Magyar Katolikus Lexikon > E > Elohim


Elohim: 1. Istennév. Az egyes számú héb. eloah (arám elah) csaknem kivétel nélkül emelkedett stílusú szövegben fordul elő, olykor köznévként (Ez 28,2; Zsolt 18,2; Dán 11,37), nagyobbrészt az igaz Isten neveként (MTörv 32,15; Hab 3,3; Zsolt 50,2; Jób: 41-szer). A többes számú ~ több mint 2000 helyen szerepel az ÓSz-ben, s rendszerint az isteneket jelöli (Kiv 18,11; MTörv 10,17; Bír 9,13), de ritkán áll többes számú állítmánnyal (Ter 20,13; 35,7; Kiv 32,4.8: Józs 24,19; 2Sám 7,23). Az ~ az egy v. az egy igaz Istenre utal, aki →El minden tulajdonságát birtokolja. Így az eredetileg köznévi ~ tulajdonnévvé válik; főleg az →Elohista, a papi teremtéstört. él vele gyakran. - 2. Lények, akik Isten környezetéhez tartoznak, v. emlékeztetnek az Istenre, pl. Isten fiai (Ter 6,2.4; Jób 1,6; 2,1; 38,7), halottak lelkei (1Sám 28,13); rendkívüli erőkkel rendelkező emberek: Mózes (Kiv 4,16; 7,1;. Szám 11,17.25), a király (Zsolt 45,7;. 2Sám 14,17), a fejedelmek és a bírák (Zsolt 82,6;. Kiv 18,15-19; 2Sám 16,23). **

BL:331.