Magyar Katolikus Lexikon > H > halálbüntetés


halálbüntetés (lat. supplicium ultimum): a legsúlyosabb büntető szankció, a bűnösnek ítélt ember életének erőszakos kioltása. Kezdetben az egyén, ill. a család →vérbosszúja, a polgári jogban kizárólag az állam által alkalmazható megtorlás főbenjáró bűnökért. - I. Általános tört. A ~ egyidős a nemzetségi közösségek kialakulásával. Korai formái a →kiközösítés, az emberáldozat és a →vérbosszú. - A közbéke fönntartása az állam és az uralkodó kötelessége volt, a bűncselekmények elkövetése ennek az állami, uralkodói kötelezettségnek teljesítését tette lehetetlenné. Így vált a bűncselekmény a közrend elleni támadássá (→közjó). Megtorlására már nem csak a sértettnek és családjának kellett elégtételt nyújtania, hanem arra a köz- és a jogrend fenntartása érdekében is szükség volt. Az állami igazságszolgáltatás először azoknak a cselekményeknek a tekintetében alakult ki, amelyek nem meghatározott személyeket, hanem az egész társad., állami közösséget sértették (pl. hazaárulás, emberi élet elleni cselekmények). Ezek megtorlását a kezdetleges államalakulatok sem tehették függővé az egyes személyek akaratától, hanem már ekkor maga az állam kezdeményezte a →büntetendő cselekmények megtorlását. Az átmenet korára jellemző intézmények híven tükrözték azt a folyamatot, ahogy a központi hatalom egyre jobban beavatkozott a magánbosszú gyakorlatába (→eskütársak, →noxába-adás, →ius talionis, →kompozíció). - Az állami igazságszolgáltatásra való teljes áttérés akkor következett be, amikor minden jogsértés kötelezően maga után vonta az állami igazságszolgáltatás eljárását. Az első törvénykönyvekben deklarált törv-ek mint megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatások jelentek meg: betartásuk föltétel nélküli és mindenki számára kötelező volt. A teokratikus társadalmakban a királyok isteni származásának elfogadásával a szabályok megsértése a termfölötti hatalmak haragjának kihívását jelentette, mely lesújthatott nemcsak a törvénysértőre, hanem családjára, ill. egész nemzetségére is. A megsértett istenség kiengesztelését kereső büntetési rendszerben csak a legsúlyosabb szankció lehetett célravezető: a ~ mindennapos büntetésnek számított. Az osztálytársadalmak kialakulása és a ~ elterjedése szorosan összefüggő folyamat. A mindenkori uralkodó arisztokrácia egyeduralmának igazolására a közösségek szabad tagjait alárendelt helyzetbe vetette, tudatosítva és érvényesítve jogfosztottságukat, kiszolgáltatott helyzetüket. A ~ térhódításával akkor találkozunk, amikor a társad. élet zavaraiból kifolyóan a hatalmi elit büntetni kívánt, de eszköztárában az alávetettekkel szemben a technika fejletlenségére, a jogrendszer kezdetlegességére, a büntetőjogi elvek hiányára tekintettel nem volt egyéb visszatartó eszköze, mint az élet elvétele. A határtalan kegyetlenség kialakulásának másik magyarázata az volt, hogy a rabszolgáknak (és a feudalizmus idején a röghöz kötött jobbágyoknak) nem volt mit veszíteniük: nem volt sem szabadságuk, sem vagyonuk. Esetükben büntetésként csak a testi büntetések és a ~ lehetett célravezető. A ~ mindennapossá válása azonban fásultsághoz vezetett és elvesztette visszatartó erejét. Az elrettentő hatást csak a végrehajtási módozatok egyre kegyetlenebbé válásával lehetett elérni. Ezzel magyarázható a ~ nagy szerepe a rabszolgatartó társadalmakban. - A korai feudalizmusban a tulajdoni rendszer átalakulása következtében a mindennapos kivégzések háttérbe szorultak. A földesuraknak nem állt érdekükben, hogy elveszítsék jobbágyaikat: a szankciók zömét a vagyoni és a testfenyítő büntetések tették ki. A kk-ban a ~ kegyetlen formáinak elterjedése csupán az abszolút monarchiák megjelenésével vette kezdetét. Az államrend megszilárdítása végett előtérbe kerültek a szigorú és kegyetlen büntetések. A közönséges ~ mellett, amikor a büntetés célja a bűnös életének elvétele volt csupán, elterjedtek a minősített, azaz kínzással egybekötött kivégzések. A határokat nem ismerő kegyetlenséget a kor életszemlélete igazolta: minden kíméletlenül közszemlére volt téve, a büntetés csak a vérpadról áradó nyers erő látványával tudott hatni. A jog fejletlensége nem tette lehetővé a vétkes beszámíthatóságának, szándékának, a bűncselekmény társad. hátterének vizsgálatát. A vásárok legfőbb látványosságának számító kivégzések az igazság helyreállítását szolgálták. - Az →eretnekek és →boszorkányok elleni eljárás formájaként meghonosodott az →inkvizíciós eljárás. Az eretnekség kinyomozása az egyh. bíróságra hárult, az ítéleteket azonban a világi bíróság mondta ki. -

II. A ~ a római jogban. Kr. e. a 8-6. sz: a XII táblás törv-ek alapján a bűncselekmény végrehajtója tettének megfelelően volt kiszolgáltatva a sértett fél magánbosszújának. A megtorlás mindig a bűntényhez igazodott: a gyújtogatót elégették, az éjszakai gabonatolvajt Ceres elátkozott fájára függesztették föl; a hamis tanút a Tarpeia-szikláról vetették le. Nyilvános fővétellel csak a valóban bizonyítható gyilkosságot sújtották. Különleges esetben, pl. apagyilkosságnál alkalmazták a zsákolást (poena cullei), amikor az elkövetőt kígyókkal és más állatokkal, pl. majommal együtt zsákba varrták s a Tiberisbe vetették. A supplicium ultimum név a ~ szakrális jellegére utal, 'végső könyörgő odafordulás', melyben az istenek bosszújának adják át a vétkest. A családfő ~sel sújthatta a megerőszakolt nőt és a vétkes ffit, de eljárhatott a boriváson rajtakapott asszony ellen is. A vallásinak számító vétségeket viszont a közösség legfőbb vezetője, a kir. (rex) büntette, főként a parricidiumot, (az 'atyagyilkosságot', tágabb értelemben a 'legközelebbi vérrokon megölését') és a perduelliot, a 'lázító tevékenységet' v. 'árulást'. - A közt. korában (Kr. e. 500-31) a róm. polgár ~ének végrehajtása a provocatio ad populum, 'a néphez való folyamodás' joga miatt olyan kényszerítő erejű halasztásba ütközött, amely ált. a ~ fölfüggesztésével, ill. megszüntetésével járt együtt. Maga a róm. közt. nem fordított túl nagy gondot a ~ jogi szabályozására, hanem alapvetően meghagyta a korábbi hagyományt, a hiányosságokat egyszerű magistratusi edictumokkal töltve ki. - Új, átfogó szabályozást alapvetően csak Sulla törvényei (Kr. e. 80 k.) hoztak, aki pl. szigorúan föllépett a bér- és közgyilkosok (sicarii), valamint a méregkeverők (venefici) ellen. Róm. polgárral szemben halálos ítélet végrehajtására azonban gyakorlatilag szinte nem került sor. Miközben a közt. kímélte a róm. polgárok „emberi jogát”, a rabszolgákkal és a nem róm. polgárokkal szemben megszokott büntetés volt a rendkívül megalázónak tekintett →keresztrefeszítés. - A császárság idején (Kr. e. 31-től) a ~ ált. elfogadottá vált, ahogy azt a perek sokasága bizonyítja. Nagyobb elterjedését a Kr. u. 3. sz., az ősi róm. kultúra bomlása hozta. Alexander Severus (ur. 222-235) idején már három különböző tényállást különböztettek meg, mely egyszerű v. szigorított ~sel sújtható. A végrehajtás módját a vétkes társad. helyzete határozta meg. Sírgyalázásért pl. csak az alacsony sorsúakat ítélték halálra, az előkelőket pusztán őrizetbe vették. A keresztrefeszítést nemcsak rabszolgákra, hanem a provinciák szabad, nem róm. polgáraira is kirótták. - A hadifoglyok kivégzését már a közt. korban fölváltotta a gladiátorként arénába küldés, ami a császárkorban a ~nek uolyan nyilvános formája volt, mint Nero (ur. 54-68) „fáklyái”. Előkelők esetében lehetőséget nyújtottak a ~ otthoni, házon belüli végrehajtására, megfojtás v. öngyilkosság útján, bár tudunk éhhalálról is. Az öngyilkosságra a centurio felügyelete mellett v. utasítására került sor. A császárkor folyamán a korábban alkalmazott bárdot a kard váltotta föl mint kivégzési eszköz. - A ~ kirovása kezdetben két fórumot illetett meg: magát a cs-t és a senatust, ám a Kr. u. 3. sz-tól kezdődően már a provinciák helytartóit is megillette a ius gladii, azaz a kard alkalmazásának a joga. Ez később annyiban módosult, hogy Valentinianus 376. évi rendelete után a helytartó nem ítélkezhetett senatorokkal kapcsolatban főbenjáró ügyben. A keresztények ellen az idegen vallás és koholt vétségek vádjával indokolták a ~t (→keresztényüldözés). -

III. A középkori magyar büntetőjogban a ~ végrehajtása legtöbbször nem az állam útján történt. Rendesen a sértett, gyakran bárki más kapott fölhatalmazást az elítélt megölésére; így a →nádori „proscriptiók” alkalmából, amikor is az elítélt elvesztette az életéhez és vagyonához való jogosultságot. A ~ módja a fejvesztés és az akasztás. Az előbbi inkább a szabad ember, az utóbbi a szolga büntetése. A későbbi századok ismerték a minősített ~t, legkorábban a városi jogban: a karó, a kerék, a vízbefullasztás, a máglya (pl. okl-hamisítókra). -

IV. A ~ eltörlése. A ~ történetének nagy fordulópontja a →felvilágosodás, melynek gondolkodói a fennálló rend ellen irányuló társadalomkritika elemzése során a büntetés problémáját is elemezni kezdték. Programjuk a törv. előtti egyenlőség, a bűncselekménynek megfelelő büntetés alkalmazása és a büntetési rendszer humanizálása volt. A 20. sz. 2. felében a ~-ellenesség terjed, de a világ több mint 100 országa még 1998: is fenntartja a ~ intézményét. Van, ahol igen sokféle bűncselekményt sújtanak vele, másutt gyakorlatilag egyáltalán nem alkalmazzák. Az érvényben levő fő kivégzési módok: golyó általi halál, akasztás, lefejezés, megkövezés, villamosszék, gázkamra, méreginjekció. A halállal büntetett cselekmények közül legáltalánosabb az emberölés. Az 1950-es Római Egyezménynek, valamint az 1966: elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának a ~ eltörléséről szóló fakultatív jegyzőkönyve, a hatályos nemzetk. jog emberi jogi dokumentumai egyértelműen a ~ ellen foglalnak állást, ill. csak kivételesen (pl. háború idején, egyes katonai bűncselekményekre) és szigorú biztonsági szabályokkal védve tartják elfogadhatónak. - A ~ mo-i eltörlését az Alkotmánybíróság döntése eredményezte, mellyel 23/1990. (X. 31.) határozatában kimondta a ~ alkotmányellenességét, Dr. Horváth Tibornak a ~t Ellenzők Ligája nevében „a ~t előíró rendelkezések alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére” előterjesztett indítványa tárgyában. A Magyar Közt. részese az 1950-es Európai Emberi Jogi Konvenciónak, és aláírta annak 6., kiegészítő jegyzőkv-ét is, mely gyakorlatilag megtiltja az egyszer már eltörölt ~ újbóli törv-be iktatását. 1995. III: Mo. csatlakozott azon ENSZ-tagállamokhoz, amelyek elutasítják a büntetőjog e végső eszközét. -

V. A Szentírásban. Az ÓSz-ben a ~ a szemet szemért elv (→ius talionis) korlátai között érvényesült. a köv. bűncselekményekért lehetett ~t kiróni: 1. az emberi élet kioltása: →gyilkosság. - 2. Isten tiszteletének megsértése: →bálványimádás (Kiv 22,19; Lev 20,1-5; Szám 25,1-5; MTörv 17,2-7), →istenkáromlás (Lev 24,15), a szombat megszegése (Kiv 31,14; Szám 15,32-36), →varázslás (Kiv 22,17; Lev 20,27), →halottidézés (Lev 20,27; vö. 1Sám 28,39; 2Kir 23,24) és bizonyos kultikus vétségek (pl. pap lányának paráznasága; 11,9). - 3. a szülői tisztelet súlyos megsértése (Kiv 21,15; Lev 20,9; MTörv 21,18-21; 27,16). Az ósz-i törv. az apát és az anyát egyaránt sokra becsülte és védte, míg →Hammurápi törvénykönyve (Kr. e. 2000 k.; 169, 195.§) csak az apára volt tekintettel. A róm. jog és a régi kánaáni jog (Ter 38,24) szerint az apa korlátlan úr volt a családban; hatalma életre, halálra egyaránt kiterjedt. Az ósz-i törv-ben az apa büntető hatalma alá volt rendelve a nyilvános jogrendnek. - 4. az egészséges családi élet megsértése: →házasságtörés (Lev 20,10; MTörv 22,22;. Jn 8,5), →szodómia (Lev 20,13), →bestialitás (Kiv 22,18; Lev 20,15), nemi érintkezés a mostohaanyával (20,11), a mennyel (20,12), az anyóssal (20,14), a lánytestvérrel (20,17). - 5. emberrablás (Kiv 21,16; MTörv 24,7; vö. Hammurápi törvénykv-e 14). - Az ósz-i jog tehát csak akkor szabott ki ~t, amikor az emberi élet szentsége, az ember szabadsága és erkölcsi méltósága v. a vallás tisztasága került veszélybe, szemben a többi K-i jogrenddel, melyek anyagi javak elleni vétségeket is büntettek halállal (pl. Hammurápi törvénykv-e 6-8, 10, 21-22.§). - A ~ fajtái. 1. gyilkosság esetén az élet kioltása azzal a fegyverrel, mely a bosszúállónak épp kezénél volt. - 2. →megkövezés - 3. a megkövezés súlyosbítása bizonyos esetekben a holttest elégetésével, karóba húzásával v. fölakasztásával (MTörv 21,22; 2Sám 21,9); de éjszaka nem maradhatott a póznán, amire kiakasztották, még aznap el kellett temetni. - 4. elevenen elégetés (pl. Dán 3,20). Talán az anyóssal való nemi egyesülés (Lev 20,14) és pap lányának utcanővé lealacsonyodása (21,9) esetén alkalmazták Izr-ben büntetésül, egyébként főleg Mezopotámiában terjedt el. Hammurápi törvénykv-e szerint tűzhalálra ítélték a tűzvészkor fosztogatókat (25.§), a kocsmába járó papnőt (110.§), valamint az anyát és fiút, ha az apa halála után együtt háltak (157.§). A Szeleukidák perzsa szokás szerint forró hamuba vetették a halálraítéltet (2Mak 13,5). - 5. A →keresztrefeszítést a rómaiak vezették be Palesztinában a nem róm. polgárok büntetésére. - Az ÚSz-ben Pál ap. is alapvetően jogosultnak föltételezi a ~t, mivel a kardot viselő államhatalmat Isten szolgájának ismeri (vö. Róm 13,4). -

VI. Az Egyház tanítása e fölfogáshoz ragaszkodik (vö. Alexandriai Kelemen: Stromata I, 27; Szt Ágoston: De civitate Dei I, 21; Aquinói Szt Tamás: STh. II-II, 64, 2). A ~ jogosultságát először a →valdiak vitatták. A számukra III. Ince (ur. 1198-1216) által előírt hitvallásban szerepel a ~ elismerése: „A világi hatalommal kapcsolatban elismerjük, hogy halálos bűn nélkül végrehajthatja a halálos ítéletet, ha ezt nem gyűlöletből, felelőtlenül teszi, hanem megfontoltan jár el” (DS 795). XI. és XII. Pius (ur. 1922-39; ill. 1939-58) az emberi élet alapvető védelmét jelentő szabály érvénye alól (→ötödik parancsolat) kiveszi a halálraméltó bűntettet elkövetőket (DS 3720-22): a tettes bűncselekményével önmagát fosztja meg az élethez való jogtól, s ennek következményeként veszi el tőle az állam az életet. Annak a meghatározása, hogy milyen esetben szabható ki ~, a közjóért felelős állami törv-hozó kötelessége. - Az Egyh. bizonyos föltételek mellett elismeri a ~ jogosságát, de annak eltörlésére törekszik ott, ahol ezáltal nem szenved kárt a közrend. Ahol fönntartják a ~t, a ker. szellemnek megfelel a →megkegyelmezés, ha emiatt nem szenved kárt a társad. - A kerség olyan társadalmat szeretne megvalósítani, amelyben nem fordul elő ~t érdemlő bűntény, és így a ~re sem lenne szükség. Nemcsak a ~ törv-be rögzítése (törv-hozás) az állam kötelessége, hanem egyes esetekben ennek a végrehajtása (bíráskodás) is, mert ez a közrend elsőrendű érdeke. Az állam ezt a jogát a bíróságok által gyakorolja. - A ~ eltörlésére irányuló törekvéseket elismerve az Egyh. álláspontja a Katekizmus szerint 1998: „A közjó védelme követelményének megfelel az állam erőfeszítése annak érdekében, hogy az emberi jogokat és a polgári együttélés alapvető szabályait sértő magatartásformák terjedését megfékezze. A törv-es közhatalomnak joga és kötelessége a vétség súlyosságával arányos büntetés kiszabása. A büntetésnek elsősorban a bűn által okozott rendzavarás helyreállítása a célja. Amikor a büntetést a vétkes önként elfogadja, a büntetés engesztelő értelmet is nyer. A büntetés azonfelül, hogy védi a közrendet és óvja a személyek biztonságát, gyógyító célzatú is: amennyire lehetséges, hozzá kell járulnia a vétkes megjavulásához. - Az Egyh. hagyományos tanítása, a tettes kilétének és felelősségének teljes bizonyítását föltételezve, nem zárja ki a ~hez folyamodást olyan esetekben, amikor ez az egyetlen járható út az emberek életének hatékony megvédésére a jogtalan támadóval szemben. Ha a vérontás nélküli eszközök elegendők a támadó elleni védekezésre és a személyek biztonságának megőrzésére, a hatalom ezekre az eszközökre korlátozódjék, mert ezek jobban megfelelnek a közjó konkrét javainak és inkább összhangban állnak az emberi személy méltóságával. - Napjainkban ugyanis, mivel az állam olyan lehetőségekkel rendelkezik, melyekkel hatékonyan tudja büntetni a bűntényt, ártalmatlanná téve elkövetőjét, anélkül, hogy véglegesen megfosztaná a jobbulás lehetőségétől, a tettes kivégzésének szükséges volta immár nagyon ritka, ha egyáltalán előfordul”. - Ugyanakkor világszerte ismét erősödnek a ~ visszaállítását követelő törekvések, melyek a köv-kre hivatkoznak: a közbiztonság mindenütt tapasztalható, óriási léptékű romlása, a mind kegyetlenebb és tömeges áldozatokkal járó bűncselekmények (→terrorizmus), az áll-ok képtelensége ezek megfékezésére (a börtönök részben elégtelenek a bűnözés megfékezésére, részben mérhetetlen mennyiségű pénzt vonnak el a társad-tól). Végül a ~ a szervezett bűnözés ter-én jelen van: szabályos kivégzésekkel gyilkolják meg áldozataikat. I. Major Melinda - II. Ha.Lá. - IV. M.B. - III, V-VI. **

I. Édes László: A ~ tört. és ethikai bírálata. Bp., 1931. - II. Kunkel, W.: Untersuchungen zur Entwicklung der römischen Kriminalverfahrens in vorsullanischer Zeit. München, 1962. - Guida allo studio della civiltá romana antica, I. (Pugliese, P.: Diritto criminale) 1959. - Gymnasium 1959:14. (Wlosok, A.: Die Rechtsgrundlagen der christlichen Verfolgungen der ersten zwei Jahrh.) - III. Eckhart 1946:379. - V. BL:538. - VI. EV 56. - KEK 2266-67.