Magyar Katolikus Lexikon > H > hisztéria


hisztéria (a gör. hüsztrosz, 'anyaméh' szóból): 1. Orvosilag. Eredetileg az anyaméh rendellenes helyváltoztatása által okozott görcsös fulladásérzés, s az ehhez csatlakozó testi, lelki, esetleg mindkét fajta tünetek. - A szót elsőként →Hippokratész használta, aki a betegség székhelyét az anyaméhben sejtette. Az általa leírt ~s fuldoklás és kísérő tünetei (pl. beidegzési zavarok, görcsös jelenségek, álvakság, -süketség, -némaság, nem valódi bénulások, érzelmi és tudatzavarok) a ~s személyeknél mindig megtalálhatók voltak, s idővel a ~ klasszikus megnyilvánulásainak számítottak. A tört. folyamán csupán a keletkezés magyarázatai változtak, a tünetek változatlanul főként a női nemhez kötődtek. A 17. sz: egyes szerzők semmiféle összefüggést nem találtak az anyaméh esetleges bántalmaival, a havi vérzés zavaraival v. a korábban föltételezett „petesejt-megromlással”. Jóllehet Thomas Sydenham (1624-89) és mások vizsgálatai kimutatták, hogy a ~ ffiaknál is megtalálható, 1850 u. újjáéledt a hippokratészi fölfogás, miután több pszichiáter úgy találta, hogy a ~ az érzékenyebb idegzetű nők körében gyakoribb. 1850-1900: a ~-kutatás aranykora, főként a Párizsban e kórforma legavatottabb mestereként dolgozó Jean-Martin Charcotnak (1825-93) köszönhetően. Szerinte a nőknél előforduló, az egyik teljes testfélben mutatkozó ~s érzéketlenség a petefészkek fokozott érzékenységével hozható kapcsolatba (hystérie ovarienne). Az ev. neveltetésű Moravcsik Ernő Emil (1858-1924) az 1900 k. évtizedek legjelentősebb m. klinikus pszichiátere és törvényszéki elmeszakértője, a bpi Elmekór- és Gyógytani Tanszék 2. prof-a és más mai szerzők (pl. Walter Bräutigam, Pierre Marchais) szintén úgy találták, hogy a női nemi szervek betegségei, a kielégítetlen nemi inger és vágy reflexes úton izgalmakat váltanak ki az agykéregben, és így hozzák létre a ~s jelenségeket, ill. a viszonylag gyakori szexuális témájú téveszméket. - Az utóbbi évtizedekben a szakmai közfelfogás szerint immár általánosabb értelemben a ~ mint kórforma, ill. klinikai tünetegyüttes jellemzői: a testi-lelki tünetek mögött nincs kórbonctanilag kimutatható szervi elváltozás, azaz e kóros jelenségek „organikus megalapozottság nélküliek”. Ezért előbb-utóbb akár maguktól is megszűnhetnek, v. megfelelő lelki gyógymódokkal visszafejleszthetők. Föltűnő a tünetek sokfélesége, rendkívüli változatossága. A kórjelző megnyilvánulások rendszerint lelki problémák testi történésekbe való átfordulásai (konverziós reakciók). Ezért a tünetek mögött gyakran rejtett értelem és célzatosság húzódik meg (a beteg azonban sokszor csak játékosan, öncélúan játssza meg magát, amiért A. Hesnard a ~t a benne megnyilvánuló fokozott önkifejezési szükséglet alapján valóságos „kifejezési neurózis”-nak látta). E megnyilvánulások ritkán zajlanak csöndben és rejtekben, a beteg többé-kevésbé tudatosan keresi a közönséget. Végül szoros összefüggés van a tünetek természete és a beteg lelkialkata között, azaz a tünetek egy sajátos személyiségtípus talaján jönnek létre. - A hisztériás v. hisztérikus melléknév arra utal, aki rendelkezik a ~ jellegzetességeivel, akinél megtalálhatók a ~ tünetei. A hiszteriform v. hiszteroid jelzők egy jól körülírható, de még normális személyiségstruktúra és -típus jellemtani leírásánál használatosak, jelezve, hogy számos adatában csak mennyiségileg különbözik a ~s típusú karakteropátia jellemzőitől; ill. arra utalnak, ami a ~s megnyilvánulásokhoz hasonló. A kórlélektan használja a hisztériás alkat és a hisztériás karakteropátia megnevezéseket, melyek egy bizonyos kóros lelki alkatra utalnak. - Bár a ~s tünetegyüttes egésze a tört. folyamán végig megtalálható, az egyes tünetek gyakorisága, súlyossága, jellege és egymással való kapcsolódásuk időben és térben változtak, főként a népi sajátosságokkal és a társad., kulturális adottságokkal összefüggésben. - A ~nak 2 látványos, jellegzetes tünetekkel járó formája van: a drámainak tűnő, kirobbanásszerű mozgásvihar, ill. a mozgásszegénység, megmerevedés, hullaszerű megdermedés. Egyesek ide sorolják a ~s eredetű látás-, hallás- és beszédképesség-„bénulást”, továbbá a ~s homályállapotokat és gondolkodási képtelenséget is. Ernst Kretschmer (1888-1964) a mozgásviharba sorolható és az emberkórtanban észlelhető rázóremegéseket, rángatózó mozgásokat, görcsöket, fel-, alászaladgálást, törést, zúzást, jelenetrendezéseket az állatvilágban észlelhető és a támadás ellen védekező Bewegungssturm-hoz hasonlította; míg a második tünetcsoportot (érzékek „bénulása”) az állatoknál megfigyelhető Totstellreflex-szel. - A kórlélektanban alapigazságnak számító megállapítás, hogy a ~nak oly sokféle tünete van, hogy szinte az összes testi betegség tüneteit utánozhatja; a tényleges testi panaszok a ~s betegnél sokkal erősebben jelenhetnek meg, és lefolyásuk is tartósabb lehet. - Mind a nagy ~s kórképek, mind a kis ~s megnyilvánulások (ezek a ~s jelenségek többsége és J. F. Babinski szerint a legelterjedtebb betegségek közé tartoznak) teljes tünettanának pontos fölosztását Antoine Porot adta meg: a) az „én” által irányított összetettebb mozgásokban mutatkozó zavarok (túl- v. alulméretezett tevékenység, görcsök, beszédzavarok); b) az érzékszervek működésének átmeneti gátoltsága (időszakos látótérbeszűkülés, álvakság, -süketség); c) érzészavarok (teljes érzéketlenség, ami azonban sohasem követi az érző idegek beidegzési területeit, v. az összes testrészben jelentkező, szokatlan és furcsa fájdalomérzések); d) a vegetatív idegrendszer zavarai (érbeidegzési zavarok kipirulással, elsápadással, szaporább szívműködés); e) elmekórosnak tűnő jelenségek (tudati homályállapotok, hirtelen jelentkező tudatzavar érzékcsalódásokkal és más válságtünetekkel, látszólagos emlékezetzavar, álelbutulás)

- A ~s rohamok egy része látványos, drámai módon, az →epilepsziával ellentétben ált. tudatvesztés nélkül folyik le. Időtartamuk lényegesen hosszabb, mint az epilepsziás rosszulléteké, energikus fölszólítással v. szuggesztióval többnyire befolyásolhatók, kifejező mozgásuk rendkívül gazdag. - J.-M. Charcot a ~ okát az idegpályák rendellenes fejlődésében, ill. elfajulásában látta. Szerinte a ~ minden esetében kimutatható az ideggyengeség családi háttere, örökletes volta, egyéb kórokok a betegség kialakulásában legfeljebb kiváltó szerepet játszanak. Szerinte a ~ esetében sorsszerűen meghatározott, anyagi természetű agykárosodásról van szó, melynek pontosabb természetét és helyét a jövő jobb technikai lehetőségekkel bíró vizsgálati módszereinek kell kideríteni. Ez az agykárosodás mint hajlamosító tényező a ~-kórkép létrejöttének előfeltétele. Lényegében ehhez hasonló Moravcsik Ernő Emil kórtani és kórfejlődés felfogása: a ~ legtöbbször örökletes terheltség talaján keletkezett idegrendszeri elfajulás és kedvezőtlen körülmények (élettörténeti események, társad. viszonyok) egymásra hatásából alakul ki. Az eredendően sérülékenyebb idegrendszer sajátos, kóros ingerlékenységű álllapotba jut, melyből a legváltozatosabb szervi tünetek és pszichés zavarok bontakoznak ki. Az öröklés által hajlamosított, s már gyermekkorban megmutatkozó lelki sajátosságok között említette a nagyfokú befolyásolhatóságot, a szélsőséges hangulati ingadozást, az indokolatlan v. aránytalan elérzékenyüléseket, a fogékonyságot a különcködésre, a minden új utáni mohó kapkodást, a csekély kitartást, az alakoskodásra való hajlamot, személyek és tárgyak iránti szokatlan rokon- és ellenszenvet. - Hippolyte-Marie Bernheim (1840-1919) a szuggesztiónak és a befolyásolhatóságnak, míg az elmekórtanban is idegélettanilag gondolkodó Ivan Petrovics Pavlov (1849-36) a feltételes reflexek kórtanának és az agykérgi gátlásnak tulajdonított fontos szerepet a ~ kórfejlődésében. Pierre Janet (1859-1947) a tudatmező beszűkülésének jelentőségét emelte ki a ~s jelenségek létrejöttében. Ernest Dupré (†1921) szerint a ~t alapvetően a fölfokozott képzelőerő és a pszichoplaszticitás hatóereje és tünetnemző képessége határozza meg. A pszichoplaszticitás a ~s személynek az a tulajdonsága, melynek segítségével belső, lelki képzeteit nemcsak fokozott hatékonysággal tudja átélni, hanem arra is képes, hogy azokat gesztusaiban, cselekvéseiben, magatartásformáiban környezete felé szemléletesen kifejezésre juttassa: a „testével képzelődik”, szimuláció esetén „a testével hazudik”. Sigmund →Freud (1856-1939) uezt az adottságot a test részéről a képzetek irányába megnyilvánuló „befogadási készségnek” nevezte. A képzelőerő sugalló befolyásának annál nagyobb a megjelenítő ereje, minél képlékenyebb a testi befogadó- és alakítóképesség. - A képzelet ihlető ereje és hatalma kiterjed a tudattalanra is, s talán még hatékonyabb, mint a tudatban. Így tehát a ~s jelenségek bensőnk tudatos, félig tudatos v. tudattalan világában rejtőzködő képzeteinek ihletésére, ill. kívülről gerjesztett v. önkéntelenül fölbukkanó ötletek, eszmék és cselekvési minták leképzése, esetleg tettetése útján jönnek létre. Föltűnő, hogy a ~ban leggyakrabban kóros minták, beteges jelenségek szimulálása történik. - S. Freud és a lélekelemző isk. számára a ~ a kóros és kórnemző tudattalan következménye, vagyis az egyéni fejlődés során az önmagára v. más személyre irányuló érzékiségből származtatható, régi, többnyire gyermekkorban elszenvedett szexuális konfliktusok (L. Michaux) s az azokkal kapcsolatos elnyomott vágyak eredménye. Ezekből az elfojtott vágyképzetekből a ~s tünetképződés során nemi energia szabadul föl, s jut áttételesen teljes v. részleges kielégüléshez. A ~ e freudi fölfogásával csúcspontjához érkezett az az értelmezési folyamat, mely a ~ kóroktana és kórfejlődése kérdésében kifejezetten szervi, idegrendszeri elfajulási elmélettel indult (J.-M. Charcot), fokozatosan közelített a lelki eredetű fölfogáshoz, végül kizárólagos és legkifejezettebb formáját a lélekelemzésben nyerte el. - Joseph de Tonquédec szintén úgy vélte, hogy a ~ eredetében és kórokai között nagy szerepet játszanak lelki és erkölcsi tényezők, mint pl. a folytonos önmagára figyelés és figyelemfelhívás szükséglete, a hiúság, a gőg, az érzelmi csalódások, a megvalósulatlan ambíciók, valamint különféle vágyak elfojtása; ugyanakkor hangsúlyozta, hogy korántsem mindig a szexuális vágyakról van szó. - E. Kretschmer arra hívta föl a figyelmet, hogy a lelki elfojtás a szimulációhoz közelálló belső folyamat, ugyanis lényegében önmagunk előtt történő színlelés. Szerinte ezért észlelhető oly gyakran a ~s kórképekben a belső elfojtás és a környezet számára szóló külső tettetés, a szimulálás mind belső, mind külső fórumon. - Nyírő Gyula (1895-1966) elmegyógyász prof. és a legtöbb mai szerző úgy véli, hogy a ~ nem betegségegység. Inkább kóros lelkialkatú ~s személyiségről, azaz ~s karakteropátiáról, ill. ~s konverziós reakcióról kell beszélni. Korábban ugyanis a ~ kórtanát és kórfejlődését értelmező elméletek nagy eltérései miatt a fogalom- és szóhasználatban elég nagy zűrzavar volt. Ernest- Charles Lasègue (1816-83) szerint a ~ olyan papírkosár volt, amibe beleszórtak mindent, amit nem tudtak besorolni a kor ideggyógyászata által ismert és materiális alapjait tekintve kórbonctanilag biztosan igazolható kórképek közé. - A ~ fogalmának volt neurológiai vetülete, mert a 19. sz: az orvosi érdeklődés előterében a ~ testi tünetei álltak, melyek „testi, szervi érintettség álarcát öltötték magukra, anélkül, hogy ténylegesen bármi szervi bántalom képezné alapjukat.” (J.-M. Charcot) A ~ elnevezés tisztán lelki zavarokat és sajátosságokat is jelöl, sőt a betegség-színlelésre is utalt (P. Marchais). A mai szóhasználatban a ~ szót olykor túlzottan kiterjesztve és visszaélésre alkalmat adó módon mindazon neurotikus tünetegyüttes jelölésére is használják, melyek természete közelebbről nem fedhető föl, hátterükben nincs szervi, idegrendszeri károsodás, és túlérzékeny természetű, érzelmileg túltelített személyeknél lépnek föl. A ~s jelzőhöz (a pszichopátia szóhoz hasonlóan) lekicsinylő, becsmérlő, gúnyolódó mellékíz is társul. Kretschmer szerint mindig hordoz valamilyen becsületsértő színezetű jelentést. Walter Schulte és Richard Tölle azt tanácsolja, hogy az orvos a páciensével való találkozásakor és ált. laikusok előtt lehetőleg kerülje a szó használatát. -

2. Lélektanilag. A hisztérikus személyeknél az érzelmi-indulati élet rendszerint túltengő, a gondolkodást a hangulatok befolyásolják, a konkrét valósággal szembeni magatartáskontroll hiányos, ezért hajlamosak a →primitív reakciókra. - A kóros ~s jelenségek hagyományos orvosi kezelésének fő elvei: pszichoterápiásan megértő, ugyanakkor józan, mértéktartó, határozott és következetes irányítás kívánatos. Bármilyen monoszimptómás tünetet mutató, értelmileg kevéssé művelt, egyszerűbb betegnél hasznos lehet a burkolt szuggesztió v. a →hipnózis. Ami a pszichoanalízis hatékonyságát illeti, még eredményes véghezvitele esetén is csak kis mértékben befolyásolhatja a ~s személystruktúrát. Ezért csak az értelmileg fejlettebb és ~ karakterneurózisától szenvedő egyénnél v. olyan fiatalnál javasolt, akinél legalább némi remény mutatkozik, hogy az egyre újabb tünetek keletkezésére hajlamosító személyiségstruktúrájában a kezelés legalább némely tekintetben kedvező változást eredményez (W. Bräutigam, A. Porot). - A korszerű örökléstant, ösztönbiológiát és mélylélektant a sorsanalízis irányzatában egyesítő Szondi Lipót (1893-1986) a ~ klasszikus orvosi leírását, értelmezését és kezelését kiegészítette azzal, hogy a ~ban mint kórlélektani folyamatban és tünetegyüttesben egy lényegesen alapvetőbb és változatosabban kifejeződő ösztönszükségletnek csupán egyik, betegség formájában történő megnyilvánulását látta. Mind Szondi, mind a sorsanalízis más művelői (pl. Benedek István, Noszlopi László) az epileptoid-indulati és a hiszteroid-érzelmi ösztöntényezők megnyilvánulásának 2 közös vonását emelik ki: a paroxizmalitást és a meglepetés-okozást. A paroxizmalitás (paroxizmus) az orvostud-ban és sorsanalízisben dagályszerűen csúcspontig fokozódó, majd hirtelen kioldódó és megnyugvó ösztönenergiák, ill. tünetek dinamizmusa. Ez az ösztönkisülés váratlanságával meglepi a környezetet, sőt magát az egyént is. Noszlopi szerint az epilepsziás roham a beteget jobban meglepi, mint környezetét, míg a ~s rosszullét elsősorban a környezetnek szól. - A meglepés előidézésére irányuló ösztönszükséglet a fajfejlődés későbbi szakaszában már inkább az önmegmutatás és a szereplési vágy kielégítését látszik szolgálni: ahhoz ugyanis, hogy fölfigyeljenek valakire, a leghatásosabb eszköz a környezet meghökkentése valami szokatlannal. - A sorsanalitikusok az emberi viselkedés egyik legfontosabb szabályozójának az érzelmi élet ösztöntényezőjeként számontartott hiszteroid szereplési ösztönigényt és ösztönenergiát tartják. Míg azonban az epileptoid egyének a durva indulatokat (harag, düh, gyűlölet, bosszú), a Kain-igényt duzzasztják föl tudattalanjukban, a ~sok a finomabb érzelmeket (szeretés és szerettetés), az Ábel-igényt tárolják, hogy a telítettség csúcsán váratlanul és vulkánszerűen kirobbantsák ezeket az ösztönenergiákat. A mást-mutatás, tettetés, szerepbeöltözés mind az epileptoid, mind a hiszteroid személynél megtalálható, ám tudattalan és tudatos egyéniségük ellentétes: az epileptoid egyén a durva indulatokat hordozza tudattalanjában, s tudatos életében a külvilág felé jámborságot, jóságot, vallásosságot mutat; ezzel szemben a hiszteroid tudattalanja mélyén telve van szeretet- és szerettetés-vággyal, ám tudatosan, a környezete felé férfias, erőszakos, Káin magatartást alakít (Noszlopi). - A hiszteroid ösztönszükséglet megnyilvánulása egyfelől serkenthet az érzelmek kimutatására, a magamutogatásra, önérvényesítésre, másfelől épp ellentétesen az érzelmek visszafogására, a központi helyzetbe kerüléstől, szerepléstől való félelemre, rejtőzködésre, szemérmességre, szégyenkezésre. A viselkedés egy kicsit mindig szereplés. Legtöbb cselekedetünk ugyanis környezetünk közönsége előtt zajlik, mintha kirakatban lennénk. A kirakatban viselkedés pedig elsősorban a szereplési ösztöntényező következménye. Szinte alig van az ember életében olyan pillanat, amikor ne akarna mást, többet v. kevesebbet mutatni, mint igazi valója. Amikor többet akar mutatni, e szándék mögött a szereplési ösztön munkál, ami az érvényesülni akarás legfőbb motorja, de akár előnyös v. előnytelen tulajdonságok meglétének, akár túl- v. alulteljesítés látszatát kelti is valaki, mindkét esetben álarcot visel (Benedek István). - Összefoglalva: a hiszteroid ösztönszükséglet tárgya a saját személyiség; célja a testi-lelki tulajdonságok valós, de felfokozott v. valótlan, de mindig hangsúlyozottan egyéni formában történő megjelenítése, esetleg elrejtése, s ennek révén elismerés, megbecsülés, szeretet szerzése; eszközei az emberi hang, arcjáték, gesztikuláció; az igénybe vett fő érzékszerv a szem, érzékelési formák a látás és a láttatás. Tipikus színtere a nyilvános fórum, a tömeg, a népgyűlés, az utca, a színház; jellegzetes megnyilvánulásai a szereplés, szerepjátszás, jelenetrendezés, színlelés. - Szondi a ~s karakter sajátosságának mondja az én központba állítását, a túltengő fantáziálást, a kóros hazudozásra, színlelésre, tettetésre való hajlamot, különféle magatartási álarcok viselését, az érzelmek és szenvedélyek céltalan és túlzó megjátszását, a hajlandóságot a gátlástalanságra, a szimulált Kainból az elfojtott, gyengéd, jámbor Ábelbe átcsapásra; a kizárólagosan személyes jellegű érintkezés, föllépés, ajándékozás igényét, s a csak így elérhető megelégedettséget; a saját képmás (plakáton, újságban, műalkotáson) megjelenésének vágyát és az efölötti örömet. - A sorsanalitikus pedagógia és gyógymód alapelve, hogy az ösztönszükségleteket mindenképpen ki kell elégíteni, ha lehet természetes (natív), ha így nem lehet, akkor szocializált v. szublimált módon. (A szocializáció a sorsanalízis fölfogásában: Szondi Lipót szerint az ember nem csupán őseredeti formájában képes kielégíteni ösztöneit, hanem a természet szokásos útjaitól eltérő ösvényeken is, mintegy „denaturált” formában, mégis az eredeti ösztöncél jellegének megfelelően, s ugyanakkor a közjót is szolgáló tevékenységekben és módokon. A szublimáció: amikor az "Én" az eredeti ösztönszükségletek elé magasabbrendű - de szintén még az ösztöncél természetének legtávolabbról is megfelelő - általánosabb érvényű, s immár nagyobb közösségekre, esetleg az egész emberiségre kiterjesztett célokat tűz ki, s így a magasztos értékek megvalósítása által nemcsak kiéli, hanem „átszellemesíti” ösztöneit.) Ellenkező esetben ugyanis az elfojtott ösztönök kerülő utakon betegség- (morbotrop) v. bűnözés- (kriminotrop) formában elégülnek ki. -

A hiszteroid ösztönigény beteges kiélési formája a túlzott feltűnési vágy, viharos jelenetek előidézése, betegségbe menekülés. Szondi ide sorolja a ~ klasszikus klinikai kórképét, a kóros képzelődés, meseszövés v. hazudozás tünetegyüttesét, a kényszermozgásokat és a szexuálpatológia körébe sorolható exhibicionizmust (nemi eltévelyedés, melyben a kielégülés csakis a test magamutogatása útján valósulhat meg). A ~s karakter még a halálnem megválasztásában is kifejeződik: pl. öngyilkosság esetén előszeretettel választják a látványos módokat (magasból leugrás, jármű elé ugrás). A ~ kóros, de egyben bűnözésnek számító formája a hazudozás, a csalás és a szélhámosság. - A sorsanalízis fontos és a valláspedagógia számára is hasznos tanácsa, hogy a szereplési ösztönigény legjobb megvalósítása szocializált v. szublimált formában történjék. Ilyen, a foglalkozásban történő (operotrop) ösztönkiélést biztosító pályalehetőségek férfiaknál: képviselő, népszónok, színész, artista, állatszelídítő, vásári kikiáltó stb; nőknél: színésznő (főként tragikus hősnői v. amazoni szerepekben), vezetőnő (reprezentatív és protokolláris feladatok), divat- és fotómodell. - Szublimált kiélési formák a szociális igazságosságra, jóságra, jótékonykodásra, segítésre, jámborságra való törekvés; az egoista önszeretet föloldódása kisebb-nagyobb közösség javát szolgáló politikai, szociális, karitatív tevékenységben, a kollektív szemérmesség és közerkölcs megóvásában. - A ~s egyén még normális valláslélektani magatartásformáival, még inkább kóros valláspszichiátriai megnyilvánulásaival való foglalkozás részben a lelkipásztor, részben a lelki vezető és nevelő, részben a hivatásos ördögűző (→exorcista), részben az elmegyógyász hatáskörébe tartozik. - Mivel a ~ nagyon sokféle alakban jelentkező bántalom, s kifejlődése során tünettana mind szélesebbé válhat, e változatos és sokszínű tünetskálán előbb-utóbb rendszerint megjelennek a csodás elemekkel kapcsolatos kóros megnyilvánulások is: a Szentírás és az üdvtörténet rendkívüli eseményeit, kimagasló személyiségeit utánzó alakítások, a termfölötti hamis utánzatai. Ide tartoznak az álpróféták, álcsodatévők, a színlelt látnokok, hamis szentek, a Mária Magdolna-szerepet játszó hazug bűnbánók, a képmutató „megtérők”, akik más-más közönség előtt ismételten előadják megtérésük történetét. Ide tartoznak azok a ~s szekta-alapítók, akiknek közel a fele a saját kitalált meséit végül maga is elhiszi, s tekintélyük a könnyen befolyásolható és hiszékeny tanítványok seregét vonzza köréjük. Ismertek olyan kifogásolható erkölcsű, rosszindulatú és abnormis ~s személyek, akik a szentet mímelve, ha nem is a legszívhezszólóbb szerepet választják, arra mindig gondosan ügyelnek, hogy főszerepet játszanak. Föltétlenül a központban akarnak lenni, s ezt színlelt képességekkel, jámbor gyakorlatokkal, az életszentség megjátszásával, a körülmények ügyes és fortélyos elrendezésével, „csodás egybeesések” gondos megszervezésével, rendkívüli események „megjövendölésével” többnyire el is érik. Előfordul, hogy állítólagos →stigmákat hordoznak, a „kiengesztelő agónia” állapotát szimulálják, melynek során - kivételes testi konverziós képességről téve tanúságot - „kivérzettnek”, merevnek, érzéketlennek tűnnek. Ez úgy lehetséges, hogy tudattalanjukban gyökeret vert a szentség általi feltűnés különcködő és parancsoló vágya, ez motíválja és diktálja összes cselekedetüket. Mivel alkatilag a normális átlagot messze meghaladó pszichoplaszticitással rendelkeznek, s mert néha a kedvező körülmények is segítik produkcióikat, képesek arra, hogy vágy-képzeteiket konverziós testi megnyilvánulásokra fordítsák át, megjelenítve így a „rendkívüli jelenségeket” s egyéb misztifikációkat. - Laufenauer Károly (1848-1901), a bpi elmekórtani tanszék első vez-je a ~s eredetű stigmákat és vérizzadást a ~s lelki jelenségek által kiváltott, vegetatív érbeidegzés zavaraival hozta kapcsolatba, melyek során a hajszálerekből vér szűrődik át az izzadságmirigyek járataiba. - A ~sok praktikáiban az önkéntelenség és az álnok, készakarva történő megtévesztés összes fokozata és kombinációja megtalálható. Van közöttük, akinél a galád csínytevés szándéka dominál. Nem meglepő, hogy könnyen megtéveszthetik a jámbor lelkeket és a kórlélektanban járatlan és jóhiszemű papokat, szerz-eket, pp-öket. J. de Tonquédec szerint (aki kiváló szakemberek vezetésével elmélyült neuropszichiátriai tanulmányokat folytatott, s a párizsi egyhm. hivatalos ördögűzője volt 20 évig) az ördögűzők gyakran találkoznak a valódi termfölötti történéseket utánzó hamisítványokkal, ~ok produkcióival. Tevékenységükben ezek okozzák a legnagyobb nehézségeket. - A ~s személyek rendkívüli befolyásolhatósága tömegpszichózishoz is vezethet. Pl. ilyen volt az 1374: Aachenban, 1418: Strassburgban észlelt Szt János-, ill. Szt Vitus-táncnak nev. csoportos táncőrület, egy pszichés járvány, ami a végkimerülésig folytatott ugrálásban, rángatózásban és vonaglásrohamokban nyilvánult meg. A jelenséget ismételten (indokolatlanul) ördögi →megszállottsággal magyarázták és ördögűző szert-sal próbálták megfékezni (W. Bräutigam). Mo-on Laufenauer Károly mutatott rá a középkori „idegbaj-járványokban” föllelhető ~s összetevőkre: az érintettek „ideges alkatára”, szuggesztió iránti fogékonyságukra, nagyfokú befolyásolhatóságukra, valamint a csoportosan mutatkozó „ördögi megszállottsági állapotok” kialakulása során az ördögűzés által kifejtett erős szuggesztív hatásra, mely sokszor iatrogén/pszichogén és provokatív szerepet játszott, részben elősegítve, részben gyógyítva e jelenségeket. A hisztérikusokat ugyanis nemcsak a pozitív, megbecsülésnek örvendő személyek (a szent, a próféta, a csodatévő, a misztikus, a mártír) alakítása kísérti meg, hanem néha visszataszító szerepek vállalására is hajlamosak, amennyiben azokkal föl tudják hívni magukra a figyelmet.

Ilyen a megszállottság is. A ~s személy e szerepkörben is elsősorban ördögi zaklatásoknak kitett „engesztelő áldozatnak” mutatja magát. Olyan változat is előfordul, hogy hol szentet, hol megszállottat alakít, de mindkét szerepben mint „kiválasztott” lélek lép színre, akit az átlagembertől rendkívüli megpróbáltatásai v. kegyelmi adományai magasan megkülönböztetnek. A közelebbi vizsgálat azonban mindkét változatban föl tudja tárni a hamisságot. Ezekben az egyénekben találkozik a kóros képzelődés és az önmagukkal szembeni őszinteség hiánya, s alapvetően a hiúság és a jelenetrendezés igénye munkál. A ~s személy a megszállottság krízisének utánzására minden eszközt fölhasznál, és ebben fölülmúlhatatlan. - Alkatából következően a valódi megszállottsághoz nagyon hasonló eseteket képes produkálni. Semmilyen más idegrendszeri v. pszichiátriai kórkép nem tudja ilyen tökéletesen reprodukálni a „Sátán hordozójának” szerepét és tüneteit (pl. a vallásos dolgoktól való irtózást, a fonák, gonosz cselekedetek kedvelését, vaskos és istenkáromló kifejezések használatát, ordításokat, dühöngést, szemérmetlenséget), mint a ~. Mindehhez, s e tünetek külső szuggesztió általi előidézéséhez a ~s alkat különlegesen alkalmas. J. de Tonquédec figyelmeztet, hogy az ördögűzés szertartása burkolt szuggesztióként is hathat a könnyen befolyásolható személyes tudattalanjára és előidézheti az ál-megszállottság tüneteit. Így aki a ~s megszállott ördögűzése során megidézi az ördögöt, nem kiűzni, hanem megteremteni fogja azt a ~s személy alakítása révén és meg is fogja látni, mégpedig abban a formában, ahogyan az ördögöt a ~s előzetesen önmagában elképzelte. A megszállottság megítéléséhez maga a Rituále alapszabályként adja: az ördögűző Ne facile credat, 'ne legyen hiszékeny', ha a látszólag termfölötti jelenségek ~s egyénnél hiszterioform összefüggésben mutatkoznak, jóllehet ez a körülmény önmagában nem zárja ki a termfölötti beavatkozás lehetőségét.

3. Erkölcsileg. A ~ra való hajlam, hiszteroid vonások minden emberben megtalálhatók, legalábbis minimális fokon. Minél korábban fölismerik, annál könnyebb gyógyítani és szublimálni e vonásokat. A szülők szerepe meghatározó e téren is, nemcsak a korai fölismerés, hanem sokkal inkább az okos, meleg, családias szeretet gyógyító hatása miatt, hiszen a ~ kifejlődésének egyik fő oka a kielégítetlen szeretetéhség. A szülőnek ismernie kell a gyermekkor azon állomásait és helyzeteit, melyekben a hiszteroid vonások előtérbe kerülhetnek és megerősödhetnek: ilyen pl. kistestvér születése (a gyermek úgy érzi, vele kevesebbet foglalkoznak, nem szeretik eléggé), a közösségekbe (óvoda, iskola) való beilleszkedés, a →kamaszkor, a barátokkal, kapcsolatos kudarcok stb. - A 20. sz. világ maga is hajlamosít a ~ra, sőt divatossá is teszi a ~s viselkedést. A TV-csatornák versenye a nézőkért mindinkább a szélsőségesség, a ~ irányába viszi a műsorpolitikát (pl. különlegességet hajszoló show-műsorokkal). Az izgalmat mindinkább fokozni kívánó filmek (akció-, scifi-, horrorfilmek) főszereplői nemegyszer súlyosan ~s egyéniségek, akiket pozitív, követendő hősként állítanak a néző elé. Mondható, hogy a tömegtájékoztató eszközök a ~ irányában manipulálják a társadalmat. Végül a mindent érvényesülésre és versenyre alapító szemlélet óhatatlanul az egyéniség megélésének olyan szélsőségeihez vezetnek, melyek igen közel állnak a ~s személyiség megnyilvánulásaihoz. - E valóság mögött a személyes Istent elutasító, ill. letagadó világkép áll. Az ember mint Isten teremtménye a végtelenre van rendelve: leküzdhetetlenül vágyódik a végtelen szeretetre, megértésre, elfogadásra. Ha mindezt nem találja meg Istenben, és nem is próbálja Őbenne keresni, akkor a végtelenre irányuló törekvései óhatatlanul a végesben fognak megvalósulni: a másik embertől várja azt az elismerést, figyelmet, szeretetet, amit csak Istentől kaphat meg, aki ezt meg is akarja neki adni, hiszen „önmagának teremtette az embert”. - A lelkivezetésnek tehát, mely részben megelőző, részben helyesbítő feladatot old meg, ebből kell kiindulnia. Bár a hiszteroid természetet önmagában nem lehet úgy ítélni, mint erkölcsi eltévelyedésre hajlamosító tényezőt, komolyan kell venni, mert a valóságtól elszakadó színlelés életformává képes tenni a hazugságot, a csalást, mások rászedését. A lelkivezető feladata az ellentétes erények gyakoroltatása: a szélsőséges látásmód és a nagyotmondás gyógyítása végett igazmondásra, a kicsiben való hűségre kell nevelnie (az igen legyen igen, a nem nem, kerülve minden eredetieskedést és bűvészkedést a szavakkal); a mértéktelen szeretetigénnyel szemben az egészséges függetlenséget, az önközpontúsággal szemben az istenközpontúságot kell hangsúlyoznia. P.F.M.-**

Orvosi Hetilap 1891:14-16. (Moravcsik Ernő Emil: A ~s elmezavarról). - Charcot, J.-M.: Oeuvres complètes. Paris, 1892. - Laufenauer Károly: Előadások az idegélet világából. Bp., 1899. - Akad. Értes. 1899. II. 15. (Laufenauer Károly: A vérizzadásról) - Tonquédec, J. de: Les maladies nerveuses ou mentales et les manifestations diaboliques. Paris, 1938. - Benedek István: Az ösztönök világa. (Öröklés - ösztön - sors) Bp., 1948. - Manuel alphabétique de psychiatrie clinique et thérapeutique. Paris, 1965. (Porot, A.: Hysterie) - Szondi Lipót: Schicksalsanalyse. Basel-Stuttgart, 1965. - Bräutigam, W.: Reaktionen - Neurosen - Psychopathien. Stuttgart, 1969. - Schulte, W.-Tölle, R.: Psychiatrie. Berlin-Heidelberg-New York, 1971. - Marchais, P.: Glossaire de Psychiatrie. Paris, 1970. - Noszlopi László: Sorselemzés és kísérleti ösztöndiagnosztika. Bp., 1989.