Magyar Katolikus Lexikon > F > fül


fül (lat. auris): a →hallás és az egyensúlyozás összetett érzékszerve a halántékcsontban. Részei: ~kagyló, külső hallójárat (külső ~), dobhártya, közép~, belső ~. - A Szentírás antropomorf módon beszél az Isten ~éről (Ter 17,20; MTörv 1,45; 9,19; Szám 11,1; 1Kir 17,22; 2Kir 19,28; Iz 59,1; Jer 18,19; Neh 1,6; Zsolt 10,17; 34,16; 116,1; 130,2; Bölcs 1,10; Jn 9,31; 1Jn 5,14; Jak 5,4; 1Pt 3,12, az eredetiben; miként a látás, a hallás is cselekvésre indítja Őt: 2Kir 19,16; Jer 18,19; Mal 3,16; Zsolt 80,2; Dán 9,18). - 1) A szemita gondolkodásra jellemző kifejezések: ~et megnyit, 'tudtul ad', Isten megnyitja a ~et, azaz 'kinyilatkoztat, tanít' (Rut 4,4; 1Sám 9,15; Iz 22,14; 48,8; 50,5; Jób 33,16); ~et ébreszt v. figyelmessé tesz (Iz 50,4), ~et kiváj (Zsolt 40,7, az eredetiben); valakinek a ~ébe mond/kiált/olvas, 'közöl, felszólít, megértet, felolvas' (Ter 20,8; Kiv 11,2; Bír 9,2; Jer 2,2; vö. Kiv 17,14 és 24,7, az eredetiben; 2Kir 23,2, az eredetiben stb.): valakinek a ~ében az illető 'jelenlétében' értelemben használatos (Ter 23,10; MTörv 31,30): ~ét odafordítja, 'odafigyel valakire v. valamire, meghall valakit v. valamit' (Iz 55,3; Péld 4,20, az eredetiben; vö. Neh 8,3); ennek ellentéte: nem fordítja oda v. elfordítja ~ét (Péld 28,9; Jer 7,24, az eredetiben; 2Tim 4,4, az eredetiben), a ~ét befogja, süketté teszi (Zak 7,11;. Iz 6,10); ~be mond v. súg, 'titokban közöl valamit' (Lk 12,3); ~ben hall, 'titokban értesül valamiről' (Mt 10,27, az eredetiben). A süketség gyógyulására utal a ~ megnyílik (Iz 35,5, az eredetiben; Mk 7,34). - A halló ~ a megértés föltétele Isten üzenetének, igazságainak fölfogására (MTörv 29,3; Péld 23,12; . Mt 13,13.15; Mk 8,18); a →szívvel együtt is előfordul: Salamon „halló” szívért könyörög, hogy a jót és a rosszat meg tudja különböztetni (1Kir 3,9; a magyar ford-ban a halló szó éberre cserélve). A körülmetéletlen ~ az értésre alkalmatlanság, a tudatlanság jele (Jer 6,10; ApCsel 7,51). A ~ a józan ítélőképesség és a helyes ítélet kifejezőeszköze (Jób 12,11; 34,3). - 2) Hallásra utaló igék kifejeznek odafigyelést, hallgatózást (Ter 27,5), megértést (11,7; Iz 33,19; 36,11; Jer 5,15; Ez 3,6), a hallottak fölfogását (Mt 13,13.15; Mk 8,18); Isten szavának és törv-einek elfogadását (MTörv 6,4; Iz 1,10; 50,4; Jer 2,7.11; 6,10; 13,9; Jn 8,47). A valakire, valaki szavára, hangjára hallgat v. figyel engedelmességet jelent (Ter 3,17; 28,7; MTörv 21,18; Zsolt 18,45; Mt 18,16; Istenre vonatkozóan: Iz 42,24; Jer 9, 12; ApCsel 4,19; Krisztusra vonatkoztatva Jn 18,37; abszolút értelemben: Kiv 24,7). - 3) Az Isten szavának hallása és meghallása egyik fő témája az Ó- és ÚSz tanításának. Míg az Isten →látása (színről színre látás) a földön elérhetetlen (Kiv 33,20; Iz 6,5; 1Kor 13,12; 1Jn 3,2), a hallás és meghallás mint az →igehirdetés befogadása és a →hit az üdvösség nélkülözhetetlen eszköze (Mt 17,5; Róm 10,14). Ezért intenek a próf-k szüntelenül a hallásra. Aki az igehirdetőt hallja, Isten szavát hallja (1Tesz 2,13); hallás útján szerez az ember tudomást az Isten országáról (Lk 4,21). Aki hisz Krisztusban, hallgat az Atyára és tanul tőle (Jn 6,45;. 1Jn 2,27). Krisztus azt hirdette, amit az Atyától hallott (Jn 8,26.40; 15,15;. 3,32; 5,30), s az eljövendő Szentlélekről is azt mondta: amit az Atyától hall, azt fogja elmondani (16,13). - Ikgr. Néhány Mária-képen a ~ nagyon hangsúlyozottan látható, ami a „hallásból fakadó” hitre utal. **

Lipffert 1976:133. - BL:464.

fül