Magyar Katolikus Lexikon > B > bálványimádás


bálványimádás, bálványozás (gör-lat. idololatria): teremtmény istenként való tisztelete, bűn az első parancsolat és a →vallásosság erénye ellen. A szó szoros értelmében az élettelen tárgyak (pl. égitestek, totemek), állatok, ember (pl. az ősök) istenítése. A pogányok azonban, akiknek nem volt módjuk megismerni az igaz Istent, kultuszukkal csak materiális, azaz nem bűnös ~t végeznek. Tudásuk és lelkiismeretük szerint ugyanis Isten előtt akarnak hódolni. Bűnös ~t azok űznek, akik tudnak Istenről, de elfordulnak tőle és teremtményt imádnak. Az istengyűlöletből fakadó →ateizmus bűnös, formális ~. - Átvitt értelemben ~t űznek, akik teremtett dolgot tesznek életük céljává, v. akik nem megfelelő módon imádják Istent. - A Szentírásban a ~ az idegen istenek egyedül az igaz Istent megillető kultuszban való részesítése. Már a ÓSz-ben is a szöv. megszegésének legsúlyosabb formája, a Tízparancsolat tiltja. Jahve, az egyetlen Isten, nem tűr más isteneket maga mellett (Kiv 20,3; MTörv 5,7). Izr. fiai a pogány környezetben tudtak más népek isteneiről (Bír 11,13 skk.; 1Sám 26,19), és a szöv. ellenére tisztelték is a kánaáni Baalokat és Astartékat, sőt később az asszír és babilóniai isteneket is (Szám 25,3; Bír 2,12; 3,7; 1Kir 14,22-24; 2Kir 21,2-15; Oz 2,8-13; Jer 2,23 26; Ám 8,14 stb.). A próféták ezt ~nak, hűtlenségnek tekintették, s a képes beszédben paráznaságként, házasságtörésként ítélték el (Jer 2,23; Oz 2,2-7); kigúnyolták a Baálokat és az egyéb isteneket (1Kir 18,27; Iz 2,8; Oz 2,5-7 stb.), s ugyanígy a bálványokat is, (Iz 1,8 skk.; 20; Ez 6,1 skk.); hazug isteneknek tartották őket, akik tévútra vezetnek (Ám 2,4), kiknek nincs létük (Jer 2,5), és nem istenek (2,11; 5,7). A ~ért járó büntetés az →átok. - A Bölcs 14,12-10 szerint a ~ onnan ered, hogy a halott emlékére v. valamelyik fejed. tiszteletére készült képmások kultikus tárgyak lettek. Az ÓSz gör. fordítása a bálványokra vonatkozó héb. kifejezést az eidolon szóval adta vissza, amely a klasszikus nyelvhasználatban csak képet, →képmást jelölt, de épp az ÓSz fordítása révén sajátos zsidó értelmet kapott. - Az ÚSz-ben tovább élt az ósz-i fölfogás. A pogányok istenei és ezek képmásai csak eidola, azaz emberi kéz alkotta semmiségek, valójában nincs létük (ApCsel 7,41; 15,20; Róm, 2,22; 1Kor 8,4.7 stb.). Nem is istenek (Gal 4,8), hanem csak képmások, az emberi oktalanság szülöttei (Róm 1,21 skk.;. Zsolt 106,20). A ~ a valóságban a gonosz szellemek szolgálata (1Kor 8,4 skk.; 10,19-21), istenkáromlás (5,10 skk.), a test cselekedetei közé tartozik (Gal 5,19 skk. stb.). Mivel a megszemélyesített gazdagság, a Mammon is hatalmába tudja keríteni az embert, a →kapzsiság is ~nak számít (Kol 3,5; Ef 5,5). - Mo-on a Vata féle lázadás után, 1048 k. I. András így rendelkezett: „Minden magyar v. jövevény Mo-on, aki a szkitiai ősi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, melyet Szent István király adott, feje és jószága vesztével bűnhődjék. 1. A városok, mezővárosok és falvak építsék föl a ledöntött és elpusztult templomokat. 2. A főpapokat és papi kollégiumokat a régi módon tiszteljék és engedelmeskedjenek neki. 3. Minden keresztény szertartást vissza kell állítani. 4. A profán és szkita szertartásoktól és hamis istenektől forduljanak el és rontsák le a bálványokat. 5. Ha valaki Istent, az ő szentjeit és papjait átkozza, vagy gonoszat tesz ellenük, tudja meg, hogy először Isten, majd a király büntető haragja száll rá. 6. Ha valaki klerikust vagy világi embert öl, a régi mód szerint lakoljon bűnéért. A vérontástól, rablástól s minden más jogtalanságtól és erőszaktól mindenki tartózkodjék. 7. Aki e rendelést megvetné és szívében ellene szegülne, fő- és jószágvesztésre ítéltessék.” - Mo-on 1092: a szabolcsi zsin.: „Aki pogány szokás szerint kutaknál áldozatot mutat be, vagy fáknál, forrásoknál, köveknél áldoz, ökörrel bűnhődjék.” - 1114 k.: az esztergomi nemzeti zsin.: „Tilosak a pogány szertartások. Ha valaki mégis tenné, súlyosabb formájáért 40 napig elzárva böjtöljön, jelentéktelen formájáért hét napig vezekeljen.” H.L.

Péterffy I:14, 27. (XXII. f.), 56. (VII.) - CJH I:47. - Palazzini I:771. - BL:127. - Római Katekizmus 1993:2113.