Isten Fia (lat. Filius Dei): a Szentháromság második isteni személye, →Jézus Krisztus. - 1. Az ókori Keleten nem tartozott a ritkaságok közé, hogy valaki ~nak mondta magát; ezt azok a személynevek is tanúsítják, melyek valamelyik istenség nevéből keletkeztek, mint Benhadad, 'Hadad (Isten) fia'; Bar-Rekub, 'Rekub fia'; Abiel (1Sám 9,1), 'Isten az atyám'; Abibaal, 'Baal az atyám'; Abija (8,2; 2Krón 13,20), 'Jahve az atyám'. A szemiták az istenfiúságot fiúvá fogadásként értelmezték: a név az istenség atyai oltalmába vetett bizalmat fejezte ki (vö. Szám 21,29: →Kamos fiai = a moábiták, v. Mal 2,11: idegen Isten leánya). - Elsősorban a →királyt tartották ~nak. Egyiptomban testileg értelmezték az istenfiúságot: a kir-t Ré, a legfőbb isten nemzette. A sumérok, a babilóniaiak, az arabok egy v. több isten fogadott fiának tekintették a kir-t, ezért Egyiptomban, Babilóniában és Arábiában a kir-t istenként tisztelték, Asszíriában azonban nem. Az úsz-i időben a róm. császár vette át e K-i kultuszt: először a K-i tart-okban, később az egész birod-ban úgy kellett tisztelni, mint az istenség fiát (vö. divi filius) és mint isteni szabadítót. - 2. Az ÓSz-ben ismételten találkozunk az →Isten fiai címmel. Az uralmon lévő kir-t Jahve a fiának mondta (2Sám 7,14; 1Krón 22,10; Zsolt 2,7; vö. 89,27), mert maga választotta ki (1Krón 28,6), elsőszülöttévé fogadta (Zsolt 89,27), trónra lépése napján fiának nyilvánította (2,7) és helyetteséül jelölte ki a földön (2Krón 9,8), hogy uralkodjék helyette (1Krón 29,23). Isteni bölcsességet tulajdonítanak neki (2Sám 14,20; 1Kir 3,12.28), sőt egy udvari költő odáig ment, hogy a kir-t →Elohim névvel tüntette ki a neki adatott isteni hatalom (Zsolt 45,7) alapján. De azért Izr-ben a kir-t soha nem illette →imádás, és különleges kultusza sem volt. Néhány helyen Jahve Izr. népét nevezi fiainak (MTörv 14,1; Iz 1,2) v. elsőszülöttének (Kiv 4,22; Jer 31,9; Sal Zsolt 18,4); egy helyen Izr. „az élő Isten fiai” (Oz 2,1); később Izr. fiai az ~i (vö. Bölcs 9,7; 18,13), v. azok, akik igazak Izr-ben (vö. 2,15-18; Sir 4,10). - A zsidóság a királyzsoltárokat (Zsolt 2; 45; 72; 110) messiási jövendölésnek tekintette, de a Messiást sose nevezték ~nak, ahogy azt némelyek tévesen gondolják. (Néhány helyen előfordul, hogy Jahve fiának nevezi a Messiást, de e helyek hitelessége bizonytalan: 4Ezd 7,28; 13,32.37; 14,9, v. újabb keletű hely: Hénoch 105,2). Inkább óvakodtak tőle, hogy az ~ kifejezést a Messiásra vonatkoztassák, mert a sokistenhit képzete kapcsolódott hozzá. Az ÓSz arám fordítói még azt is megtették, hogy azokon a bibliai helyeken, ahol Jahve Izr-t v. Izr. kir-át fiának nevezi, körülírást alkalmaztak, v. más módon „enyhítettek” a kifejezésen. Tehát nem állítható, hogy az ~ Jézus idejében gyakori messiási cím volt, jóllehet az ÚSz helyenként így alkalmazza. Egyébként a zsidóság a Messiásnak nem tulajdonított sem isteni természetet, sem születés előtti létet (praeexistentia), Hénoch kivételével (46,1; vö. 48,2.7; 62,7; 69,26). A rabbik olykor tanították, hogy a Messiás neve öröktől él Istennél, de ezzel csak azt akarták kifejezni, hogy Isten öröktől fogva tudta, ki lesz az eljövendő Messiás. -

3. Az ÚSz-ben akik ~nak nevezik Jézust, Izrael Messiását, a nevet ósz-i jelentésében használták. Péter ap. ellenben megvallja: „Te vagy a Krisztus, az élő ~” (Mt 16,16), hiszen maga Jézus mondja: „nem a test és vér nyilatkoztatta ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16,17). Ugyanígy mondja Pál a damaszkuszi úton történt megtérésével kapcsolatban: „Istennek, aki már anyám méhétől fogva kiválasztott és kegyelmével meghívott, úgy tetszett, hogy kinyilatkoztassa nekem a Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak...” (Gal 1,15-16). „És azonnal hirdette a zsinagógákban, hogy Jézus az ~” (ApCsel 9,20). Ez a hitvallás volt kezdettől fogva az apostoli hit középpontja, és elsőként Péter vallotta meg ezt a hitet, mint az Egyház alapját. - Péter azért ismerhette föl a Messiás Jézus istenfiúságának transzcendens jellegét, mert maga Jézus nyilvánvalóan ezt tudtára adta. A főtanács előtt a vádlók kérdésére: „Te vagy az Isten fia?” - Jézus ezt válaszolta: „Ti mondjátok, hogy én vagyok” (Lk 22,70). De már jóval előbb úgy nevezte magát, mint „a Fiú, aki ismeri az Atyát”, aki különbözik azoktól a „szolgáktól”, akiket Isten korábban küldött az ő népéhez, és fölötte áll még az angyaloknak is. Megkülönböztette az ő fiúságát a tanítványok fiúságától, sohasem mondta: „mi Atyánk”, kivéve, amikor nekik parancsolja: „ti pedig így imádkozzatok: Miatyánk” (Mt 6,9); és külön hangsúlyozta is ezt a különbségtételt: „Az én Atyám és a ti Atyátok” (Jn 20,17). - Amint az evangéliumok elmondják, két ünnepélyes pillanatban, Krisztus megkeresztelkedésekor és színeváltozásakor hangzott föl az Atya szava, aki „szeretett Fiának” nevezte Őt (vö. Mt 3,17; 17,5). Jézus saját magát is „Isten egyszülött Fiának nevezi” (Jn 3,16), és ezzel megerősíti a maga örök praeexistentiáját. Elvárja a hitet „Isten egyszülött Fiának nevében” (Jn 3,18). Ez a keresztény hitvallás hangzik föl már a kereszten függő Jézus előtt álló százados fölkiáltásában: „Ez az ember valóban az ~ volt!” (Mk 15,39) Ugyanis csak a húsvéti misztériumban tulajdoníthatja a hívő az „~” címnek teljes tartalmát. - Jézus föltámadása után istenfiúsága megdicsőült emberi természetének hatalmában mutatkozott meg: „A szentség Lelke szerint azonban a halálból való föltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Róm 1,4). Ezután az apostolok megvallhatták: „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14). - 4. Dogmatikailag az ~ címet meg kell különböztetni a Fiú névtől. a) Jézus ui. kifejezetten sohasem nevezte magát ~nak (a Jn 10,36 gyökere a jánosi teol.; Mt 27,43: a gúnyolódók megjegyzése a 26,63-ra vezethető vissza). A legrégibb szóhasználat a Róm 1,4 lehet, ahol Pál ap. már az egyh. megfogalmazást közvetítette, s ennek ósz-i alapja a Dávidnak adott ígéret és a Zsolt 2,7 (vö. ApCsel 13,33) lehet. Az ap. egyh. az istenfiúság konkrét kinyilatkoztatását a föltámadásban és a megdicsőülésben látta, amiben a Zsolt 110,1 is teljesedett. - b) A Jézus keresztelésénél elhangzott mennyei szózat először talán hivatkozás volt az Iz 42,1: szereplő „szolgára”, amit azután Jézus működésének hatása alatt átértelmeztek, hiszen Jézus magatartása állandóan a fiúságra mutatott. A megkísértés tört-e is a fiúság körül forog Mt és Lk fogalmazásában. Vsz., hogy benne volt a MTörv 18,15: említett próf-ra való hivatkozás is. Jézus főpapságának kiemelését is csak a Zsid 4,14: találjuk először, s ez már a megértés további fokát mutatja. - c) Az ~ról való ker. fölfogást először Pál ap. fejti ki: ő azt mondja el, ami benne van az Egyh. hitében és lit-jában: Jézus személy szerint létezett földre jövetele előtt (Fil 2,5; Gal 4,4; Róm 8,2), ő az Isten lényegi képmása (2Kor 4,4; Kol 1,15), aki szeretett minket és kiengesztelt Istennel (Gal 2,20; Róm 5,10). Megdicsőülésében örökké él és eljön ítéletet tartani (Gal 1,16; 1Tesz 1,10). Az előlétezés előképe megvan az ósz-i bölcsességi irod-ban. A fiúság Jézus egész életét és magatartását áthatja, tehát nemcsak feladatának megjelölése, tkp. az evang-ok tartalma az ő fiúsága, de természetesen benne van a megváltástani értelmezés is. Az ő fiúsága az oka a mi gyermekké fogadásunknak. -

Jézus fiúi öntudata. A szinoptikusoknál a Mt 11,27 (Lk 10,22) és a Mk 12,6 ~nak az Atyához való viszonyát jelzik, s kifejezik az Atya önállóságát az üdvösség rendjében, s a Fiú alárendeltségét a kinyilatkoztatásban. Ezt így az ősegyh. nem találhatta ki; világosan utal Jézus fiúságára a szőlőmívesekről szóló példabeszéd (Mt 21,37), e viszonyt jelzi Istennek mint Atyának (Abba) a megnevezése, s ennek eredetiségében nem lehet kételkedni. Jn ezeket az utalásokat már teol. nyelven fejti ki, s nála a Fiú istensége már határozott formában áll előttünk. A Fiú egy az Atyával az ismeretben, a szeretetben, az üdvösség munkálásában. Jézus az egyszülött Fiú, s ez már föltételezi a lényegi egységet: ő az Atya örök Fia, ezért teljes és végleges kinyilatkoztatást adhat róla. - A Zsid Jézus egyedülálló helyzetét mutatja be: ő az Atya dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása, ő tartja fenn hathatós szavával a mindenséget (1,3). Ő az üdvösség egyetlen közvetítője, aki Isten gyermekeit elvezeti a mennyei dicsőségbe. Ő nem szolga az Isten házában, hanem a Fiú, és ezért örökre közvetíthet. - A végső megállapítás tehát az, hogy Jézus fiúi öntudata elégséges alap az ap. Egyh-ban a fiúság krisztológiájának megfogalmazásához. Rendkívüliségét és az Atyához való viszonyát csak azzal tudták kifejezni, hogy ő a Fiú. A cím megalkotásában ósz-i előzmények is benne voltak, főleg a teokratikus messiási gondolat, Jahve szolgájának alakja, a messiási zsoltárok és a messiási jövendölések (2Sám 7,14; Iz 7,14). Az ősegyh. először Jézus föltámadásában és megdicsőülésében fogalmazta meg ezt a címet, s utána következik az Atyához való viszony részletezése. - A teol. a szentháromságtannal együtt dolgozta ki Jézus létbeli fiúságát, s ezt összhangba kellett hozni az egyistenhittel, ami alapvető tétele az ÓSz-nek és ÚSz-nek. Téves kísérlet volt a →monarchianizmus, amely a Fiúnak és a Szentléleknek csak másodlagos isteni természetet tulajdonított, v. a →modalizmus, amely azt vallotta, hogy a Fiú és a Szentlélek csak más megjelenési módja az egyszemélyű Istennek, az Atyának. Az →arianizmus ellenben a Fiú teremtett voltát hirdette, és így kerülte meg a Szentháromság titkát. Jézus Krisztus legföljebb fogadott fiú volt, s az Atya a fiúvá fogadást a kereszteléskor nyilvánította ki. 325: a →niceai zsinat az isteni egységet úgy vallotta meg, hogy a Fiú az Atyától a lényeg közlése által születik, azért vele egylényegű. A zsin. szerint a fiúság a megtestesült →Logoszra is vonatkozik: ő fejezte ki magát az emberi term-ben. Az emberi term. létmódja lett az isteni személynek, azért Krisztus egy valóság: Istenember, mint ahogy arra 451: a →kalkedoni zsinat is utalt. Más egység ez, mint amit →Nesztoriosz vallott (az isteni és emberi személy pusztán morális egysége). Különbözik ez az egység a →monofiziták elgondolásától is, akik szerint az emberség egészen fölszívódott az istenségbe. Az egyh. tanítás semmiféle önállósítást sem enged meg Krisztus emberségében, még azt sem, hogy valamilyen emberi „lélektani én”-t tételezzünk föl benne. Ő én-je szerint egészen a Fiú. Mint megtestesült Fiú lett megváltónk és közvetítőnk. Akik elnyerik a megigazulás kegyelmét, azokat bevonja saját misztikus testének kegyelmi közösségébe, s ezáltal részesednek fiúságában. Ilyen értelemben fordulunk általa az Atya felé a Szentlélekben (Ef 2,18). G.F.

LThK IX:851. - Grillmaier, A.: Jesus der Christus im Glauben der Kirche. 1979. - BL:712. - KEK 441-45.