

IV. Protestáns értelmezésben az ~ központi értelmezést kap: a teol. ~nek a teol-ja. Luther számára az ~ a kinyilatkoztatás módja és helye. Isten csak itt lépett ki rejtettségéből és lépett kapcsolatba az emberrel. Isten személyesen jelen van szavában, főleg az evang-ban, s a maga irgalmasságát mutatja meg benne. ~nek ezt a megváltástani erejét az igazolja, hogy az Krisztusnak, a megtestesült Igének, a láthatóvá lett Szónak a szava. A Krisztusban kapott üdvösség kiosztása az ige hirdetésében és meghallásában megy végbe. A szó maga hordozza az üdvösség eseményét, így az ember megigazulását is, és ez mindig szemben áll az ember tettével. Az ~nek tehát van egy „rajtunk kívül álló” (extra nos) sajátsága, azért azt mindig hirdetni kell. A Szentírás sem úgy ~, ahogy írva van, hanem úgy, ahogy az Egyh. igehirdetésévé válik. - A felvilágosodás korában az ige teol-ja sokat vesztett termfölöttiségéből. F. D. Schleiermachernál már csak a mindenkori ker. közösség kapcsolatát fejezi ki Krisztus személyes működésével. K. Barth úgy határozta meg az ~t, mint az ember Jézus Krisztussal azonos szót, mint Isten beszédét, tettét és titkát. Ebben a hármas alakjában lesz kinyilatkoztatott szó (teremtő szó, Krisztus), írott szó (Szentírás) és hirdetett szó (Egyh.), anélkül azonban, hogy ezzel a Szentírásban és az Egyh-ban meglevő kinyilatkoztatás és tanúságtétel egyszerű azonosságát mint tárgyalandó hermeneutikai princípiumot állítaná. R. Bultmann szerint ~t nem lehet tartalmilag meghatározni, hanem csak formailag. A misztérium a hirdetett szóban (kérügma) van, és arra szolgál, hogy megszólítsa és döntés elé állítsa az embert. A mai prot. teol. igazában ennek a hatása alatt áll. Arról eltérnek a vélemények, hogy a hirdetett szónak mi a tartalmi jelentése, honnan van az ereje és hogyan valósul meg benne Isten önközlése. - V. A II. Vat. Zsin. ~ asztalának bőségesebb megterítésére figyelmeztetett, és kifejezte reményét, hogy „a szent könyvek olvasásával és tanulmányozásával terjed és megdicsőül az Úr tanítása (2Tesz 3,1), az emberek szívét pedig egyre jobban eltölti a kinyilatkoztatásnak az Egyházra bízott kincse...” (VD 26). - V. →Logosz G.F.-**

LThK X:1232. - Schütz 1993:163.

Isten Igéje, Esztergom, 1876. jan.-1905.: havi folyóirat, katolikus egyházi beszédek gyűjteménye. - Megj. 48 old. minden hó utolsó hetében. Szerk. Fábián János plnos, 1881: Molnár (Nepomuk) János, 1883: Jagicza Lajos OSB, 1896: Halmos Ignác knk., 1900: Andor György, 1902: Babura László. Kiadó tul. Buzárovits Gusztáv. Vá.L.

Kiss-Sziklay 1902:507. - Komárom m. sajtóbibliogr. 1962:25. (73.)