Magyar Katolikus Lexikon > H > hatalmi ág


hatalmi ág: a hatalomgyakorlás legfontosabb területeinek megfelelő állami tevékenységek összefoglaló megjelölése. - Az →állam különböző funkcióit megvalósító szerveknek tevékenységük jellege szerint nagy csoportjai alakultak ki. Az ókori állambölcselők tipizálására visszavezethetően 3 ~ról esik szó az államelméletben: a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató →hatalomról. Arisztotelész szerint az egyik szerv (csoport) a közügyekről tanácskozik és dönt a közt érintő kérdésekben, a másik e döntéseket megvalósítja, a harmadik pedig a szabályok megszegése esetén törvénykezik, ez az igazságszolgáltató testület. Az ókori gondolkodók az államot többnyire egységesen fogták fel, de azon belül a vegyes kormányzati rendszert tartották ideálisnak, ahol a →monarchia és →demokrácia egymást ellensúlyozó keverékéből áll az →alkotmány (Arisztotelész). Polübiosz a monarchikus, arisztokratikus és demokratikus elemek egymást kölcsönösen korlátozó struktúrájából álló kormányzatot tartotta ideálisnak. A ~akról kialakuló elméletek tehát kezdettől foglalkoztak a törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató hatalom arányaival, s legfőképpen egyensúlyával, kölcsönös ellenőrzésével, egymás korlátozásával. - A középkor államelmélete a hatalom isteni forrására helyezte a hangsúlyt, ami a ~ak szétválasztását értelmetlenné tette. A hűbéri hatalomgyakorlás és a földesúri hatalom amúgy sem kedvezett a hatalom megosztásának: az állami funkciók egymásba mosódtak, a közhatalmi tevékenységet magánjogi alapon ugyanazon jogosított teljesítette. Az uralkodó, aki Isten kegyelméből uralkodott, megkérdőjelezhetetlen egységbe vonta a legfelső világi hatalmat országában. Valamennyi mások által gyakorolt jogkör is tőle származott, azt származékos jogon gyakorolták az alsóbb hatóságok és az arra feljogosítottak. A földbirtok ura, különösen az →immunitas megszerzése után egy személyben volt a birtok közigazgatója, törvényszékének feje s jogának alkotója. - A rendek megjelenésével új felfogás jelent meg az államéletben: a hatalom rendi megosztása. A →rendi dualizmus értelmében az uralkodó (rex) és a rendeket képviselő rendi gyűlés (regnum) között a legtöbb hatalom gyakorlásában megegyezéses alapon együttműködés jött létre. A törvényhozás folyamatában mindkét felet olyan jogosítványok illették, melyek alkalmasak voltak az általuk ellenzett megoldások megakadályozására. - Az →abszolút monarchiák, melyek az abszolút hatalom birtokába jutni kívánó egyeduralkodók terveinek megfelelően a központosítás magas fokára jutottak, működésükből kiiktatták az →országgyűléseket, a képviseleti szervek szerepe megszűnt v. jelentéktelenné zsugorodott. Az abszolút monarchák teljhatalma magába foglalta a ~ak egységét: a társad. fölötti lehető legteljesebb uralom kialakítását, melyet egyaránt szolgált a királytól származó jog, a végrehajtás és a törvénykezés. A 17. sz. e hatalomkoncentrációja ellenében fogalmazták meg hatalommegosztásos elméleteiket a kor rendszerkritikusai. Az utóbbi évszázadok legjellegzetesebb pol. teóriája tehát az abszolutizmus ellenében született meg. -

A ~ak megosztása elméletének szülőhazája Anglia. Az ang. alkotmány jellegzetessége, a bíróságok nagy befolyása, függetlensége és leválása mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalomról, megfelelő kiindulópontot jelentett a pol. gondolkodás számára. John →Locke, a hatalommegosztás polgári elméletének első megfogalmazója nem is tartotta lényegesnek a törvénykezés leválasztásának és elhatárolásának hangsúlyozását: elsősorban a törvényhozó és végrehajtó hatalom szétválasztásáról szólt. Nála a ~ak megkülönböztetésében még nagyobb szerepe van a gyakorlati megfontolásoknak, mint a garanciáknak. Fő szempontja a törvényhozás szakaszos és a végrehajtó hatalom folyamatos megvalósító tevékenysége közötti különbség. -

Montesquieu a 3 ~ szétválasztását és elhatárolását a hatalom elfajulása elleni védekezés lehetséges intézményes biztosítékának tekintette. Miután a törvényhozó, végrehajtó és törvénykező ~ közül bármelyik kettő összeolvadása zsarnokságba torkollhat, különválasztásuk és külön tartásuk a legbiztonságosabb megoldás a demokratikus berendezkedés fenntartásában. Elhatárolásuk egyben lehetőség is arra, hogy egymást mérsékeljék. Az elhatárolás intézményi alapokon nyugszik: ugyanazon ~ nem lehet ugyanazon szerv v. szervcsoport kezében. Uakkor az egyes szerveket (szervcsoportokat) garanciális jogosítványok illetik meg a többivel szemben. A parlamentet részben a nép választja (alsó kamara), részben örökletes jogon alkotják az arisztokraták (a népi radikalizmust mérséklő, második kamara); a parlament törvényhozó hatalmának korlátlanságával szemben az államfő bírja a korábbi szentesítési jogot v. az abból levezetett vétójogot; az államfő által kinevezett kormány a parlamentnek felelős tevékenységéért; a választott bírák elmozdíthatatlanok és csak a törv-eknek vannak alávetve. - A hatalom megosztásának elvét tette gyakorlattá az 1791. évi francia alkotmány és az amerikai alkotmányfejlődés (az 1776. VI. 12: kibocsátott Virginia-Bill v. az 1787. évi alkotmány), jóllehet az Amerikai Egyesült Államokban az elméletnek módosított s inkább a koordinált hatalmak megjelöléssel, valamint a „fékek és egyensúlyok” fogalmával jellemezhetőbb formája honosodott meg. - A 20. sz. első harmadáig, kisebb megszakításoktól eltekintve, jellemző az alkotmányokra a hatalom megosztásának szempontja, még ha annak következetes véghezvitele el is marad. Ekkor azonban előtérbe kerül egy korábban is megfogalmazott, de csupán a 20. sz-ra kiteljesedő koncepció, a hatalom egységének elve. -

Montesquieu elméletével szemben már →Rousseau megfogalmazta azt az ellentétes nézetet, hogy a népszuverenitás s az ezt tükröző és gyakorló állami főhatalom egységes, ezért a hatalom gyakorlása sem lehet széttagolt. Az egységes szuverenitás egységes álllamhatalmat, vagyis a ~ak egységét követeli. Ezt a gondolatmentet tekintette irányadónak az 1793. évi jakobinus alkotmány, mely elutasította a hatalom megosztását, s a nép uralmára hivatkozva a végrehajtó hatalmat alárendelte a törvényhozónak. - A 20. sz. középső harmada, második fele e teória gyakorlati diadalának kora. A hatalom koncentrációját hirdető pol. hatalom (korábban a fasiszta vezérelvű, majd a proletár osztályuralomra építő szovjet típusú szocialista hatalomgyakorlás) tagadja a hatalom megosztásának szükségességét, s a hatalom egységének jegyében a ~ak egységességét hirdeti. De a hatalomkoncentrációt elkerülő államok esetében is mind több kérdőjel mutatkozik a hatalommegosztással kapcsolatban: így a hagyományos hatalommegosztásos felfogást problematikussá leszi a sokszor már negyedik hatalmi ágként emlegetett közigazgatásnak az államfunkciók bővülésével együttjáró megerősödése és önállósodása, v. a többek által sokszor szintén önálló hatalomként aposztrofált alkotmánybíráskodás intézményesülése. M.B.

Dicey, A.V.: Bevezetés az angol alkotmányjogba. Ford. Tarnay János. Bp., 1902. - Rousseau, Jean-Jacques: Társadalmi szerződés. Értekezés és filozófiai levelek. Bp., 1978. - Montesquieu, Ch. de S.: A törv-ek szelleméről. Uo., 1982. - Locke, J.: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről. Uo., 1986. - Sári J.: A hatalommegosztás. Uo., 1995. - Paczolay Péter-Szabó Miklós: A politikatudomány kialakulása. Uo., 1996. - Kukorelli István: Alkotmánytan. Bp., 1997.