Magyar Katolikus Lexikon > H > héber költészet


héber költészet: I. A ~ lényege. A költészet a művészet egyik ágaként, alkotómunkaként (gör. poieszisz, héb. maasaj, vö. Zsolt 45,2) a köznapitól eltérő, emelkedett nyelven törekszik szólni olyan valamiről, ami szép. A Sir 44,5 tanúsítja: az ÓSz költői tisztában voltak azzal, hogy különleges követelményeknek kell megfelelniük, s ez nemegyszer fáradságos munkába, sok próbálkozásba került. De hogy pontosan mik voltak azok a követelmények, amelyeknek eleget kellett tenni, azt nem őrizte meg számunkra a hagyomány, ezért e téren csak a rokon irod-aknak és magának a ~nek az elemzésére támaszkodhatunk. Az azonban világos, hogy az ósz-i költ-ben a ritmusnak és a képes nyelvhasználatnak igen fontos szerepe volt. - 1. A költőt vsz. kötötte a tárgya által megszabott hagyományos műszóhasználat. Innen érthető sok költői alkotás archaizáló jellege, továbbá a számos párhuzam a nem bibliai ősi keleti, főleg ugariti irod. emlékekkel. Ez utóbbiakban szerepel El (az Isten) fiainak tanácsa (vö. Zsolt 29,1; 82,1; 89,7), a hegy É-on (vö. 48,3), az eljon, 'magasságbeli, fölséges' díszítő jelző (vö. 7,18; 18,14; 78,35.56 stb.), valamint a felhőkön járó (vö. pl. 68,5: a héb-ben), a leviatán (74,14; 104,26; Iz 27,1) és számos állandósult szókapcsolat. Szembeötlő az arám nyelvi sajátosságok nagy száma. A névelők, névmások és kötőszók többször hiányoznak, gyakori a kiazmus, az anafora, a fokozás (klimax), a hiperbola és a megszemélyesítés, de főleg a képek sokasága és változatossága jellemzi ezt a költ-et. - 2. A ~ fő sajátossága a →gondolatritmus. - 3. A rímnek és az asszonáncnak szinte semmi szerepe nincs a ~ben; főleg névmási végződésekre korlátozódik (Zsolt 2,3.5; 54,3.6.9; 110,1; 123,4 stb., vö. az alliterációval: Ter 9,6; Péld 13,3 stb.). - 4. A ritmikusság már csak azért is fontos vonása kellett hogy legyen a ~nek, mert sokszor hangszeres kísérettel énekelték is a verseket, de míg az egyiptomi és az akkád mértéket elég nagy biztonsággal meg lehetett állapítani (az akkád irod-ban gyakran grafikailag is feltüntették a metrumot), a ~ metrumát nem sikerült kellően meghatározni. Elvben meglett volna a lehetősége annak, hogy a ritmika rendszerét a Biblia verses részeiből kikövetkeztessék, de a szövegromlás nagyon megnehezítette ezt a munkát: sok vers megrövidült, csonka lett, mások hosszabbá váltak, megváltoztak a szavak; ugyanígy nagy nehézséget jelentett az is, hogy az eredeti héb. kiejtést nem ismerjük teljes bizonyossággal. A →maszoréták megállapították ugyan a kiejtést, de csak a kultikus nyelvét, amely a zsinagógai bibliaolvasásnak köszönhette fennmaradását, s amelyet a nép alig v. egyáltalán nem értett. A kumráni kéziratokból mintha arra lehetne következtetni, hogy a maszoréta kiejtés előtt az utolsó előtti szótagra esett a hangsúly, ha ez hosszú volt, maga a szó pedig el volt látva afformativákkal v. szuffixumokkal; minden más esetben hátulról a 3. szótagot hangsúlyozták. Egyik szkolionjában (Zsolt 118,1: LXX) Órigenész azt írja, hogy 2 ütem egy metrikai egységet alkot, és hogy a metrumot a hangsúlyos szótagok száma határozza meg. Josephus Flavius és az egyhatyák erre építették a klasszikus költ-re vonatkozó szabályaikat. Mindazáltal teljesen lehetetlen a gör. időmértéket (kvantitatív metrumot) a héb. vers felépítésével összeegyeztetni. Ezért napjainkban a szóhangsúlyból és a szótagok számából indulnak ki. - Már J. Ley azt tette meg elvének (1875), hogy a ~nek a grammatikai szóhangsúly az alapja. Ezt építette tovább E. Sievers: a szó- és az értelmi hangsúly szolgál mértékül a versritmushoz, úgyhogy a metrikai iktusz és a szóhangsúly rendszerint egybeesik. Jóllehet ebből az következik, hogy a ~ben a versláb egy hangsúlyos szótagon kívül több, közelebbről meg nem határozott számú (0-5) hangsúlytalan szótagból is állhat, mégis megfigyelhető 2 hangsúlyos szótagnak a természetszerű kedvelése. Mivel a maszoréta kiejtés szerint a szóhangsúly legtöbbször az utolsó szótagon van, a vers jambikus v. anapesztuszi ritmust kap. Ha a héb. verset e rendszernek megfelelően olvassuk (skandáljuk), kiderül, hogy néhány meghatározott ritmikai képlet szerint van felépítve. A leggyakoribb versmérték két ütemből áll, ezekre egyenként 3 hangsúly esik, tehát: 3 + 3. Ezenkívül még más képletekkel is találkozunk: 3 + 2, (→siratás), 2 + 2, 4 + 3, 2 + 2 + 2, 3 + 3 + 2, 3 + 3 + 3. - Bickell, G. Hölscher és S. Mowinckel ezzel szemben úgy vélik, hogy a ~ben éppen úgy, mint a szír költ-ben a ritmus egy (v. két) hangsúlytalan és egy hangsúlyos szótag szabályos váltakozásán alapszik. Ezt a feltevést támogatja a maszorétáknak a hangsúly egyenletes elosztására irányuló törekvése. A kinah vers sémája tehát, amelynek a skandálása erre az elvre épül: 4 + 3. Ált. a többi képlet is eggyel több egységgel számol, mint amennyit E. Sievers rendszere feltételez. Annyi bizonyos, hogy a versek, amelyek hangsúly szerint skandálva eltérő ritmikai képletet mutatnak, ebben a rendszerben nemegyszer egységes kategóriába tartozónak mutatkoznak (pl. Zsolt 121 és 127: hangsúlyozva 3 + 3, 3 + 2, 2 + 2 + 2, de így 4 + 3). - St. Segert megpróbálta kimutatni mindkét rendszer érvényesülését. A régebbi versekben a verslábak egybeestek a szavakkal, úgyhogy a szóhangsúly alkotta a versmérték alapját; a későbbi versekben (pl. Zsolt, Siral, Jób, Sir) azonban a szótagokat számolták. - T. Piatti és G. Fohrer elvetik azt a nézetet, hogy a héb. vers 2 v. 3 ütemből áll, mert egy ütem teljes egységet alkot, ha pedig más ütemekkel kapcsolódik össze, akkor versszak (strófa) keletkezik. Ahol más magyarázók 3 + 2, 3 + 3 képlettel számolnak, ők 3233-at írnak. - 5. Kérdéses, hogy vajon a ~ ismerte-e a versszakot úgy, mint a költemény ritmikailag összetartozó, egymáshoz igazodó 2 v. több verssorból álló részét, jóllehet egészen megfelelne a zenei jellegnek, ahol dallam és strófa szinte feltételezi egymást. A tágabb értelemben vett versszakot, amelynek terjedelmét elsősorban a tartalom szabja meg, csaknem általánosan elismerik. Némely zsoltár refrénje erre egyértelműen utal (Zsolt 42; 43; 46; 49; 67; 80; 107 stb.), ugyanígy néhány →ábécé-ének is tanúsítja, ahol az ábécé minden betűjével ugyanannyi verssorból álló egység kezdődik (pl. 2: Siral 4; 3: Siral 1; 8: Zsolt 119). Mintha a →szela megjegyzés némely zsoltárban szintén a versszakokra vonatkozna, bár az így elkülönített egységek vsz. egynél több versszakot öleltek fel az esetek többségében. Ha a tartalmat vesszük alapul, akkor az derül ki, hogy a páros volt a leggyakoribb versszak; ezenkívül főleg tanítókölteményekben a triáda, a háromsoros. -

II. Műfajok. Izr-ben a vallás az egész életet átfogta és áthatotta. Ennek következtében a szentírók egyrészt az emberi élet egészét tartották szem előtt, másrészt az isteni üzenet átadásakor különféle műfajokkal éltek és sok formát használtak. Mégis, az ÓSz-ben mint olyan írások gyűjteményében, amelyek vallási és erkölcsi téren irányt szabtak, nem szerepel minden műfaj egyenlő mértékben, sőt vannak olyan műfajok is, amelyek bár egyébként ismertek voltak Izr-ben, hiányoznak belőle. Az ÓSz költészete, amely a nép életében gyökerezik és a nép szükségleteihez igazodik, rendeltetésének megfelelően közösségi jellegű és jelentős részében valódi népkölt.; ugyanakkor az egyéni érzelmeket, megtapasztalásokat megszólaltató műfajok sem hiányoznak belőle, ld. pl. Jeremiás ún. „vallomásai”-t (Confessiones; Jer 11,18-12,6; 15,10-21; 17,12-18; 18,18-23; 20,7-18). - 1. Epikus költészet. Az akkád és az ugariti irod-tól eltérően, ahol nagy eposzokkal és számos mítosszal találkozunk, a Bibliában az epika csak szerényebb szerepet játszik. Igaz, sok elb. erősen epikus színezetű, de valójában az epika csak néhány műfajra korlátozódik, mint a mese, az allegória (Zsolt 80,9-17; Ez 17,3-10.22-24; 19,2-14; 31,3-9.12-14 stb.), a parabola (pl. 2Sám 12,1-4; Iz 5,1-7) és a tanítóköltemény (Zsolt 105). Jóllehet Izr-ben a következetes monoteizmus miatt a →mítoszok műfajának nem volt helye, s ez a műfaj in propria forma teljesen hiányzik is az ÓSz-ből, mégis Izr. nemcsak ismerte a palesztinai kánaániak és a szomszédos népek vallási fogalmait és elképzeléseit, hanem a többistenhittel kapcsolatos elemeket kiiktatva fel is használta őket. Erre vall a teremtéstört-ben a tehom fogalma (Ter 1,2; vö. az akkád tiamattal), továbbá →Rahab (Zsolt 89,11; Jób 26,12; Iz 51,9), →leviatán (Zsolt 74,14: 104,26; Jób 3,8; Iz 27,1), valamint az óriások említése →Isten fiaival kapcsolatban (Ter 6,1-4), ill. →Tammuz (Ez 8,14); vö. még Iz 14,12-15; Ez 28,12-14. - 2. Orákulum-költészet. Külön műfajt képviselnek az ÓSz-ben az istenség ritmikus felépítésű közlései. Ezek lehetnek válaszok olyanoknak, akik valamely konkrét helyzetben felkerestek egy szentélyt és ott segítségért folyamodtak (Ter 25,23; vö. Zsolt 73,17; Jer 15,19); de eredhetnek efféle közlések az Isten szabad elhatározásából is, aki ilyen módon ad a teremtménynek eligazítást az életére vonatkozóan (Ter 16,11; Zsolt 2,7; 110,1.4; Iz 6,9; Jer 1,4.7.9 stb.) v. pedig kinyilatkoztatást saját lényét illetően (Kiv 33,19). A Zsolt 15; 24,3-5; Iz 33,14-16 olyan formulát képvisel, amelyben a pap a Tóra segítségével elmagyarázta, mire kell az embernek ügyelnie, ha Isten tetszésére akar élni; vö. Mik 6,6-8. Ebbe a műfajba tartoznak a személyekre, törzsekre és népekre vonatkozó, különféle átkok és áldások is (Ter 3,14-19; 9,25; 27,27-29; 48,15.20; 49; Szám 23; MTörv 33 stb.). Kézenfekvő: ez a műfaj leginkább a próf-k kv-eire jellemző. A próf-k jövendölései rendszerint rövidek, de olykor hosszabbakkal is találkozunk. - 3. Lírai költészet. Hogy Izr. életében az →ének jelentős szerepet töltött be, azt a vallásos énekek nagy száma mellett világi tárgyú énekek különféle válfajai is tanúsítják, amelyek közül néhányat az ÓSz is megőrzött. Találkozunk benne munkadallal (Szám 21,17: kútének; Bír 9,27; 21,21; Iz 9,2; 16,10; Jer 48,33: aratási ének, szüreti dal), bordallal (Iz 22,13; Bölcs 2,1-9;. Iz 24,9), szerelmi dalokkal (Én; vö. Jer 16,9), utcai énekekkel (Iz 23,16; Sir 9,4), egy karddallal (Ter 4,23), egy harci dallal (Jer 46,3.9), győzelmi énekekkel (Szám 21,14.27-30; 1Sám 18,7;. Bír 11,34), ünnepi énekekkel (Ez 26,13; Jel 18,22), siratóénekekkel, gúnydalokkal (Iz 14,4; 23,16; 37,22-29; Jer 38,22). A különféle vallásos énekekre nézve, amelyeket a Zsolt magában foglal: →zsoltár. Más vallásos énekek: Kiv 15,1-21; MTörv 32; Bír 5 stb. - 4. Tanító költészet. Mint Egyiptom, Edom és Arábia, úgy Izr. is mindig kedvelte az életbölcsességek v. a természetből, ill. a mindennapi életből merített hétköznapi dolgok rövid, találó és egyszersmind talányos megfogalmazását. Ezen belül a legegyszerűbb műfajt a közmondás képviselte. A nép körében született, a nép ajkán élt tovább, ahogy ezt azok a szavak is tanúsítják, amelyek az ÓSz-ben gyakran bevezetik: Azért mondják (1Sám 19,24); Ezért keletkezett a szólásmondás (10,12; vö. 2Sám 5,8; Ez 12,22; 18,2). A közmondástól művészi voltuk miatt megkülönböztetik a gondosan ritmizált mondásokat, amelyek a Péld, a Préd és a Sir zömét alkotják és a bölcsek, ill. az írástudók körében keletkeztek (vö. Iz 5,21; Jer 9,23; 18,18; Sir 38,24-39,11; Péld 22,17; 24,23; 25,1). Külön típust képvisel a számmondás és a találós kérdés (Bír 14,12-18; vö. 1Kir 10,1-3). A tanító költemény műfaját is művelték zsoltár formájában, elsősorban a papok, a leviták és az írástudók, akiknek a tanulás, vizsgálódás háza, az isk. is köszönhette létét (vö. Sir 51,23). Az alfabetikus zsoltárokon kívül azok a zsoltárok is ennek az isk-nak tulajdoníthatók, amelyek a törv-t úgy magasztalják, mint a legfőbb bölcsességet (Zsolt 19; 119), ill. amelyek azt mutatják be, hogy az ember milyen módon lehet Isten tetszésére (15; 24; 32; 101), amelyek a jó és a rossz, az igaz és a bűnös eltérő sorsáról (1; 14; 51; 112) v. a bűnhődésről és a jutalomról szólnak (37; 49; 73), ill. Izr. tört-ét tárják elénk tanulságul (105). A tört-tanító műfaj, amely tanulságot von le a múltból a jelen számára a Bölcs 10: építő jellegű képes beszédet teremtett amely már nem áll messze a judaista irod-ban jellegzetes →haggadától; különleges változatnak számít az atyák dicsérete (Sir 44; 1Mak 2,51-61). A Jób, a Préd és a Bölcs egy-egy témát részletesen taglal. Jób dialógusokat foglal magában, de ezek az igaz szenvedését más-más szempontból elemezve egységet alkotnak. Ezzel szemben a Préd nem egyéb, mint mondások gyűjt-e, amelyeket csak az köt össze, hogy mindig új hangnemben mutatják be a földi lét hiábavalóságát. -

5. Drámai költészet. Vita tárgya, hogy az ÓSz-ben vajon kimutathatók-e drámai részek. Az egyiptomi papiruszok és az ugariti agyagtáblák tartalmaznak olyan irod. összeállításokat, amelyeket rituális v. kultikus drámák szövegkv-ének (libretto) lehet tekinteni. Az ilyen drámák, amelyek összevethetők a misztériumjátékokkal és az emberi társad. és a természet fordulópontjaihoz kapcsolódnak, nemcsak azt árulják el az isteneket, természeti erőket és hasonlókat megszemélyesítő cselekvő személyek szavai és tettei révén, hogy milyen mély vallási meggyőződés húzódott meg ezek mögött az események mögött, hanem azt is tanúsítják, hogy mintegy „sacramentum”-nak tekintették őket, amelyektől az élet folyása, egész jó sorsuk függ. Az ún. mitikus és rituális isk. az egész ókori K lit-jában közp. helyet biztosított a rituális drámáknak; ezekben a drámákban a csúcspont valamelyik istenség halálának és feltámadásának a bemutatása (pl. Marduk istené a babilóniai újévi ünnepen). Az istenség szerepét maga a kir. játszotta. A. R. Johnson, G. Widengren, I. Engnell stb. megkísérelték kimutatni, hogy Izr. is ismerte ezeket a drámai műfajokat. Jóllehet vitathatatlan, hogy Izr-ben a kir. szakrális személyiség volt, a Bibliából merített érvek (pl. Dávid szerepe: 2Sám 6; a kir. pokolra szállása, vö. Zsolt 18; 22; 49; 116; 118) teljesen elégtelenek Johnson és társai tételének bizonyítására. Némelyek az Én-ben ósz-i dráma töredékeit vélik felfedezni, de a cselekmény egysége és a feltételezett bonyodalom nagyon is vitatható. M.F.

BL:589.