Magyar Katolikus Lexikon > E > extrinszecizmus


extrinszecizmus (lat. 'külsődlegesség'): teológiai felfogás, mely szerint a természetes és a természetfölötti világ két zárt rendszerként áll egymás mellett és érintkezik egymással. - 1. A fundamentális teológiában volt egy hagyományos módszer, amely a hihetőséget csupán külső ismertetőjelekben látta. Ez a módszer egyoldalúan értelmi, hiszen a hitnek az ember bensőjében kell fogódzópontokat találni. Csak úgy lehet belőle személyes állásfoglalás és életalakítás, ha érinti a belső lelki törekvéseket. Erre különösen M. Blondel mutatott rá. A ker. kinyilatkoztatás Isten fölhívása, szava, és azért hangzott el, hogy az ember elfogadja. Végső megalapozása abban van, hogy Isten maga az igazság. Az olyan kísérletek, amelyek a hit bizonyosságának alapját az emberben keresik (→immanentizmus, →modernizmus, →pragmatizmus, →racionalizmus), a hitet gyökerében rombolják le. A kinyilatkoztatás tényének igazolása szükséges előzménye a ker. hitnek. A kinyilatkoztatás Isten oldaláról nem egyszerű esemény, hanem benne van a fölfogható tartalom is. Az ember válasza sem egyszerű szubjektív megilletődöttség, mint ahogy a dialektikus teol. állítja. A termfölötti tartalom érthetősége a lét analógiáján nyugszik, és azon a törv-szerűségen, hogy minden érték igazában a legfőbb értékre mutat. Továbbá a jelen üdvrendben az emberben van egy belső ráirányulás a termfölötti kinyilatkoztatásra. Az →áteredő bűn következményeit ui. a megváltás egyetemes kegyelmi rendje ellensúlyozza és gyógyítja, de mindig úgy, mint ingyenes adomány. Isten egyetemes üdvözítő akarata következtében minden ember a kegyelem hatása alatt áll, még akkor is, ha az nem tudatosul benne. Ez a belső előkészítés már ott van, amikor az ember a tört. kinyilatkoztatással találkozik. De értelmes természete miatt ez a kinyilatkoztatás külső igazolásra szorul, s ezt az igazolást a vallásos közösség közvetíti az egyén számára. Ezért mind a puszta ~, mind az immanentizmus fölismeri azt, hogy a hit az egész embernek az élet minden dimenziója szerinti állásfoglalása. - 2. A kegyelemtanban a mai teol. ~nak mond egy sajátos magatartást, amely a janzenista vita után a term. és kegyelem viszonyára vonatkozólag alakult ki. Ált. értelemben ez a nézet azt vallja, hogy a kegyelmi rend egyszerűen rátelepszik az emberi természetre, de azt bensőleg változatlanul hagyja, s így valamilyen kettősség marad az emberben. Szűkebb értelemben ~nak neveznek minden olyan elgondolást, amely nem veszi figyelembe a belső szoros kapcsolatot az ingyenes, felemelő kegyelem és az emberi természet között. A kegyelem ui. magát az emberi természetet emeli föl és hatja át anélkül, hogy annak emberi mivoltát lerontaná. Tehát nem elég arra hivatkozni, hogy a természetben benne van az engedelmes készség (potentia oboedientialis), és így nem ellenkezik a kegyelemmel, v. hogy a kettőnek az együttműködése valamilyen isteni rendelkezésen alapszik csupán (juridizmus). Sőt az sem elegendő, ha állítjuk, hogy a kegyelem új létrendbe emeli a term-et. A kegyelem minden ingyenessége és termfölöttisége mellett belülről járja át a term-et, mégpedig azt a term-et, amelyben Szt Tamás szerint megvan a természetes vágy (desiderium naturale) Isten látása után. Ezért az örök cél kérdése az ember önértelmezésében sem hanyagolható el. G.F.

Lubac, H. de: Surnaturel. 1946.